VII. FEJEZET ELSŐ CSALÓDÁS
VII. FEJEZET
ELSŐ CSALÓDÁS
ELSŐ CSALÓDÁS
Később még igen sokszor hallottam, mindenki tudta a környéken a halottak bálját és meséltek az egyes személyekről.
A kis szőke leány, akinek a cipősarka leesett, egy Melniky kisasszony – a cipőjét Prakovszky varrta (a most élő kovácsnak a nagyapja), a pillangós főkötőjű menyecske Krizsnóczy Barnabásnak volt a neje a múlt század végén, (nagyon kikapó természetű volt, isten nyugosztalja), az öreg hajporozott dáma bizonyos Schremmer kapitányné szül. báró Szepessy Karolina, Mária Terézia udvarhölgye volt; a kapitány elesett a hétéves háborúban, s a vén báróné a rigyi pusztára vonult és most a krizsnóci temetőben fekszik; az okulárés emberke, Blatny járási orvos, ideát is olyan édeskés, pipiskedő ember volt stb.
Szerettem volna a Piroska őseiről tudni valamit, kérdeztem is itt-ott, hogy hát Gállékból senki sem volt a bálon?
– Ugyan ki lett volna? – felelte az öreg szakácsnénk, aki krizsnóci származású volt – hiszen az öreg Gáll a legrongyosabb csurapéban temette el az édesapját, még csizmát sem engedett húzni a lábára, mondván; hogy minek az a másvilágon? Hát persze hogy a bálba sem mehetett el, a szegény lélek, tisztességesen öltözött halottak közé.
A fantasztikus elbeszélés roppant hatott a kedélyemre, jele, hogy a mai napig híven emlékszem rá, pedig már túl járok a negyvenen; csodálatos, ódon fénnyel vonta be szememben az egyszerű krizsnóci nemeseket, akik olyan pompát fejtenek ki a haláluk után.
Egész héten elábrándoztam arról, hogy valaha én is ott pihenek a krizsnóci temetőben, persze Piroska mellett, poraink összevegyülnek, s azokat az urakat, hölgyeket, akiknek a csehek muzsikáltak, egyszer majd színről színre látjuk.
De hát még addig! Hogy lesz addig? Volt anyag az elmélkedésre, visszaidéztem a kerti jelenetből Piroska viselkedését, minden szavát összeraktam még egyszer, mint az összetört cserepeket szokás… Ott ültem egész délutánokon át a méhesben, s amint jöttek-mentek lassú dongással a méhek, úgy szálltak, érkeztek reményeim, kételyeim. Istenem, milyen jó ezeknek a csöppnyi méheknek, hogy csak az édeset veszik ki a virágokból.
Nehezen, nyugtalanul vártam ismét a következő vasárnapot. Így fogom már én várni valamennyit, míg csak teljes bizonyosságot nem szerzek. De mikor lesz az, hol találom meg? Az oltárnál? Mily messzeség! Olyan csüggedés fogott el, hogy sírni szerettem volna. Mért nem tudtam előbb születni? De hát a végén kibékültem abban a gondolatban, hogy mégis engem szeret. Mért kételkedjem benne? Hiszen nem ostromoltam, nem alkalmatlankodtam neki, ő kezdte. Aztán eszembe jutott a dinnyevirág, a hadnagy és dühtől forrt föl a vérem.
A hét folyamán a szüleim is nem ritkán emlegették Gállékat. Egy pár krizsnóci ember a hetivásárra menve, megfordult nálunk s elpletykáztak egyet-mást. Különösen olyan dolgokra fordult a szó gyakrabban, amelyek szüleimet érdekelték. Én mohón nyeltem mindent, ami csak távolról is érinthette a krizsnóci viszonyokat… Ah, az az ezer meg ezer apró megjegyzés, ami másnak semmi, ezek a színes, elhajigált kavicsok, milyen képeket tudtam én belőlük kirakni magamnak!
Elbeszélték, hogy a morva csakugyan megvette a lucsivnai földeket ötezer forinton; mikor a szerződést megkötötték és a pénzt leolvasta, a gonoszlelkű Gáll megveregette a vállát s kárörvendő mosollyal mondá: »Ön derék ember, Dubek úr, de a pénzzel nem tud bánni, lássa, én ezer forintért is odaadtam volna a lucsivnai földeket, mert azokban nem terem meg pohanka-kásánál egyéb.« Amire elkacagta magát a morva és visszavágott ilyenképpen: »Ön pedig okos ember, Gáll úr, de a földjei értékét nem ösmeri: lássa, én százezer forintot is megadtam volna a földekért, mert azok belsejében vagyonokat érő kőszén van.«
Mind több-több hír jött Dubekről. Hogy okvetlenül bányát nyit Lucsivnán, hogy a mérnököket már a jövő hétre várja, hogy meg akarja venni az utolsó Krizsnóczytól a fényes krizsnóci kastélyt és abban telepszik meg… Az öreg Gáll dühéről egész regekör támadt, mint jár-kel azóta toporzékolva, haját tépve és átkozva a brünni gazembert, aki becsapta.
