VI. FEJEZET A CSEHEK KRIZSNÓCON
VI. FEJEZET
A CSEHEK KRIZSNÓCON
A CSEHEK KRIZSNÓCON
Három cseh muzsikus vándorolt erre keresztül, a köpcös Zahrada, a kecskeszakállú Safranyik és a hórihorgas Zajcsek. Nem közönséges a kalandjuk. Kézdi Kovács Zsigmond megyei esküdt, aki ott lakott, ahol most az özvegy doktorné, kihallgatta őket az eset után s jegyzőkönyvbe vette a vallomásaikat. Ma is ott vagynak és megolvashatók a faluházán, őrzik a helység vasládájában három lakat alatt, mint valami kincset.
A vándor muzsikusok Zólyom felől jöttek, szép csöndes nyári estén, s ahogy elhagyták a Lopata-erdőt s leszálltak a völgybe, azt mondják ők, nagy, sűrű köd volt s olyan szuroksötétség lett, hogy alig lehetett az országutat megismerni.
Nemigen lehettek messze Krizsnóctól, talán egy-két puskalövésnyire, de persze nem tudhatták, ablak nem fénylett az éjben; arról az oldalról, ahol mi most megyünk, fák, pajták, aklok takarják el a krizsnóci lakóházakat, s egyikük sem járt világéletében ezen a tájon. Megszólamlott tehát Zahrada, a legöregebbik:
– Kutyául elfáradtam, kamarádok, lehet, hogy hamar érünk falut, de az is lehet, hogy sokára se érünk, én hát azt mondanám, jó lesz kifogni a szürkéket, feküdjünk le itt, ahol vagyunk.
Safranyik is azon a nézeten volt:
– Hát persze. Ma úgysem akar a kovács kalapálni.
(Safranyik t. i. a holdat értette, amelyben egy kalapáló kovács alakja látható.)
Egy szó, mint száz, a szegény ördögök (talán éppen a helytt, ahol most megyünk) átlépték a garádot, leszerszámozták a szürkéket, azaz lehúzták a csizmáikat. Mindenik csizmakását kért, azaz el volt szakadva, fejük alá tették a cókmókjukat, a hegedűt maguk mellé, aztán leheveredtek. Éppen a sarjút kaszálták a réteken. A király se alszik olyan illatos hálószobában.
De alighogy behunyták a szemüket, vagy talán be se hunyták, mert akkor nem láthatták volna, egy hosszú sor ablak kezdett kigyúlni alig pár száz lépésnyire.
Safranyik vette legelőbb észre:
– Hopp, Zahrada, Zajcsek! Itt valami kastély világít éppen az orrunk előtt. Föl, Zahrada, Zajcsek, hátha kaphatnánk ott egy kis enni-inni valót.
Mind éhesek voltak (a szomjúságról nem is beszélek), nosza, fölugráltak, fogták a hegedűiket és mentek a kastély felé.
És csakugyan egy nagy kastély volt, tizenhárom ablakos frontja kivilágítva csak úgy ragyogott az éjszakába. S ott bent milyen élet, elevenség; tíz-húsz szakácsné is sürgött-forgott a konyhában, az egyik a mártást kavarta, a másik a pampuskát sütötte, krumplit hámozott a harmadik, ez mákot tört, az habot vert, a sok finom étel szaga majd leütötte a lábukról a mi muzsikusainkat – hisz a friss sarjúillat is jó illat odakünn, de ez mégiscsak más.
Hát még bent a termekben! Ünneplő ruhába öltözött nemes urak és asszonyságok ültek az italoktól, pecsenyéktől görnyedő asztaloknál. Csengett a pohár, vidám cihározás, kacaj tölté be a fényes márványpalotát. A gróf Waldsteinoké se különb az aranyos Prágában.
De milyen öröm és hejehuja lett, mikor a muzsikusokat megpillantották. Egy vöröshajú, ragyás ember, ezüst-gombos dolmányban, sarkantyús csizmában elibük ugrott, nagy peckesen:
– Hollá, fickók, no éppen jókor jöttetek. Elő azt a hegedűt!
Nem kérették magukat, ami magyar nóta rájuk ragadt útközben, előcsalogatták a húrokból. A lakomázók fiatalja fölugrott az asztaltól, deli menyecskék, liliom termetű hajadonok, hosszú szakállú aggastyánok, bajusztalan sihederek, s elkezdték rakni, aprózni, ahogy isten tudni adta. Az új csizmák talpa kopogott, csikorgott, a selyem viganók kígyóztak, suhogtak, s csak úgy porzott, recsegett a padló – száz lábnak a szilaj dobajától.
Egy pirospozsgás, harmincéves korú menyecske, régi módi vuklikkal, szép aranycsipkés pillangós főkötőben, mennyszínű rokolyában, kiállott a Zahrada elé, csípőjére vágta az egyik kezét, a másikkal a csipkés keszkenőjét emelgette a levegőbe, rezegtetvén a füle mellett, úgy járta a csárdást animóval, riszálósan, mint a parancsolat. Némelykor toppantott is a pici lábaival.
– Tyuhaj, sose halunk meg!
