IV. FEJEZET GÁLL ÉS CSALÁDJA
IV. FEJEZET
GÁLL ÉS CSALÁDJA
GÁLL ÉS CSALÁDJA
Gáll József uram egy vén önző volt, csupa epe, csupa malícia, akinek főtörekvése mennél jobban megkeseríteni azoknak az életét, akik hozzá tartoznak. Azokat pedig, akik hozzá nem tartoznak, igyekezett minél szeretetreméltóbban behálózni, aztán megnyúzni. Öreg volt már, egykorú a nagyapámmal, valaha együtt farsangoltak a híres pásztói bálokon. A gépezet nagyon megromlott – köszvénye is volt, rosszul is látott és csak két mankón tudott járni-kelni. Néha fölemelte az egyiket és megvert vele valakit, akire éppen megharagudott.
Ott járt-kelt napestig, sokszor éjjel is (mert már aludni sem tudott), a portáján, zöld ernyőt viselve a szemei fölött, s nem volt neki semmi más gondolata, csak ő maga, örökké ő maga.
Hiába próbálta szórakoztatni a felesége, aki hozzá aránylag fiatal volt.
– Eső lesz, Józsikám.
Rá se nézett, végtelen unalommal, gorombán felelte:
– Nem tudom.
Kisvártatva megint megszólalt az asszony:
– Már esik is, Józsikám.
– Nem bánom.
Némelykor Piroska hozzásimult, ahogy leány szokta cirógatni az apját, végighúzogatta kis, puha kezét tar koponyáján.
– Nincs már nekem hajam – ordított föl, öklét fenyegetően rázva az ég felé.
Egy tekintetre sem méltatta övéit, csak járt-kelt, morogva, dúlva, haragot szikrázó szemekkel, néha-néha megütötte mankójával vagy a falat, vagy a padlót, avagy a bútorokat, aszerint, amerre járt, s nagy fájdalmasan, szemrehányón hörögte:
– Már én hetvenéves vagyok.
Mintha azt mondaná a nejének és a leányának »Nosza, vegyétek hát le rólam az éveimet, ha úgy szerettek.«
Egy-egy görcsös, fuldokló köhögés meg-megrázta sovány testét, csontos képe vörös lett, mint a karmazsin, és néhány fehér szőrszál búsan lengedezett az állán.
– Ugat a halál kutyája!
S megint köhögött egy verset.
Ha vendég volt a háznál s megdicsért valami ételt, az öreg dühe nem ösmert határt.
– Nekem már nincsen fogam.
S rettentő pillantásokat vetett nejére és leányára, mintha azok szedték volna el a fogait. Irigyelte, hogy foguk van. Nem volt az megelégedve a világon semmivel. Ha rossznak ígérkezett a termés, vége-hossza nem volt a sopánkodásnak. »Éhen halunk… Oh, éhen halunk«, süvítette a felesége fülébe. Egy pár perc múlva, ha újra látta, rákiáltott:
– Éhen halunk!
Ha azonban azt jelentették a béresei, hogy bő termés van, akkor is kitört belőle a fájdalmas fölszisszenés:
– Mit ér, ha másnak is termett?
Mikor odaértünk, Gállné fogadott bennünket a pitvarban, már ekkor le volt vetve az ünneplője.
– Jó napot, jó napot. Hol veszi itt magát, ahol a madár se jár?
– Hát csak eljöttem. Itthon van a »fiú«?
Ezt az elnevezést se sokszor hallhatta Gállné az uráról, egy kicsit idegenszerűen is hangzott fülében, csak később mosolyodott el rajta.
– Itthon van, tessék besétálni. Ah, ez az unoka, ugye? Boszorkányos Varga János, de nagy fiú már! Hogy hívják?
– No, mért nem felelsz? – mondá a nagyapa, felém fordulva.
– Pali vagyok.
– Szép név. A gróf Zichyék kis fiát is így keresztelték, hasonlóképpen így hívják a méltóságos főispán úr unokáját is, és az jó is, okos is, mert Péter-Pál napja júniusra esik, és akkor már van minden, tök, főzelék, hizlalt liba, kácsa, malac, még főtt kukorica is, de a József-naptól az Isten mentsen, nincs akkor semmi, de semmi, és sokszor hiszem, bátyámuram lelkem, hogy belebolondulok.
Lassan-lassan Gállné is az öreg urához idomult s még a keresztneveket is a saját kényelme szempontjából ítélte meg.
– Egyedül van a fiú?
– Nem. Egy morva fiatalember van nála, aki a lucsivnai földekre alkuszik. De azért csak tessék bemenni.
– A lucsivnai földekre? – képedt el a nagyapám – hát van olyan szamár a világon, aki azokat megveszi?
