V. FEJEZET ÉVA ÉS AZ ALMA
V. FEJEZET
ÉVA ÉS AZ ALMA
ÉVA ÉS AZ ALMA
A kert mellett a gyepen falusi gyerekek játszották a libát és a farkast. Üde gyermekhangon csengett a gazdasszonyka és a libái közt kifejlődött párbeszéd.
– Gyertek haza, libuskáim!
– Nem mehetünk!
– Miért?
– Farkas van a híd alatt!
– Mit csinál?
– Mosdik.
– Mihez törülközik?
– Aranyos keszkenőhöz.
A farkas (a Folkusházyék hétéves Gyuszija), nagy fogvicsorgatva állt oldalt a gazdasszonyka és libái közt, ugrásra készen: a csöppnyi libák összebújva reszkettek, eperevéstől maszatos pofácskáikon a valódi félelem látszott, míg a gazdasszony: a kis Krúdy Zsófi (vagy nyolcéves kisasszonyka), a kötényével is integetve, hívta, csalogatta őket haza.
Nem tudom, mi lelte Piroskát, talán a zavarából akart kizökkenni, egyszerre csak odafutott Gyuszihoz, a farkashoz, átnyalábolta és megbiztatta a libákat:
– Megfogtam a farkast, gyertek át hamar!
– Eresszen el, Piroska néni, mert megharapom – fenyegetőzék a gonoszszívű farkas, de bizony csak nem eresztette azt Piroska, míg a libák mind át nem szálltak kis gazdasszonyukhoz.
Én csak bámultam, ámultam. Hiszen nem én vagyok a gyerek, hanem ő. És még ez a gyerekesség is hogy illik neki!
Azután visszatért hozzám s újra elkomolyodott, kinyitotta a kertajtót s úgy jött mellettem, mintha az orra vére folyna. Nem volt valami sok látnivaló ezen a kerten; csak olyan volt, mint a falusi nemesek kertjei szoktak lenni. Kerekes kút a közepén, a kút mellett szomorúfűzfa, virágok a méhes előtt, leginkább olyanok, hogy a méheknek is jó legyen, de a háznép igényeit is kielégítse; teljes violák, rózsák a kisasszony hajába, kecskeszegfű, rozmaring a szolgálók mellcsokrába, georgina-rózsák a bojtár és a kocsis kalapja mellé vasárnapra, ha netalán a szeretőjük nem küldene. Volt itt nagy tarka-barkaságban minden, lugas, folyókával befuttatva, burgundia a tehenek számára, egy szögletben Szent Pál füve, amivel a teát pótolják a krizsnóci uraságok; egy helyütt beástak a földbe egy hat akós hordót s abban tartogatták a halakat, ez volt a halastó; messze a kert hátterében, a kukorica közt egy kicsiny területet »Scihiának« híttak egymásközt nagy titokban, ott volt elültetve a Gáll uram dohánypalántája. Szóval, nem volt ebben a kertben semmi nevezetes látnivaló, de ha tele lett volna is a világ növénycsodáival, én ugyan nem törődtem volna velök.
Így mentünk, mendegéltünk, zavartan, feszélyezve, míg végre Piroska megállt egy barackfánál, melynek a tetején néhány szem barack piroslott. Fölágaskodott utána, de el nem érte egyiket sem.
Mintha emiatt énrám haragudott volna meg, odaszólt bizonyos ellenséges indulattal:
– Miért néz rám olyan különösen?
– Én? – hebegtem s minden vér a fejembe gyűlt. – Nem, én nem néztem… Én egyáltalában nem szoktam nézni.
– Nem szokott nézni! – kacagott föl és lehajolva, mintegy szórakozottságból fölvett az útról egy száraz gallyat, amit nagy ívben lógázott aztán a hóna alatt.