Atyám arcára mély barázdákat vontak e hírek. A nagy optimistát könnyen szállta meg az aggodalom.
– Talán meg se kapjuk tőle az ígért pénzt, ha haragszik.
– Ne félj te attól – biztatta a nagyapa. – Tizenkettes kamatra még a feleségét is ideadná.
Egy este, mikor beléptem az ebédlőnkbe (gondolom pénteken volt), a nagymama Prakovszky hadnagyról beszélt valamit az anyámmal. A nagyapó a karosszékben pipázott és gyönyörködni látszott az asszonyok megrőkönyödésén. Valószínű, hogy ő hozott valami hírt a székvárosból, ahol a sörházban nyilván krizsnóci ismerősökkel találkozott. Mert minden héten bement a közeli városba s hozott egy koszorú fügét a mamának, egy pár kiflit a nagymamának és egy sereg mende-mondát mindkettőjüknek.
– Oh, oh – hajtotta egyre a mamám, sebesen kezelve a kötőtűket –, tehát a kis Prakovszky hadnagy? No, lássa az ember. De nincs is rossz ízlése.
– A leány igen csinos és jó parti… – bizonyítá a nagymama – s a hadnagyok, ezek a gonosz fattyúk, jól tudják, hogy mitől döglik a légy.
– Tudnak azok ördögöt – vágott közbe a nagyapa. – Ha én a fiatal Prakovszkynak volnék, kutyateremtette, nem volnék én se Majlandban, se Krizsnócon, ki se mozdulnék Bécsből, csupa hercegasszonyok vállfűzőjét bontogatnám, azon alul el se kezdeném, kutyateremtette…
A nagymama föltolta okuláréját a homlokára s egy haragos mosollyal az arcán, mely olyan kedves, tiszta volt, mint a téli napfény, fölemelte az öklét és megfenyegette az öreget:
– Vén csont! Vén csont! Hogy nem szégyelled magad?
A nagyapa nyelvével csettentett, nyilván a nagymama bosszantására, aztán fütyörészve kiment az ajtón.
(Én pedig azon tűnődtem, hogy a különféle életpályák közül melyikhez tartozik a hercegasszonyi vállfűzők kibontogatása? Talán a szabómesterséghez?)
– Én a leányt csodálom, mamácska – szólt most az édes mamám. – Mertem volna én valaha ilyesmit tenni a te hátad mögött? Pedig milyen szelídnek, ártatlannak látszik…
– Úgy szokott az lenni, fiacskám. A fehér liliomnak is fekete az árnyéka.
– Kiről beszélnek a mamáék? – kérdém elfojtott hangon.
– Persze! Azt éppen neked kell tudni – pattant föl az öregmama gúnyolódva. – Hát még mi kellene? Nem akarnád ezt a harisnyát bestoppolni? No, nézd a kíváncsi kölyköt! Takarodsz ki mindjárt a nagyapádhoz a szérűre!…
Még igen sokszor jutott eszembe vasárnapig a mamáék e homályos, hézagos beszélgetése, próbáltam azt kitöltögetni, fölépíteni kedvezőn is, de bizonyos kényelmetlen érzést, lehangoltságot mindig meghagyott bennem. Rossz sejtelmek szorongatták szívemet vasárnap, midőn a kész kötelezvénnyel ismét Krizsnócra hajtattunk, s minthogy korábban érkeztünk a szokottnál, nagyapám így szólt a templomnál a kocsisnak:
– Ne állj meg itt, Miska, hajts egyenesen Gállékhoz!
A híd miatt a falu túlsó végére kellett kerülni. Mire megálltunk Gállék előtt, Gállné és Piroska már útban voltak a templom felé. Ott mentek a Zeheryék háza előtt, a vadgesztenyék alatt, ahonnan aztán keresztülvágnak a réten.
Mindjárt megösmertem őket, pedig nem volt könnyű az akkori divat mellett. Hátulról minden nő egyformának látszott. A csúf krinolin uralkodott. Mindegy, az akkori asszonyokat mégis csak úgy szerették az akkori férfiak, mint ingerlő szabású szoknyáikban a mostaniakat a mostaniak.