Egyszer-egyszer széles jó kedvében kirántott egy-egy férfit az asztaltól, s úgy megtáncolt vele, hogy gyönyörűség volt. No, nézd (roppant csodálkoztak Safranyikék), még a kövér tokás papot is fölráncigálja a borospoharak mellől.
– Uccu, tisztelendő atyám, magának úgyis pihent lába van.
Bizony beugrott a tisztelendő úr, de azt mondja, ő csak »podzabucskit« tud, a híres tót táncot – no, de iszen Zajcsek mestere annak –, kezdenek tehát tótul lehelni a hegedűk, s a tisztelendő úr mind jobban belebőszül a bolondos táncba. Csörög nyakában a nagy, nehéz aranylánc…
– Kemény gyerek a pap – suttogják köröskörül. – Bezzeg eltitkolta odalent, hogy mi lakik benne.
A zeneszóra a szomszéd termekből is elősereglettek s egyre szaporodának a táncolók, ki könnyű dolmányban, ki prémes bekecsben (az ördög látott olyant ebben a nagy hőségben), öreg, hetvenéves párok is lejtettek nagy kurjongatásokkal, pezsgő csatarával…
Az egyik csinos leánynak (szőke volt, koszorú a fején, nagy arany fülbevalók a vértelen fülecskéjében) egyszerre lemaradt a cipősarka.
– Ki varrta azt a cipőt?
– Prakovszky.
– Hol van Prakovszky? No, megállj, fuser! Elő kell hozni Prakovszkyt. Hadd ragassza föl csirizzel.
Tizen is szaladtak Prakovszkyért. Azt mondták, durákot játszik Krúdy Péter urammal és a nótáriussal valahol a negyedik szobában.
Ezalatt folyton sütöttek, főztek a konyhában, szünetlenül hordták az ételeket, italokat szépen öltözött, kacér parasztleányok, piros szattyáncsizmákban, nagy, sarkig lelógó kendőkben, melyek a derékon voltak átkötve. A hosszú, beláthatatlan asztalnál, mely végighúzódott a termen, amelyikben a cseh muzsikusok játszottak, folyton jöttek-mentek, hullámoztak az étkezők, néha egy pohárfelköszöntő is kihasadt a felvillanyozott elmékből… de abból csak a köpcös Zahrada értett valamit, akire útközben ráragadt egy kis magyar szó.
Egy sovány fiatalember állott föl, egy nagy szemölccsel a két szeme között, emelvén poharát nemes, nemzetes és vitézlő Folkusházy Márton uramra, eldicsérte annak utódjait és mindennemű leszármazottját (Zahrada gondolta magában: szamár ember lehet ez a szemölcsös, hiszen az ősöket szokás magasztalni – azok vetnek fényt az emberekre Magyarországon), de biz az a dédunokáit kezdte most ragyogó szavakkal dicsőíteni és végzé: »az Isten halassa meg őket minél előbb«.
A megtisztelt férfiú, aki az asztalfőn ült, elérzékenyülve bólingatott a fejével, az egész társaság koccintott vele, mire aztán ő is fölugrott, a karjára kapott egy lila-ruhás öreg dámát, akinek a feje be volt hajporral öntve, odatipegtek Safranyikhoz és a fülébe súgtak valamit. (Azt mondja Safranyik, hogy rettenetes dohszagúak voltak.)
Erre aztán Safranyik intett a két kamerádnak, hogy hallgassanak el, s ő maga hegedülte a menüett ütemeit.
A két öregecske elkezdett hajlongani, csoszogni, begyeskedni finoman, kecsesen, lassan andalogva. Mindez olyan furcsa és mégis olyan előkelő volt. A strucctollak lobogtak, rezegtek az öreg asszonyka fejdíszén, az öreg úr pedig a kalapját tartotta a hóna alatt, s úgy illegette-billegette a kis sovány testét, mint egy röpülésre készülődő veréb. Egyszer csak kiesett a vén dáma kezéből az aranyos legyezője: Zahrada odaugrott, fölemelte, de az öreg dáma elmosolyodott és egy kézintéssel selypíté (egy foga se volt):
– Csak tartsa, kérem, egy darabig.
Azután tudja isten, ellibbentek valamerre, Zahrada csak folyton őrizte a legyezőt, de senki se jött érte. Most egy tüzes csárdás következett: az arany pillangós főkötőjű asszony úgy nekiindult a frissiben, hogy lekapta aranyos gyöngyös főkötőjét és odanyomta a hórihorgas Zajcsek fejébe, olyan kis feje volt a Zajcseknek, hogy csak úgy lötyögött rajta. Lett persze erre nagy nevetés… kitört a duhajkodás s száz apró csintalanság.
Egy percre megszűnt a tánc. Egy karneolgombos atillájú kövér öreg úr így szólott: »Hej, micsoda móres ez, a muzsikusok se nem esznek, se nem isznak?« No, lett erre sürgés-forgás. A piros szattyán-csizmás szolgáló leányok behoztak egy kis asztalt s odarakták a maradék ételt, rétest, nyúlpecsenyét, sült malacot, finom krizsnóci bakatort kupákban, a hatalmas rigyi szilvapálinkát butykosokban.