Habozva tett előre egy-két lépést, mintha küszködnék magával, hogy előhozza-e a kínos kérdést, mely e percben hihetőleg foglalkoztatta és lehangolta. Úgy látszik, félénk modorom (lehetne biz azt gyámoltalanságnak is mondani) fölbátorította s hirtelen elhatározással megfordult, egészen közel lépett hozzám, úgy, hogy a leheletét éreztem. Kezét rátette a vállamra. Egész testem összerándult a kéjtől, úgy látszott, hogy a kabáton át is érzem meleg vérének folydogálását a tenyerében, szememet behunytam és azt hiszem, e másodperchez fogható édességben sem azelőtt, sem azóta nem volt részem.
– Ön jó fiúnak látszik – szólt lágyan, behízelgő hangon –, adja kérem vissza!…
– Mit? – hörögtem rekedten, fázékonyan.
– A levelemet – felelte ő –, láttam, hogy a pap kertjében kivette a dinnyevirágból. No, ugye visszaadja?
Rám mosolygott várakozásteljesen. Soha ilyen mosoly! Össze volt az rakva harmatból, napfényből, kérésből, parancsolásból.
Egy vén szilvafához kellett támaszkodnom, mert se lábamat, se kezemet nem tudtam most hova tenni.
– Oh, kisasszony, képzelje, mi történt… Elvették tőlem a levelet.
– Elvették!? – kiáltott föl, elejtve ijedtében kezéből a száraz gallyat. Ajkai megremegtek s az életszín elhagyta arcát. – Ki vette el?
– A fiatal Prakovszky, a hadnagy.
– A hadnagy? – tagolta nagy meglepetéssel s arca olyan bamba, csodálkozó lett, mint azoké a buta kis bakfiseké, de az igazi színe hirtelen visszatért. – És ön odaadta a hadnagynak?
– Mert erősebb volt, kicsavarta a kezemből, azt mondta, hogy a levél neki szól.
Piroska összeráncolta a homlokát és gúnyosan biggyesztette el ajkait.
– Furcsa eljárás a hadnagytól… nem szép eljárás.
– Hát nem neki szólt? – kérdém mohón.
– Persze nem – felelte közömbösen. – Hogy is gondolhat olyat? No, az volna szép…
Oroszláni bátorságot öntött szívembe e szavakkal; amire nem hittem volna magamat képesnek, vakmerően megfogtam a kezét:
– Szóljon, csak egy szót szóljon, oh, csak egy szót – hebegtem –, engem illetett a levél?
Nem felelt, de a kezét se húzta ki az enyémből, csak az arcát fordította el.
– Hiszen olvasta – szólt azután fáradtan, elhalón, mintha ki akarna térni a kérdés elől, pedig talán éppen ő akart puhatolózni.
– Nem volt hozzá időm.
– Úgy? Mindjárt elvette a levelet az a hadnagy? Oh, ezek a borzasztó katonák! De persze, ön nem engedte egykönnyen?
– Erősködtem, amíg lehetett.
– Szent isten, az egy egész birkózás lehetett! Talán mások is látták?
– Senki sem járt akkor a kertben.
– De a nagyapának csak megmondta? – kérdé nyugtalanul.
– Senkinek sem.
– Maga derék ember. Felejtse is el kérem az egészet, ha csakugyan érdeklődik irántam.
És a kacérkodás bűvölő fénye csillant ki szemeiből.
– Ha érdeklődöm-e? Mindennap verseket írok magához. Oh, kisasszony, az életemet adta vissza. Megöltem volna magamat, ha a levél a hadnagynak szól és nem nekem… Mondja hát kérem, hogy nekem szól.
Le akartam térdepelni a kavicsos útra, de Piroska észrevette, megfenyegetett az ujjaival.
– Ne legyen bolondos, mert megharagszom és elszaladok. Még valaki benéz a kerítésen és kinevet bennünket.
– Hát nekem szól a levél?…
– Ej persze, kinek is szólna másnak.
– Akkor hát visszamegyek és ha életembe kerül is, visszaveszem a hadnagytól.
Piroska megütődött:
– No, csak az kellene, hogy botrányt csináljon a dologból. Ami történt, megtörtént, úgy kell hagyni. Ha maga odamenne lármát csapni, az egész környék megtudná, s mi lenne akkor énbelőlem?
Szemeim megittasodtak bűbájos alakjának nézegetésében, agyam eltompult, gépiesen dadogtam:
– Igaz, igaz. De mégis csak tudnom kell, mi volt a levélben.