Azonfelül új kalapja is volt Piroskának, mely egészen eltakarta fejét, nyakát; széles, fehér szalmakalap, melynek karimájáról félívben fityegett le egy sárga szalag, peremét pedig piciny rózsabimbók köríték, mint a liptói tótok kalapjait a csigák. És mégis mindjárt ráösmertem. Ez csak a Piroska lehet. Járása, rengése, minden mozdulata költészetet lehelt; még a sárga pántlika is bizonyos ritmusban repkedett, hánykolódott a derekán.
– No, én bemegyek, végzek az öreggel – mondá a nagyapa –, ha akarsz, bejöhetsz, ha pedig nem, akkor menj vissza kocsin a templomhoz, én majd gyalog, a pap kertjén közelebb kapom.
– Csak menjen hát a nagyapa egyedül.
Engedtem bemenni, a kocsist pedig utasítottam, hogy csak menjen vissza a hídon a templomhoz, én majd gyalog megyek.
Nem lett volna nehéz Gállékat utolérni, de én ezt nem akartam; hiszen ott van a mama, nem merek csatlakozni, de Piroska, ha ő is úgy szeret, mint én őt, bizonyosan megérzi, az a csodálatos, megmagyarázhatlan ösztön megsúgja neki, hogy ott vagyok a háta mögött, hogy kísérem, mint az árnyéka… aztán hátrafordul, én köszönök, ő elpirul és… és… De nem elég-e ennyi is?
Mentem tehát utánok, Piroska bizony nem fordult vissza, néha megállt a réten, lehajolt, leszakított valamit (talán négylevelű lóherét vagy mezei virágot), aztán, mint a kis bárány, vígan szökdelt (egyszer-egyszer pajkosságból mazurka-lépésekben) az anyja után, míg ismét utolérte.
Majd megettem a szemeimmel, kivált mikor a pap kertjében valami elszáradt ribizke-ág beleakadt a galambszín szoknyájába s úgy vonszolta maga után a kicsike.
No, ezt most mindjárt észreveszi és hátrafordul. Elállt a lélegzetem. Ebből nagy esemény fejlődhetik! Észreveszik és megállnak, hogy eltávolítsák a szoknyából, s míg ezzel bíbelődnek, nekem is oda fog kelleni érnem, mert csak nem állhatok meg, míg a dolgukat elvégzik.
De vajon illik-e, szabad-e olyankor érkezni valakinek, mikor egy szép leánynak a toilettejét hozzák rendbe?
Addig-addig tűnődtem, míg csakugyan észrevette Piroska, hogy valamit hurcol, s anélkül, hogy hátranézett volna, fölmarkolta bal kezével a szoknyáit és kicsapta onnan a csintalan kis gallyat. Jaj, kicsillant szemkápráztatóan a piciny fekete topán és a formás boka…
Aztán csendesen mentek előttem a szűk, kavicsos úton, halkan beszélgetve valamiről; a kis diófánál Piroska hirtelen balra csapott, a zöldséges ágyak felé. Az anyja rámordult:
– Hová mégy?
– Megnézem a dinnyéket, mama, hogy mennyit nőttek egy hét óta.
– Ráérnél visszafelé is.
De a Piroska nem tágított, keresztülgázolt a lóherén meg az apró cserjéken, a dinnyék felé.
– Olyan vagy, mint egy kis csikó – duruzsolt Gállné –, egyre ficánkolsz, észre sem veszem, mikor elmaradsz vagy elszaladsz mellőlem. Máskor csengettyűt is kötök a nyakadra, hogy mindig halljam, merre vagy.
De bánta is Piroska a zsörtölődést, odafutott a múlt heti dinnyevirághoz, lehajolt és (oly jól láttam, hogy meg merek rá esküdni) kivett belőle egy összehajtogatott levélkét s hirtelen begyömöszölte az elölgomboló ruhaderék hasadékán át a keblébe.
Azon csodálkozom, hogy én akkor ott mindjárt meg nem haltam. Mégis erős barom az ember.
Elborult velem a világ. Hát így vagyunk? Ej no, kisasszony, hát levelet vett föl a dinnye-harangból? De iszen a kisasszony engem szeret, azt mondta ma egy hete. Ezt a levelet pedig nem én írtam. Hát valaki más írta s arról magácskának tudomása van, mert kereste a levelet. Lám-lám, a hadnagy úrba vagyunk szerelmesek, s engem elhallgattatni méltóztatott azzal a kis csalással, hogy nekem szólt a levél. Itt van ez a jámbor diák, az mindent elhisz, tegyük bolonddá; lakat kell a szájára, hát tegyünk rá rózsaszín lakatot. Köszönöm, kisasszony, szépen köszönöm. Hiszen jól van, minden jól van, hiszen én úgy se szóltam volna és így se szólok. De mit is szólnék? Hiszen nem történt semmi; semmi egyéb, csak egy kicsit a szívemet törte össze.