Gállné ezenközben félrelebbentette a fehér lepedőt, mely az ajtót eltakarva függöny gyanánt lógott le, hogy ha az ajtó nyílik, a legyek be ne mehessenek az így támadt nyíláson a szobákba, és kinyitván az ajtót, betuszkolt bennünket a szobába.
Ott ült a fiú az asztalnál, a két mankója keresztbe téve feküdt előtte, mialatt nagy számadásokat csinált krétával az asztalon; vele szemben egy úriasan öltözött idegen férfi ült, gyér szőke hajjal és bajusszal; csinos ember volt, nagyon is csinos, a mézeskalácsos szívekre ragasztott képeken fordulnak elő az effajta pofák.
– Szervusz, Józsi! – kiálta rá az öregem s mintha vidám napsugár lopóznék be hangjával a ridegszobába. – Rám ismersz-e még, ördöngös fickó?
Az öreg Gáll letette a krétát az asztalra és följebb tolta homlokán a zöld ernyőt.
– Én már nem látok – bömbölte fenyegetőn.
De azért mégis ráismert a nagyapámra s dühtől remegő ajakkal nyöszörögte:
– Ti még mind éltek és bot nélkül jártok.
– Hát megvagyunk lassacskán, hála istennek.
– Mit hoztál? – kérdé nyugtalanul.
– Valami kis dologban szeretnék veled beszélni, ha nem lenne terhedre.
– Nekem minden terhemre van – szólt kategorice. – De hát már mindegy, öljetek meg!
– Négyszemközt szeretném eligazítani a soromat.
– Az nem lehet – tört ki nagy méreggel. – Majd bolond vagyok, hogy ezt a morvát eleresszem a szemem elől. Ha csak egy percre elhagynám, rábeszélnék az ellenségeim, hogy ne vegye meg a lucsivnai földjeimet. Nem, nem, a morvát, ezt a becsületes morvát nem hagyhatom. A morva az enyém. Ha akarsz, beszélj előtte, úgyse tud magyarul egy szót se. Hát az a gyerek kicsoda?
– Az unokám.
– Nekem nincs! – kiáltott föl és rázta az ökleit és fölemelte az egyik mankót; a szegény Gállné megijedt, hogy belehajítja, s szépen elpárolgott a szobából.
De nem hajította a mankót senkibe, csupán megkoppantotta vele az asztalt háromszor (ez pótolta Gálléknál a csöngettyűt), – a három koppanásra egyszerre elhalt a szomszéd szobában a zongorahang, pedig ugyancsak kezdett már kibontakozni a »Szeretnék szántani« a makacs billentyűkből. De most vége lett, megnyílt a szobaajtó, s Piroska dugta ki a szép fejecskéjét.
– Mit parancsol, apácska? (Oh, be édesen csengett a hangja.)
Mindnyájan oda néztünk. A morva úr fölkelt és meghajtotta magát a kisasszony előtt.
– Mutasson be Gáll úr a leányának – mondá németül.
Az öreg egy fitymáló pillantást vetett a lucsivnai földek vevőjére, mint aki ilyen dibdábságért fárasztja, s aztán kelletlenül szótagolá:
– Anton Dubek, derék ember, Brünnből.
Piroska csinos pukedlit vágott ki – de eközben megpillantott engem, aki egy pohárszék mellett álltam, s halotti sápadtság borítá el ovál arcát.
– Vezesd el a fiút, Piroska, mutogasd meg neki a kertet.
Elpirultam, a fejem zúgni kezdett, azt hittem, nem tudok mozdulni, de a leány közelebb lépett hozzám, s halkan mondá, anélkül, hogy a szemembe mert volna nézni:
– Sohase volt még nálunk?
– Soha – feleltem remegő hangon.
– Meg akarja nézni a kertünket? – szólt aztán olyan fölényes pártfogói mosollyal, mint ahogy a nénik szoktak elbánni nagyon apró fiúkkal.
Csak a fejemmel bólintottam. Nem voltam képes egy szót kiejteni, annyira agyonnyomta kedélyemet az a hit, hogy kis fiúcska gyanánt kezel.
– Jöjjön – szólt csöndesen, álmatagon, a szemeit lesütve. – Nem valami szép kert, de van benne szép kuglizó, halastó… és milyen bolondos halastó. Majd meglátja.
Elindultam utána, végigmentünk a pitvaron, az ambituson, szótlanul, elgondolkozva. Csodálatos félénkség, elfogultság nehezült ránk. Piroska igyekezett természetes lenni s eltakarni a nyugtalanságát, de nekem úgy tetszett, mintha izgatottan, lopva keresne meg a tekintete, amikor szerét teheti.
– Szereti a virágokat? – kérdé végre.
– Nem.
– Még nem? – tette hozzá.
Úgy bántott, úgy fájt ez a »még nem«, mintha azt mondta volna: »te még gyerek vagy.«