– Az, hogy látni akarom, hogy ejtse valami módját, velem beszélhetni – mindössze ennyi volt s ez már megtörtént… A véletlen jó barát volt.
– De hát ezután… ezután? – sürgetém lázasan, türelmetlenül.
– Várjunk és várjunk. Az idő mindent meghoz. Legyen okos és hallgatag, mert ha csak egy szót ejt el valahol mindezekről, a levélről, a hadnagyról, a mostani beszélgetésről, velem ebben az életben nem beszél többé…
– Harapófogóval se vesznek ki belőlem egy szót sem… Soha, soha, Piroska.
Piroska vidáman ágaskodott föl most újra a törpe barackfa tetejéig s lábujjhegyre állva sikerült a legfelsőbb gallyról leszakítania egy barackot… csak éppen egyet.
– Megvan! Itt van!
Olyan könnyű volt most már a teste is, a lelke is, mint egy lepkéé.
Beleharapott a fehér fogacskáival. Összecsucsorodott a szép kis szája. Jaj, de jó!
Éppen a felét harapta el. A másik felét nekem nyújtotta, azzal az önfeledt, csintalan bizalmaskodással, mely a csontokat is megmelegíti az emberben.
– No, itt van magának is. Ne sírjon!
Az egy pohár is már valami, amiből egymás után isznak a szerelmesek, de hát még egy barack, amelynek az egyik felét megette az egyik és a megmaradt felerészt kicsipkézte a fogaival.
Éva is így kínálhatta meg Ádámot az almával. Csakhogy Éva azért, hogy Ádám mindent tudjon, Piroska pedig azért, hogy én semmit se tudjak. A paradicsom itt is, ott is egyszerre eltűnt a gyümölcs megízlelése után.
Nem Gábor arkangyal kergetett ki a lángpallossal, hanem egy szurtos szolgáló toppant elénk.
– Kisasszony, tessék bejönni.
Engem földig sújtott ez a váratlan beavatkozás, de az én szívemnek első bálványa vígan mondá:
– Megyünk, Panni, megyünk. Megterített már?
– Igenis, kisasszonyka.
– A morva úr is itt ebédel?
– Igenis, kisasszonyka.
Ah, istenem! Az első kétely lopózott szívembe. Milyen könnyedén veszi, hogy most elhíják, elszakítják tőlem. És még olyan szamárságokat is ráér megkérdezni, hogy itt ebédel-e a morva? Pokolba a morvával ilyenkor, midőn ilyen szerencsétlenség ér bennünket.
Szerettem volna neki emiatt szemrehányást tenni, de nem lehetett a Panni miatt, akivel élénk beszélgetésbe merült; soha nem gyűlöltem meg úgy emberi lényt, mint ezt a fecsegő Pannit.
Úgy értünk be a szobába, hogy egy bizalmas szót se lehetett miatta váltani. A nagyapa, úgy látszik, már végzett volt és csak rám várt, botját, kalapját a kezében tartva.
– Eszerint abba maradunk – mondá –, hogy a napokban eljövök.
Gáll a fejével biccentett, majd a kezeit dörzsölgette.
– Hát felfúvódtak az ökröcskék… az ökröcskék.
Valami különös vidámság ömlött el gonosz, sárga arcán.
Tetszett neki az ökrök felfúvódása – ahogy nagyapám később mondá – egyrészt azért, hogy más szegényedik, másrészt azért, mert minden egyes elhalt ökörrel emelkedik az életben maradt ökrök értéke. S az övéi életben vannak.