A muzsikusok fölakasztották hegedűiket a falon a fogasokra, aztán letelepedének és lakmározának… De milyen finom volt minden! Csak ne lett volna mindennek sajátságos doh szaga! Az idő nem igen lehetett már fiatal, a gyertyák majdnem tövig égtek, a széláram (valahol ablak lehet nyitva) kísértetiesen lobogtatta… Az összegyűlt nemes urak, asszonyságok és kisasszonyok föl és alá tolongva, hullámozva fecsegtek, pletykáztak, kergetődztek. A terem egyik szögletében »hogy tetszik«-et játszottak a fiatalabbak, egy másik csoportban fehér csipkés keszkenőt hajigáltak egymásra, »haragszom rád«-ot kiáltozva, s aki eltévesztette, zálogot kellett neki adni, aminek az lett a vége, hogy apránkint minden aranygyűrű s fülbevaló a zálogbíró kezébe került egy garmadába, mire megjegyzé egy fürge, púpos emberke, valami kasznárforma:
– A mi utódaink igazán ostobák. Kiássák az aranyat a földből nagy költséggel s aztán megint beássák a földbe nagy költséggel.
Egy másik okulárés, borotvált arcú emberke, aki ki-kivette burnót-szelencéjét a zsebéből és szippantott, sorba járt, mindenkivel kezet szorított s kedveskedő hangon tudakolta:
– Hogy érzi itt magát?
– Jól, doktor. Igen pompásan, doktor.
Az okulárés emberke a kezeit dörzsölte:
– Nekem köszönheti, hogy itt van (s kevélyen veregette a horpadt mellét).
Minden olyan szép, olyan vidám volt… Zahrada nem győzte nézni a sok karcsú asszonykát s oldalba is döfte egyszer Safranyikot s kacsintott hamiskásan a szemeivel:
– Melyiket választanád közülök?
Safranyik egy pajzán mosolygású barnára mutatott, aki közel a tükörnél állt. A kacér hölgyecske legott észrevette a Safranyik éhes tekintetét (meglehet, hallotta is szavait), visszakacsintott a Safranyikra, de úgy, hogy ez egész testében megborzongott, mindjárt kilelte a hideg. Még furcsábban járt a selyma Zajcsek, aki egy ételhordó leány derekát próbálta megcsipkedni, de úgy megszúrta valami (mintha egy éles csont lett volna), hogy felszisszent s azóta csendesen viselte magát, azaz ivott, de ivott Zahrada is, mindnyájánál többet ivott Safranyik, még mindig kezében tartva az öreg hajporos dáma legyezőjét… (de már jöhetne is érte az öregecske!) Kezdtek letapadozni a szempilláik… Csak félfüllel hallották már a zsongást-bongást, míg végre némaság és csönd lett, miattuk akár föl is fordulhat az egész világ, mélységes álomba merülének.
Mikor fölébredtek és megdörzsölték a szemeiket, reggel volt… A nap arany tányérja fölbukkant a málnádi kopasz hegy mögül.
Szétnéztek, hogy hol vannak. Hát a krizsnóci temetőben voltak, a hegedűik föl voltak akasztva a sírkeresztekre. Safranyik feje mellett, mintha arról csúszott volna le, egy nagy emberi koponya hevert (a pillangós arany főkötő helyett, amit a menyecske a fejére tett), Zahrada pedig egy lapockacsontot szorongatott görcsösen a markában.
Rémülten ugráltak föl a jámborok s fogvacogva rohantak be a faluba, ahol is elbeszélték az eset minden apró részleteit, melyekből a hüledező falusiak ráösmertek vala régen eltemetett apáikra és anyáikra, még a ruhák is ugyanazok voltak, amikben eltemették.
Mindez igen csodálatos és hihetetlen volt, de éppen azért készségesen elhitték (hogyne, mikor három olyan becsületes ember látta) s tejben-vajban fürösztötték a három csehet, kik aztán az egész telet Krizsnócon töltötték s házról-házra járván vendégségbe, a téli estéken elmesélték az elhalt apák tivornyázását a fiaknak és unokáknak. A történet mindig több-több lett. Vagy Zahradának, vagy a Safranyiknak jutottak még eszébe valami új és pikáns részletek túlvilági nemzetes uraimékról – amit bizony megint meg kellett hallgatniok a nemes familiáknak –, újra invitáltatának vacsorákra és vendégségekre a muzsikusok.
Míg végre megharaguvék és közbelépett tiszteletes Szirotka Sámuel uram, a mostani papunknak az elődje, ki is maga elé hívatván ama cseheket, megdorgálá őket emberségesen, amint kellett.
– Szerelmetes atyámfiai az Úrban! Ebben a faluban én vagyok arra hivatva, hogy a másvilágról hazudozzak, nem pediglen kendtek; tehát csak annyit mondok, hogy kotródjanak el kendtek, mert különben megkeserülik kendtek.
S erre a cseh muzsikusok csakugyan elkotródtak, de a nevezetes legendát itt hagyták – és nő az most már magától is.
