IX. FEJEZET MANCI
IX. FEJEZET
MANCI
MANCI
Egy év nagy idő – a diák esztendeje nem csikó, az csak csiga. De valami igen érdekes nem igen történik e nagy idő alatt. Hacsak nem vesszük érdekesnek, hogyan lesz a kamasz ifjúvá. Kamaszkorodban még a magad nevét faragtad be a padokba, most már az ideálod névbetűire szokik rá a bicskád. Tavaly még a professzorod adta föl a verstémát – most már csak úgy maguktól dőlnek a lelkesítő témák – ott járnak-kelnek a városban szép kopogós topánkákban és ingerlő suhogású szoknyákban. Minden egyszerre jön. Mint ahogy a tavaszi áram elviszi a havat, megfakasztja a fát és betölti zsongással, illattal az egész mindenséget… Alvó szenvedélyek és erők ébredése ez. Alig van egymásután. Egyik a másikat költögeti.
Apád táncolni taníttat, pajtásaid rászoktatnak a dohányzásra: ha dohányzol, embernek érzed magad s kezdesz a férfiak beszédeire ügyelni.
Valami kis résen egyszer csak belopódzik a szívedbe a politika is és meghúzódik egy kis szögletben.
Valami álláspontot kezdesz elfoglalni, többnyire zöldet, de hiszen mindegy az… Elég időd jut még a többi színekre.
Hát ebben az esztendőben mi is cselekedtünk valamit. Kimondtuk, hogy nem tanulunk németül. Negyvenen álltunk össze és átadtuk a német nyelv professzorának azt a határozati javaslatunkat: »Nix dajts!«
A professzorok elrémültek, értekezletet tartottak, kapacitáltak, biztattak, de nem használt, a német óra alatt üres volt a tanterem. Végre írtak a szüleinknek.
Karácsony táján levelet kaptam a nagyapa gömbölyű, öreges betűivel:
Kedves unokám, Pali!
Hallom, hogy nem akarsz tanulni németül. Igen helyeslem ebbeli szándékodat. Tanárod panaszkodó levelet írt, de én azt mondom, jól teszed, fiú, ha nem fertőzteted meg vele az elmédet, csupán egyetlen feltételt tűzök ki, hogy t. i. július végéig (amikor a vizsga lesz) egy német se legyen többé ebben az országban. – Mert ha egy se lesz, bízvást elnélkülözhetjük a német nyelvet, ha azonban netalán július végén is találtatnának még németek az ország belsejében és in partibus, és te nem jártál légyen német lecke-órákra, bizony mondom néked, lészen dolga a pipaszárnak. Dixi.
Szerető nagyapád: János.
u. i. Itt küldök két pengő forintokat, gazdálkodj velök. Az ócska csizmát küldd haza, megfejeltetésnek miatta.
Láthatja az olvasó, hogy elég nagy föladat szakadt vállaimra, – hanem az igaz, hogy nem sokat végeztem belőle, mert német órákra ugyan nem jártam, de némi németek még maradtak az országban a júliusi vizsga után is, midőn ismét hazautaztam.
Persze, a pipaszár is olyan frázis volt. Féltem is én már attúl. Régen volt az, mikor még mumusnak használták. Most már szájamban lógott egész nap, nemhogy féltem volna tőle.
Otthon sem történtek ezalatt különösebb események. Egy-két nap alatt beleéltem magam a változásokba. Hiszen e két napon ezer apróságról folyt a kérdezősködés. Ki halt meg? Ez is, az is. Hát a kis tarka borjú nagy-e már? Jaj, az bizony üsző lett azóta. Itt van-e még a morva ember? De itt ám, megnyitotta azóta a kőszénbányát, és nagyszerűen megy az üzlet, milliomos lesz belőle. Hát az öreg Gáll él-e még? S ha él, képzelem, hogy haragszik! Persze hogy él még az öreg Gáll. És ha a lucsivnai földek miatt nem ütötte meg a guta, akkor az nem is hal meg soha többé. És a leánya nem ment még férjhez? (Meg mertem már kérdezni, még csak el sem pirultam többé.) Nem, nem, még mindig pártában van, hanem mit nem híresztelnek egy idő óta, hogy a morva úr legyeskedik körüle és hogy tisztességes szándékai volnának. Ejha! (Meg se mozdult a szívem erre a hírre. Hát hova lett az én tavali szívem?) No lám, no lám, és mit szól ehhez Prakovszky hadnagy? Semmit. Hát mit szól a méh, ha a virágra, amelyről elszállt, ráröpül a darázs? A hadnagyok nem reklamálnak, csak akvirálnak. A hadnagy elment a múlt ősszel és az idén nem jött el szabadságra, punktum. A katona csak katona, »menázsit« a királytól kap minden városban, szállást a kvártély-mestertől, a leányt azonban maga szerzi. Nem kell a kis Prakovszkyt félteni, hiszen a majlandi lányok se vakok!
Szóval, amit az egész környék sütött-főzött egy év alatt, azt most egyszerre elém tálalták. De a részletek most már nem érintettek érzékenyen – csak éppen tudomásul vettem. Ehhez járult, hogy a nagyapámat is utolérte a köszvény, minélfogva abbanhagyta a templombajarást (a káromkodást nem). Egyetlenegyszer se voltunk Krizsnócon egész augusztusban. Eszem nem vetett többé ezekre az egyszerű, rosszul öltözött falusi leányokra, mióta jobban megnézegettem a városiakat. Derogál az embernek az efféle. Szere-száma nincsen a sok diszgusztáló adomának, ami együgyűségükről kering. Nevetséges volna szóba állni ezekkel a kis butákkal. Inkább eljárogattam ehelyett vasárnaponkint kuglizni a közeli Kata-fürdőbe. Vonzó mulatság, mert új. Igaz, hogy csak fából vannak benne a dámák, a bal dáma és a jobb dáma, de talán jó is: az ember leüti őket, de ők le nem ütik az embert.