Odanyújtotta nagyapámnak a száraz, eres kezét búcsúzásra:
– Ah, a lucerna… a friss lucerna… Az jóízű lehet. Az ördögbe is, roppant ízlett nekik… Mit gondolsz?… Az olyan lehet nekik, mint nekünk a pampuska, ha-ha-ha…
Fölnevetett a saját idétlen tréfáján, de a száraz, szaggatott kacaja egyszerre fuldokló, görcsös köhögésbe szaladt át. Kuc! kuc! kiáltá a morva úr ijedten és egy pohár vízért rohant a pohárszékhez. Gáll megfogózkodék az asztalba mind a két kezével és rázta, rázta a fejét, szemei kidülledtek és a fehérjük piroslani kezdett, halántékain kolbász-vastagságnyira dagadtak az erek, nyaka, arca téglaszínű lett, majd átjátszódott sötét lilaszínbe, mire berohant Gállné asszonyom a konyhából és kezdte a hátát verni, úgyhogy apránkint kiköhögte magát és gyilkos szemforgatással hörgé:
– Már én meg halok!
– Halsz az ördögbe – biztatta meg a nagyapám –, de ha meghalsz is, hát megígérem neked, hogy én is ide Krizsnócra temettetem magamat és megint bálozunk együtt, mint Pásztón valamikor.
Vigyorgott, bizonyosan a fiatalkori bűnei jutottak eszébe. Máskor is szenvedhetlen volt, de ha vigyorgott, még utálatosabb lett; szája fölszaladt a füléig s látni lehetett a fogak üregeit, az ínyekben csak néhol feketedett egy-egy csonka agyar.
– Ostobaság! – susogta, összehúzva magát, mint egy beteg kuvik, mialatt valami sóhajféle szörcsögött föl a melléből. – A papok megcsalnak bennünket! Meglásd, János, hogy nincs ott semmi…
Az én jó nagyapám hamiskásan mosolygott, ahogy ő szokott, amikor tréfálózott.
– A papoknak én sem hinnék, Józsi, de a cseh muzsikusok… Teringette, a cseh muzsikusok csak nem hazudtak.
Gáll uram nagyot csapott most tenyerével az asztalra. Egy sereg ostoba légy azt hitte a krétával leírt számokra, hogy porcukorból vannak oda kiöntve, s leszállott nyalakodni a semmire. (Hát ezeknek a szemtelen kicsi teremtményeknek is vannak csalódásaik?) Édesség helyett a végső katasztrófa várt néhányra. A Gáll uram tenyere alatt meghalt vagy három…
– Ej no – mondá az öreg, nagyapámhoz fordulva a három légy kezére mázolt tetemével –, hiszed te azt, hogy ezek föltámadnak és még egyszer repülni fognak?
Eközben talán az eszmetársítás révén a Gállné kezeire talált vetni egy pillantást s borzasztó dolgot fedezett föl. Az asszony kezei zsírosak voltak.
Egyszerre rémítő perspektíva nyílt meg előtte.
– Végem van! – ordított fel indulatosan, fölkapta az egyik mankót, fölugrott és a felesége felé sújtott.
De a fürge Gállné, ki hozzá volt szokva az effélékhez; s mindig résen állt, félreugrott, minek következtében a dühös ember elveszté az egyensúlyt és fölbukott a padlón.
– Oh, a kabátom! – jajveszékelte, mialatt föltápászkodott… A préda lélek… Meghalsz, te préda, te meg gondolatlan, te elátkozott kezű! Jaj, a legfinomabb gácsi posztó! S ez az asszony teszi ezt? Huh, huh, megfúlok! Négy vánkoscihát hozott a házhoz, három lepedőt… nem többet. Tönkretesznek, elpusztítanak… Mint koldus halok meg.
Menekülni igyekeztünk a szobából Gállné után, akin megesett e nagy szégyen. Éppen szalonnát aprított volt a konyhában, midőn az ura köhögési rohamát hallotta, berohant a jó lélek s hirtelenében meg nem gondolta, hogy amint szokás szerint hátba ütögeti a fuldokló öreget, a zsírtól fénylő tenyerének nyoma ott maradozik a kabát posztóján.
Nagyapám igen röstellte a jelenetet s finom ösztönével igyekezett lefaragni a szcéna jelentőségéből. Künn a pitvarban a búcsúzásnál kedélyesen említé:
– Házsártos a fiú egy kicsit, húgomasszony.
Gállné, úgy látszik, nem talált rajta semmi rendkívülit, közömbösen vont vállat:
– Nem illik megszólni, lelkem bátyám, de tessék elhinni, az első felesége rontotta el. Én már azóta is sokat javítottam a természetén.