Utána néztem homályosodó szemekkel, éppen akkor tűnt el alakja a kertajtóban az anyjáé után. Végtelen keserűség érzete fogott el, fölemeltem öklömet, nem is tudom miért, talán az eget akartam megfenyegetni, vagy csak a levegőben suhintani a Prakovszky hadnagy odaképzelt alakja felé, nem tudom én, mit akartam, csak arra emlékszem, hogy ez az illetlen mondás tört ki belőlem:
– Eredj, eredj, kis ringyó, imádkozni!
Volt ebben düh, irigység, fájdalom, lemondás, sértett hiúság, megvetés. Csodálatos vegyülék egyetlen szóban.
Aztán a lábammal dobbantottam a pázsitra: »El vagy temetve örökre.«
Az ám! Ha egy leány emlékét, az első leányét, olyan könnyű volna elkaparni, mint egy kihűlt emberi testet! Sokáig, nagyon sokáig tartott még ez a temetés…
Odabotorkáztam önkénytelenül a nevezetes dinnyevirághoz. Ott nevetett, ott himbálózott a szélben, mely végigsuhant most a kerten, s melytől fázékonyan zörrentek össze a fák gallyai.
Ez hát a szerelmesek levél-szekrénye. Két bársonydolmányos darázs lakmározott benne akkor is. Ezek már azóta jöttek ide. Vidáman döngtek és hemperegtek a sárga hímporban, el se képzelve, hogy milyen veszedelem fenyegeti a vendégfogadójukat.
Az volt az első gondolatom, hogy legázolom, összetaposom a csizmasarkammal, de aztán mást gondoltam, s egy kis tiszta papirost szakítva le egy nálam levő levélről, megszúrtam az ujjamat egy tövissel s a kibuggyanó vércsöppekből odaírtam: »Legyen átkozott a szerelmetek«.
Betettem óvatosan a dinnyevirág kelyhébe a cédulát. Hiszen te ártatlan vagy, kis virágharang. Téged nem bántalak. Hanem add át nekik ezt a levelemet!
Éppen jött már a nagyapa s messziről kiabálta:
– Hát itt vagy, fickó? Nem tudtál nélkülem bemenni? Mi? Megint a kertet gyomlálod, amice? No, de most alaposan elkéstünk. Azt hiszem, a prédikáció is folyik már. Mindegy, legalább elvégeztem a dolgunkat.
– Megkapta a pénzt?
– Meg ám, de a »fiú« előre akarta lehúzni a kamatokat, kis híja, hogy össze nem verekedtünk e pokol fajzatjával.
Azzal besiettünk a templomba, még szólt az orgona, de a helyeinkről elkéstünk, az én helyemen Dubek ült, a lucsivnai földek új birtokosa, ketten be nem férhettünk volna a padba.
Én tehát hátramentem a parasztok közé, ahol üres hely volt, ott szinte jobban éreztem magamat háborgó lelkemmel. Bár elhatároztam, hogy oda nem nézek, hogy nem törődöm vele, mégis egyre láttam gonosz tündéremet.
Ő egyetlenegyszer sem keresett föl a tekintetével, észre sem vette, hogy a templomban vagyok, hanem örökké a hadnagyot nézegette lopva… igen, a hadnagyot, aki rendes helyén, a Dubek háta mögött ült. Igen, igen: oh milyen ostoba voltam! – hiszen eddig is mindig a hadnagyot nézte, ővele kacérkodott s én saját magamat gondoltam.
Most már minden világos lett. A mamáék pénteki beszélgetése, a rémület Piroska arcán, mikor múlt vasárnap visszafordult a kertben s látta, hogy a levelét én veszem ki, nem a hadnagy, aztán az elfogultság, mikor a saját kertjükben vezetgetett (félt, hogy már fecsegtem vagy fecsegni fogok), inkább rám hagyta szegényke, hogy engem szeret… de milyen erőtetett volt mindez, észre kellett volna vennem. Igaza lehet a nagyapának, hogy én még éretlen tacskó vagyok.
Hol mentegettem, hol vádoltam fölváltva őt és magamat, de mindenesetre én voltam a legboldogtalanabb most ebben a templomban, s míg a hívők éneke ájtatosan szállt föl a magasba, az én hánykolódó bűnös lelkemből keserű szemrehányások fakadtak.
– Isten, isten, itt a saját házadban mondom meg, hogy nem jól kormányzol. Miért sújtottál most le engem? Hát nem tettem én jó vizsgát, hát nem vagyok engedelmes a szüleimnek vagy a te parancsaidnak? És mennyire szeretem őt, te látod, te tudod, mért kell hát neki mást szeretnie?
