VIII. FEJEZET IDILL AZ ERDŐBEN
VIII. FEJEZET
IDILL AZ ERDŐBEN
IDILL AZ ERDŐBEN
Ez első szerelmem története; egy csöppnyi méz egy akó ürömben, de ez a csöpp édes volt, olyan édes…
Mindenki érezte langyos fuvallatát a tavasznak. Mások talán szerencsésebbek voltak nálamnál, nekem csak egy vékonyka napsugár jutott – nekik talán sok sugár, egész kévék… de az eredmény mindegy, hiszen azért becses az első tavaszi napfény, mert még nem valóság, hanem egy csillám, egy ígéret, egy előre szálló hírnök, mely dermedt mezőkre lehel rá, dermedt szíveket ébresztget és elenyészik, mint egy álom.
Minek előlegezni a perzselő nyártól tavasz elején? A hitelező nyár vissza nem bocsát a tavaszhoz, hanem hirtelen beletaszít az őszbe, s az ősz felmordul: »Adós, fizess!«
Oh, talán jó is, hogy csak ennyi volt; mindössze egy gally, mely kihajlik a kerítésen a paradicsom-kertből – nincs rajta gyümölcs, még virág se… csak éppen sejtetni hagyja, hogy ott milyenek a fák…
Igen, csak ennyi volt… már úgyis végét járta a vakáció. Többet nem láttam ebben az esztendőben a krizsnóci templomot, csak még kívülről egyszer, midőn néhány nap múlva erre vitt édesanyám vissza a 1-i gimnáziumba.
Az uszánci réteknél nyúl futott körösztül az úton a kocsink előtt. A mamám ijedten rezzent össze.
– Ez rossz jel, szívecském, megbuksz az idén.
– X-szel, mama?
– Már én csak úgy beszélek, édes fiam, ahogy a mi eleink szólottanak. Ne bánts te engem. Jó az nekem már erre a rövid időre, amíg élek.
Az ilyenekkel meg tudott a mamám ríkatni és ez neki nyilván jól esett, mert aztán lecsókolhatta a könnyeimet.
A krizsnóci temetőnél, ahol olyan pompásan mulattak a csehek, a rudas lónak leesett a patkója.
– No, ez jól kezdődik! – káromkodott a kocsis, leugrott és fölszedte a porból.
A mama még jobban megijedt és már azon gondolkozott, ne forduljanak-e vissza? Nem, mégse. Hisz a visszafordulás már maga is szerencsétlenséget hoz, a végzetet semmi esetre se lehet vele kiengesztelni. Aztán mit mondana szegény apád? Tehát csak menjünk, isten hírével. A patkót majd fölveri hamarosan a krizsnóci kovács.
Prakovszky éppen künn foglalatoskodék a műhely előtt, hol két rozzant kocsi, egy szétszedett eke hevert, néhány új kerék és egy köszörűkő, melyet a kovácsinas forgatott. Az öreg a legénnyel egy tüzes ráfot húzott föl egy kerékre.
De milyen furcsa volt, alig lehetett ráösmerni a vasárnapi ünnepélyes énekesre így munkaközben, csupa korom volt az arca s szemefehérjei csodálatosan tűntek elő a feketeségből, ingét egész a vállperecig feltűrte, karja hasonlóan piszkos volt és fekete pettyes a rászállott szikráktól, melyektől a ruháját egy, a nyaknál kezdődő bőrkötény óvta, abból lógott ki a mell táján egy dohányzacskónak a sallangja.
Amint megösmerte anyámat, ki leszállt a kocsinkról, rámosolygott és tiszteletből a földhöz paskolta a fekete gombakalapját.
– Leesett a lovunk patkója, Prakovszky úr.
– Köszönöm, meglehetősen – felelte nyájasan a kovács.
– Ha szíves volna fölverni.
– Az bizony meghalt szegény, régen meghalt – mondá szomorúan és a kezeit dörzsölte. – Az Isten akarata törvény, hiába, homines pisci, az ember nem mehet bottal a gondviselés ellen.