Egy nap azonban levelet kapott nagyatyám a postán, melyet végigfutván, a szokottnál is hajmeresztőbb káromkodásokban tört ki.
Senki se merte megkérdezni, mi van benne, végre mikor lecsillapodott, így szólott hozzám:
– Vasárnap Krizsnócra megyünk, fiú.
Azt hittem, megbánta az éktelen káromkodásait s imádsággal akarja leöblíteni a lelkét vasárnap, de apródonként kisült, hogy Gáll József uram írta a levelet és fölmondja benne a tőkéjét, melyet tavaly kölcsönöztünk az ökörvásárlásra.
Nagyapám azokhoz a régi divatú magyarokhoz tartozott, akik becsületsértésnek tekintették, ha valaki az adósságuk visszafizetését kérte (ez a legszívósabb sajátság az Árpáddal bejött fajoknál). De méltán is, mert kétségtelenül inzultus az, ha egy nyugodtan csibukozó ember kedélyes füstölését megzavarják. Az embernek veleszületett joga, hogy ilyenkor dühbe guruljon.
A nagyapa mennyre-földre esküdözött, hogy a pofájához keni azt a pénzt annak a vén gazembernek.
Csakhogy ez a fenyegetés nagyon is akadémikus természetű volt, mert éppen a kenőcs hiányzott.
Megindult a tanakodás, honnan vegyük.
A jövő évi termésre vegyünk-e föl pénzt, de kitől? Vagy eladjunk valamit, amit legjobban lehet nélkülözni, de mit?
Szerencsére volt a nagyapámnak egy híres vizslája, és még nagyobb szerencsére lakott a szomszéd faluban, Rozmálon, egy Knopp nevű burkus báró, aki a vizslát roppant sok pénzen meg akarta venni; nagyapám írt neki, s báró Knopp eljött másnap a vizsláért. (Bezzeg jó volt most a nagyapának, hogy ki nem kergettem a németeket az országból.)
Az egész háznép sírt, mikor elvitték a Mancit, nagyapám vadászpajtását és a kis testvéreim pesztonkáját. Mert a Mancival játszottak s a Manci vigyázott rájuk, mulattatta őket üres óráiban, húzta a Pista öcsém kis szekérkéjét, hagyta a fejére kötni a Mari húgocskám főkötőjét, s ha a a gyerekek egymás közt összeverekedtek, rájuk vicsorította a fogát és egyet mordult, amitől mindjárt csönd lett a megszeppent hadban, szóval, a nevelői tisztet is végezte a Manci. És most elmegy a háztól örökre. Igazán szívfacsaró volt, amint okos szemeivel egy utolsó pillantást vetett még a gazdájára… Az Isten verje meg azt a vén Gállt!
A következő vasárnap elvittük a pénzt. Verőfényes, de mégis üde nyári reggel volt a tegnapi eső után, teljes pompájában ragyogott a természet, mint egy buja asszony, aki mindenét kitárja: bő esztendőnk volt, minden termett (még mák is), az országút csökevész fái is roskadoztak a gyümölcsöktől (jó most az útszéli vándornak). A lovak vígan kocogtak a hibókos úton, a kocsis elégedetten csendergett az ostorával. Hipp-hopp, észre sem vettük, már ott voltunk Krizsnócon.
Minden tiszta és ünnepélyes volt a faluban, a házak előtt kisöpörve az út egy darabon. Némelyik udvaron a leányok varkocsát fonták az idősebb asszonyok, s a gazdák az utcaajtókban pipáztak piros makrapipáikból. Néhol egy-egy öreg parasztpár kinn volt az ajtó-küszöbön, a vén férj lehajtotta fejét az anyóka ölébe és bóbiskált, az anyóka pedig a haja között keresett. A falusi vasárnap szokott képe és hangulata a mező néptelen, ameddig a szem lát, a falu csöndes, fejsze nem csattog, a kendertilló nem bomlik, de a cséplők tompa nótája sem szól, a mángorló nem zörög, a Prakovszky kalapácsa pihen.
Maga Prakovszky uram szépen megmosakodva, megfésülködve, ünneplő kék hacukájában, hajadon fővel ott jár-kel a gyümölcsös kertecskéjében, a harmadszori harangszót várva, s ezalatt a gyalázatos pondrókat öldösve (mondják, hogy őkelme mindig megiszik ilyenkor egy nyers tojást, hogy még szebb legyen a hangja). Amint meglát minket, szívélyesen áthajlik a kerítésen.
– Bonum mane precor, domine spectabilis. Hová, hová?
– Gállhoz. Hogy van, domine Prakovszky? – kiáltja nagyapám a kocsiról.
Az öreg mosolyog, aztán búsan mutat kezével messze, messze a mennybolt déli pereme mentén, Olaszország felé.
– Ott van az »a király csizmájában«.
De mi már ezt nem halljuk, a kocsi továbbszalad – csak annyit veszünk ki, hogy az öreg azt hitte, a fiáról kérdezősködik a nagyapa.