Azon gondolkoztam, milyen lehetett Gáll javítatlan állapotában – azaz gondolkoztam volna, ha nem Piroskán jár minden gondolatom. Lestem az ajtók nyílását. Csak kilép, vagy innen, vagy onnan? Lehetetlen, hogy elő nem jönne, egy édes pillantást cserélni. Úgy szerettem volna, ha a nagyapa még mond valamit, ha egy anekdotába kezd… Mert jönni fog, okvetetlen elő kell jönnie.
Nem mutatkozott… A szolgáló keresztülvitte a levest a pitvaron az ebédlőbe. Mennünk kellett, de ő csak nem jött. Ugyan, hogy képes magát visszatartani? Megfoghatatlan! Talán valamelyik ablaknál les majd rám, sóhajtozva nézi, hogyan megyek ki a kapujokon…
Keresztülmentünk az udvaron (de fárasztó, nehéz volt minden lépésem!), végigsiklott szemem valamennyi ablakon: volt is egy fukszia meg egy kaktusz az egyikben, de az ő fejecskéje nem volt ott. Vajon hol lehet, melyik szobában? De sokért nem adnám, ha most olyan hatalmam volna, mint az Aladiné az »Ezeregy éj«-ben, beh megparancsolnám legott a szellemeknek: Bontsátok el a házat fölötte, először a fedelet, aztán a falakat, hogy még egyszer lássam… Hiszen el is felejtettem már, hogy néz ki. Próbáltam elővarázsolni arcát, haját, szemét, de összefolyt a kép, nem lehetett. (Oh, de ostoba fejem van!)
Istenem, olyan szomorú volt, olyan rideg volt így elmenni, hogy nem is láttam. S mikor az utolsó léc is elmaradt a Gállék kertkerítéséből, csak akkor éreztem, hogy mennyivel szomorúbb, ha már semmit sem látok a portájokból. De hátha ott van valahol vagy a kapunál, vagy a kertben, s valamelyik fa mögül integet búcsút a fehér keszkenőjével? Kétszer, háromszor is visszafordultam. Senki, semmi. Csak a leeresztett zöld zsaluk merednek rám bambán, üresen, mint óriási smaragdszemek…
A nagyapa rám mordult:
– Mit nézegetsz hátra minduntalan?
– Mintha felhőket látnék a Gállék csűrje mögül az ég peremén.
– Ej, bolondság. Nem lesz a héten eső. Nem láttad, hogy a rigyi kasznár egy huszast dobott a perselybe?
Vakító fényözönben csúszott a nap a tiszta kék égbolt legközepén. Még azt a kis vizet is felszürcsölgeti estig, ami a Nesztében bujkál iszalagok és szederindák között, megnedvesítve a kavicsok hátát, odább szivárog a kövek talpa alatt.
Kocsink a templom mellett várt ránk. Míg odaértünk, eltartott egy jó negyedóráig, addig a nagyapa elbeszélte küldetése eredményét. A vén gazember nem adott pénzt, hanem megígérte vasárnapra, ha addig eladja a lucsivnai földeket. Hát mármost minden a morván fordul meg. Tizenkét forint interest kér a gyehennára való, hogy fúljon meg vasárnapig – azaz hogy inkább a jövő héten fúljon meg. Mondhatom, szepeg a másvilágtól. Huh, micsoda tűzrakás lesz ennek a katlana alatt a pokolban! S ezt körülbelül ő is sejti, mert nemigen hisz a cseh muzsikusoknak.
– Kik azok a cseh muzsikusok, nagyapa?
– Mit? Te még nem hallottad a cseh muzsikusok legendáját?
– Nem.
– No pedig az igen jól van kigondolva a dínomdánomozó Krizsnócra. Majd elbeszélem útközben.
És csakugyan, amint elhagytuk a falu szélső házait, a malmot, a Révész-féle aklot és a szérűs pajtákat, amint a temetőhöz értünk, előkereste az öreg a tajtékpipáját, megtömte, rágyújtott s elbeszélte a muzsikusok történetét.