A Miska kocsis észrevette, hogy a társalgás ferdén megy, a rövidebb végét fogta a dolognak, odanyomta a kovács markába a patkót és belékurjantott a fülébe:
– Ezt verje föl ni a májszter úr!
Nagy sebbel-lobbal hozzálátott. A Sármányt kifogták, odakötötték a cölöphöz s Miska tartotta az első lábát, míg a patkolás tartott; Prakovszky szája egyre darált ezalatt.
– Bizony, csak magam vagyok, mint az ujjam. Az a fiú, az igaz, megvan, nagy örömöm, nagy büszkeségem, de abból is nagy úr lett. Bolond voltam, hogy taníttattam. Kinek? A királynak. Hát adott nekem a király valaha valamit? És még ha legalább király volna, de mikor csak császár… Nem volt érdemes, tekintetes asszonyka, tessék elhinni. Maholnap generálissá teszik a Sándorkát és akkor szégyenelni fogja az apját. Pedig hát a kovácsmesterség se csizmadiaság. Régi krónikákban olvasom, hogy maga Kis Pál cár is üres idejében nem röstelkedett lovakat patkolni.
– Nagy Péter cár, mama.
– Ugyan hallgass, mindegy az.
– A fiú most itthon van, de aztán megint nem látom hosszú ideig. Még talán a temetésemre sem jöhet haza. Pedig érzem, nemsokára végem lesz. Gyengülök erősen, mindenem romlik. A nagy kalapácsot már alig bírom, a kicsiny hangot már alig hallom. Egyszóval, a kalapácsokból a kicsi kell, a hangokból a nagy (kedélyesen nevetett ezen az ötletén). Összeszorul a szívem, ha rágondolok, hogy a szabadságideje letelik és újra elmegy. Rossz sejtelmem van, hogy sose lát többet. Éjjel gonosz álmok gyötörnek.
A mamám megsajnálta az öreg kovácsot s odakiáltotta neki barátságosan:
– Ne féljen semmit, Prakovszky úr, visszajön az mihamar, majd meglátja, úgy hallom én, hogy jól ide van már a maga fia kötözve.
Az öreg kidüllesztette a szemeit, mintha nem bízna a hallott szavak értelmében, s habozva ismétlé:
– Ide kötözve?
Anyám összecsucsorította a tenyerét szájához, hogy erősebben jöjjön ki a hang:
– Szép leány hajszálaival!
Minden vér a fejembe tódult; istenem, ez őrá vonatkozik. Lelkem, most légy erős, hogy el ne áruljam magamat. Ah, minek is kellett ennek a kínos témának kipattanni!
A siket kovács elálmélkodva tette le a kalapacsát; ki volt zökkentve a természetes köznapi észjárásából, ünnepélyes, peckes modorában kezdett beszélni:
– Ki légyen egyébiránt és annálfogva a maga természeti valóságának mivoltában ama fehérszemély?
– Verje hát már be, májszter uram, a többi szögeket is – türelmetlenkedék a kocsis.
– Ne hápogj, oktalan szolga – mennydörgött rá Prakovszky –, mélyebb szög veretteték most be az én szívemnek belsejébe.
Mamám már látta is, hogy kár volt ezt a kérdést feszegetni, de én istenem, kíváncsi volt és fúrta az oldalát – hisz asszony volt.
– A Gáll-kisasszonyt beszélik – mondá, a füléhez hajolva.
A kovács nevetett. Tetszett neki az egész tréfa.
– No, ugyan eltalálták! Annyit ér az egész híresztelés, mint egy leesett mákszem. Nem is beszélt még az én fiam soha a Gáll-kisasszonnyal. Tíz esztendeje vagyunk haragba a Gállékkal, amióta csúffá tettek annak a gazembernek a nevenapján. Aztán a leány is! Valami baljóslatú van a szemeiben. Mindig összeborzadok, ha rám néz. Szeretem a fiamat, tekintetes asszonyka, de isten engem úgy segéljen, mindjárt ketté hasítanám a fejét két egyenlő részre, ha ilyen kupciher családba vinné be a Prakovszkyak koronás seregélyét.
(Ugyanis a prakóci Prakovszky nemes família címerén egy seregély látható.)
Oly dühbe hozta magát apródonként, hogy a szemei szikrákat hánytak és a fogait csikorgatta. Ütött is a kalapáccsal olyanokat a patkóra, hogy csak úgy rengett.
– Ez ugyan le nem esik többé erről a lóról. Még csontkorában is rajta lészen.
Majd újra Gállt kezdte mocskolni.
– Nem ember az, kérem alásan, rosszabb a vadállatnál, szörnyűbb a rettenetes zsiráfnál, mely a sírokat fölássa. Nemcsak kapzsi, hiszen ha csak kapzsi volna, ha csak azért mívelne gonosz dolgokat, hogy neki legyen belőle haszna, de míveli szenvedélyből. Magáért a gonoszságért szereti a gonosztevést. Mikor még egészségesebb volt, akármikor beállott estefelé a Nesztébe. Ezt a mi patakunkat hívják így. A medre mély, az ember nem látszik ki belőle. Ott kuksolt vagy járt észrevétlen, s mikor az erdőből hazahajtotta a pásztor a kecskéket, egyet-egyet megfogott a patakban és kifejte tejét a vízbe. Mert könnyebb volt a lelkének, ha elgondolhatta, hogy a szegény özvegyasszony gyerekei, akiket a kecske teje táplál, éhen sírdogálnak emiatt… Látom a tekintetéből, hogy a teénsasszonyka kételkedik a beszédemben; gondolja magában: Prakovszkyból az epe beszél. De isten a tanúm, hogy ilyen ember. Nem szereti azt a világon senki. Még a saját kutyája is utálja. Mert egyszer egy sonkás csontot csent valami idegen konyháról a kutya s vitte a szájában, hogy nyugodalmas helyen elköltse; Gáll meglátta, kivette a szájából, megmosta és ő maga ette le róla a sonkát. A meglopott kutya azóta morog rá és ugatja. Szép mákvirág az… Megvan.
T. i. föl volt a patkó verve. Anyám éppen kérdezni akarta, hogy mivel tartozik, de a kovács amint látta, hogy a száját nyitja, beszaladt szégyenlősen a műhelybe, s hogy anyám be ne jöhessen utána fizetni, egy izzó vasat kezdett paskolni, a szikrák csak úgy röpködtek ki az ajtón, mint tűzzé vált méhek, egy egész raj.
– Ne tessék bejönni, mert kár esik a ruhájában – kiabálta.
Így aztán fizetség nélkül indultunk el, elhagyva a krizsnóci házakat, gyönyörködtünk a szép tájékban, melyet az ősz bús fénye öntött el már. A réteken kibukkant a kökörcsin, az év legutolsó virága, amelyik a temetésére érkezik a többinek. Az erdő, a nyírjes, melyben vegyesen tenyészik a bükk, a nyír a szelíd gesztenyével, tompább színekbe öltözködött, a páfrányok felső levelei fonnyadozva konyulnak alá, a gyep elsárgult, a csipkerózsa lehullott, a boróka bogyója megfeketedett, vetkeződik minden, mielőtt felöltené nemsokára a fehér téli egyenruhát.
A Neszte kiérvén a faluból, egyenest az erdőnek kanyarodik s ott kószál szeszélyesen, előre szalad, meg visszatér, mint fürge kis kutya, néhány helyütt az erdőben az országutat is kettéhasítja, amely mulatsága sok pénzébe vagyon a nemes vármegyének, hidakat kelletvén föléje csináltatni.
Az egyik híd megromlott, úgy látszik, az éjjel egy pár donga kiesett belőle, vagy tűzre vitték a zsiványok, ha ugyan vannak. Mert valaha itt tanyázott, mondják, a híres Jánosik, a felvidéki tótok gavallér rablója, ki ellopta a kereskedők portékáját, aztán kimérte a posztót a szegény vándordiákok közt s hatalmas rőfökkel dolgozott. Egy bükktől a másikig. (Od buka, do buka.) A bükkök pedig ugyancsak ritkán nőnek a krizsnóci erdőben, úgyhogy a cinkotai icce se lehetett nagyobb iccének, mint az ő rőfje rőfnek.
De nem erről van szó, hanem hogy át nem lehetett menni a hídon. A Miska kocsis a fejét vakarta, végre is arra a megállapodásra jutott, hogy nekivág az erdőnek és ott megy át a Nesztén, ahol a legsekélyebb, ahol a legkevésbé meredek, mi pedig, ha félünk az erdő veszedelmes púpjaitól, menjünk előre az erdei ösvényen gyalog.
A mama roppant félt a feldőléstől (magam se tartom nagy mulatságnak), tehát szótfogadva, megindultunk oldalt a Neszte mellett, hogy kinézzük, hol gázolható át a legkisebb veszedelemmel. Csak valami élő lélekre akadnánk, akitől megkérdezzük.
Alig mentünk vagy száz lépésnyire bozótok, cserjék között, midőn egy hang csendült meg a sűrűségből:
– Erre, erre, itt vagyok, Sándor!
Jól, tisztán volt kivehető minden szó.
– Valaki szólott – suttogta anyám megijedve, mert ő nem tudott erdőt zsivány nélkül képzelni. – Gyerünk vissza, fiam, a kocsihoz.
– Ugyan, mama!
Olyan valami kedves hang volt, mintha mézbe mártogatta volna a szívemet. Nem is gondoltam arra, hogy féljek, ellenkezőleg, ellenállhatatlan erővel húzott, hogy keressem.
Szétrántottam mind a két kezemmel a galagonya- és mogyorógallyakat, melyek köröskörül benőtték a nagy gesztenyefákat, egy-két lépés és ott álltam a tisztáson, hátrahőkölve a meglepetéstől.
Gáll Piroska ült ott a pázsiton, tömérdek mezei virággal a kötényében, melyekből bokrétát kötögetett.
Fölsikoltott, olyan fehér lett, mint a kréta.
– Ah, Palika, maga az? – mondá tompán, síri hangon. – Hogy került ide?
Egy pillanat alatt átértettem a helyzetet. Piroska a hadnagyot várja, itt szoktak találkozni az erdőben, s a légyottok ideje, helye felől folyt a levelezés a dinnyevirágban. Megfoghatatlan nagylelkűség vett rajtam erőt. Nem értem, hogy és miért. Talán hogy a mama ott volt a közelben. Mert lelkem egyébként haraggal, gyűlölettel volt irántuk tele.
– Pszt, egy szót se, kisasszony. Itt van a mamám is. Mindent tudok, de én nem szólok, a fő, hogy ő ne tudja meg, mert széthíresztelné… Isten áldja meg, kisasszony… Jövök már, mama! Az utat kérdezgetem.
Piroska hálásan, szinte meghatva tekintett rám.
– Maga jó fiú – suttogta elérzékenyült hangon (hátha mégsem volt rossz szíve), aztán egy hosszúszárú vadszegfűt választott ki a virágaiból, megcsókolta előbb és nekem nyújtotta.
Már ekkorára megint belém bújt az ördög.
– Nem kell – mondtam nyersen és otthagytam.
A mama a gyalogúton várt. Kérdezte, kivel beszélgettem, röstellt – úgymond – utánam jönni (ami nem is csoda, mert a mama fölötte terebélyes volt s a lombozat fölötte sűrű, be se fért volna).
– Azt mondja, hogy a patakon odább lehet átkelni – kiáltám a kocsisra, ki mindenütt szorosan a patak mentén hatolt előre.
– Ki volt? – ismétlé mamám a kérdését.
– Egy gombát vagy virágot szedegető leány, ilyesvalami.
Mamám elmosolyodott.
– Olyan határozatlanul beszélsz felőle, mintha valami vadállatot láttál volna és nem tudnád róla bizonyosan, hogy zsiráf volt-e vagy hiéna. Rosszabb vagy az öreg Prakovszkynál.
– Mondom, mamácska, hogy egy leány volt.
E percben megzörrent bal felől a haraszt, odatekintettünk s a szép Prakovszky Sándor lépett ki a fák közül, puska volt a vállán s nehány szem piros szamóca a kezében, szárastól-levelestől.
Úgy rémlett, mintha megütődnék, hogy minket ott lát, szép, férfias arca elsötétült, habozni látszott, felénk jöjjön-e, de aztán némán köszönt anyámnak, rajtam gúnyosan siklott el tekintete és rézsút befordult a lankás hely felé, hol a gesztenye-grupp valóságos lombszobát képezett, hova csak a kék ég tud benézni. S az nem fecseg és nem csodálkozik.
Anyám azonban csodálkozott.
– Furcsa vadász, amelyik szamócákat szed.
– Nem is tudtam, mama, hogy van még ilyenkor szamóca.
– Nagyon iparkodó növény az, ha hosszú a nyár, elunja magát és gyümölcsözik még egyszer… Hanem gyönyörű fiú, meg kell adni.
Megfordult, utána nézett.
– Te – szólt aztán mohón, engem oldalba ütve, mintha egy nagy fölfedezést tett volna –, az a hadnagy annak az »ilyesvalaminek« viszi azokat a szamócákat.
– Dehogy, mama.
Ijedten, zavartan tekinték rá, hogy talán tud valamit. Ő is engem kémlelt, s amint szúró, kutató szeme pirosra marta a képemet, hirtelen kitalált mindent, fölkiáltván a maga meleg, enyelgő hangján:
– Oh jaj, te cinkos! Valld be most rögtön, hogy Gáll Piroskát találtad ott.
– Ne hidd, kérlek.
Az én mamám úgy tudott az én arcomban olvasni, mint egy könyvben.
– Mit, hogy ne higgyem? Biztosan tudom most már; ha nem akarod megmondani, visszamegyek és megnézem.
Megfordult és erőnek erejével vissza akart menni. »Most mindjárt meghalok, ha meg nem tudom.«
Olyan igazi asszony volt az én anyám, hogy csakugyan megbetegszik, ha valaminek végére nem jár. Elég nagy baj háramlott a világra, hogy Éva evett az almából és Ádámot megkínálta, de hát még milyen lett volna, ha, teszem azt, Ádám eszik belőle és Évát meg nem kínálja?
– Mama, mama, fordulj vissza… Hiszen az borzasztó lenne. Még tán a fejedet is levágná a hadnagy.
– Hát úgy van-e, ahogy mondtam?
– Úgy van, úgy, de ne szólj róla, kérlek, semmit.
Erre aztán visszafordult nagy elszántsággal, pezsgő kedvvel, mert egy kis botrány (ha másokkal történt) mindig felvillanyozta, ilyenkor még szép is volt s valóságosan élvezett, hogy korholhatta a társadalmat és sopánkodhatott a világ romlottsága fölött.
Ezt tette az egész úton, kivált midőn átkelve a Nesztén, újra kijöttünk az útra, kényelmesen elhelyezkedvén a kocsiban.
– Oh, és még azt mondjátok, hogy manapság már nincsenek rablók az erdőkben. Hát csak a Jánosik volt az? Hát aki egy leány becsületét veszi el? Aki lelopja arcáról a rózsákat, a hímport, a zománcot…
Így pattogott, így zsörtölt, míg az utolsó nyírfa is mögöttünk maradt a szép krizsnóci erdőből.
Még egyszer visszanéztem a klatinici dombról, ott barnállott az erdő a messzeségben, csak akkorának látszott a sehol véget nem érő sík mezőn, mint egy folt, mint egy kefe. – Hej, erdő, erdő!
Sóhajtottam egyet s elgondoltam magamban, hány madár ugrál ott az ágakon, hány mókus szaladgál, hány gyík csúszik a füvek között, s hogy a gesztenyesátorban miképp cseveg Piroska a hadnaggyal, és mindebből nem látszik innen egyéb, csak egy kefe.
Milyen nagy ez a világ!
S ezen a nagy világon mennyi szép leány lehet még Piroskán kívül.
