III. FEJEZET A TISZTELETESNÉ DINNYÉI
III. FEJEZET
A TISZTELETESNÉ DINNYÉI
A TISZTELETESNÉ DINNYÉI
Úgy is lett; másnap, mint rendesen minden vasárnap, ott ültünk a templomban, szokott helyeinken. Sohasem szólt még olyan szépen az orgona, mint most, a kántor belelehelte egész lelkét s a Prakovszky éneke is úgy búgott, úgy emelkedett fölfelé diadalmasan, hogy szinte verni látszott a hatalmas fehér boltozatot, melyre egyetlen szem volt kifestve. Egy szem. Maga az Isten. Emberi fantázia összekeresett mindent, ami a földön van és nem bírt találni megfelelő fogalmat, nem bírta összerakni sziklákból, felhőkből, lángokból a legfőbb Úr alakját, a láthatatlanét. Mire aztán kivett az emberből egy részt, egyetlen szemet és azt mondta: »Ilyen az Isten!«
Egy szem, amely lát mindent, hall mindent és tud mindent. Egy szem, amely ha jó ember nézi, rámosolyog szelíden, biztatólag; ha gonosz ember nézi, rámered szigorúan, fenyegetőn.
Titáni gondolat volt, mely egy nagy ihlet percében születhetett. Az Isten is az emberből merített, társat akarván melléje teremteni, kivette az egyik oldalbordáját és abból formálta meg a másik ember alakját. Nos, hát az ember is ehhez a forráshoz nyúlt, vette a saját szemét és abból formálta meg az Isten képét…
De hát, bármily pogánynak tartott volna is a nagyapa, ha megtudja, – másféle szemek érdekeltek most engem, nem a boltozatra voltak ezek festve, hanem a Piroska sima, fehér homloka alatt ragyogtak, majd álmatagon, fáradtan, mint a lehunyó csillagok, majd élénken, pajkosan, mint lobogó pásztortüzek. S kéjesen megreszketve az örömtől, vettem észre, hogy tekintetük rajtam mászkál s behat a csontig, a velőig.
Szívem vadul dobogott s szerettem volna belekiáltani a zsoltárokba, az »Erős várunk nekünk az Isten«-be:
– Biztos, egészen biztos most már, hogy szeret. Elpirultam a halántékomig s lesütve a fejemet, a világért sem mertem volna odapillantani, mert éreztem, hogy tekinteteink találkoznának, s isten a megmondhatója, mi lenne abból (talán meg is gyúlna a templom). Szemem elé emeltem a zsoltáros könyvet, mint egy rövidlátó, aki az éneklésbe van elmerülve, s lopva, a könyv mellől néztem a szép cseresznyevirágszín arcát, azt az igéző átmenetet a homloktól a pofácskákhoz. Hát még az a gyönyörűséges áll, amiben az arc végződött, egy kis vágánnyal a közepén, mintha valami liliputi tündérpataknak lenne az elhagyott medre. Nem bánta, hogy eltakar a nagy bolondos énekes könyv, azért csak egyre nevetgélt felém. No lám, milyen huncut a kicsike. Tudja, észrevette, hogy a könyv csak taktika és én jól látom azért minden mozdulatát.
Előfogott a közlékenység viszketege, a boldogtalan szerelem hallgatag, magába zárkózott, de a viszonzott szerelem ki akar törni, dicsekedő. Nem bírtam kiállni a hallgatást, mint ahogy nem lehet tűrni a szomjúságot, mindenáron beszélnem kellett felőle.
– Nagyapa, maga ugye mindenkit ösmer?
– Mindenkit, fiacskám.
– Az a fekete selyemruhás asszony nem Gállné?
– Nem, az a Krúdyné, a Gállné az a szürkeruhás, a másik padban, az aranypaszomántos főkötővel.
– Hát az, aki mellette ül? (Oly fojtott, remegő volt a hangom, mintha bűnt készülnék elkövetni.)
– Az a leánykája, a Piroska.
– Csinos leány – mondám tettetett egykedvűséggel.
– Helyes kis fruska – szólt az öreg –, de a ládája se kutya.
– Gazdagok?
– Az apja sokat összeharácsolt a parasztoktól. Régen föl kellett volna akasztani. Legalább megkíméltek volna attól, hogy most hozzá menjek.
Oh, az borzasztó lenne, gondoltam. Most akasztott ember lánya lenne a Piroska.
– Hozzájuk megy a nagyapa? – kérdém félénken.
– Igen, de ne fecsegj már annyit.
– Engem is magával visz?
– Ahogy akarod.
– Elmegyek, nagyapa.
– Ejnye, mordizom adta kölyke, téged az a leány húz már oda.
Mintha hájjal kenegetnének, olyan jól esett, hogy legalább gyanúsítanak vele. Tehát a dolog mégse őrültség, mégis lehetséges.
– Dehogy, nagyapa – mentegetőztem. – Hogy gondolhat olyat?
– No, no. Jól van, no… Csak maradj még a Cornelius Neposnál, az Ovidius Nasora ráérsz még. Az igaz, hogy én már a »mensánál« kezdtem, de viszont az is igaz…
– Mi, nagyapa?
– Hogy az én koromban szebbek voltak a fehérnépek.
– Ugyan, nagyapa! A Gáll Piroskánál is?
– Ahá, gazember, elárultad magadat. De most már idenéz a pap, pszt, egy szót se.
A prédikáció első részében tartott a tiszteletes úr, azon a különös tót nyelven beszélve, mely a lutheránus szászékek specialitása; valami ormótlan keverék az összes szláv nyelvekből, »Isten nyelvének« hívják egymás közt a papok. És csakugyan az lehet, mert az Isten alkalmasint érti, de a tót gyülekezet nem. A papokért se mernék jót állni.
A prédikáció alatt is persze egyre a Piroskára ügyeltem szememre tapasztott ujjaimon keresztül; szórakozottan látszott babrálni az imakönyvében, amelynek lapjai közül egyszer csak kivett egy fehér papírkockát (messziről láttam, hogy valami rá van írva), nézegette, és amint nézte, olyan bánatos lett az arca, mint egy madonnáé. Aztán ráfújt, mintha röpködtetni akarná, majd az ujjai közt sustorgatta, mígnem végre elkezdte összehajtogatni négyrét, ahogy a leveleket szokás, ezalatt szemérmetesen lesütötte a fejecskéjét, mint egy bűnbánó Magdolna, és betette a kis cédulát a zsebébe.
Mikor vége lett a prédikációnak, megint megszólalt az orgona, a szép, karcsú kisasszonyok bekapcsolták az imakönyveiket, fölhúzták kesztyűiket, mamáik lesimítgatták a gyűrött szoknyáikat, mire megindulának kifelé bizonyos rátartisággal és mégis szerényen, mint a szarvas-üszők. Kicsi topánkáik kip-kop, kip-kop belekopogtak édesen a templomi köveken a kántor énekébe – mert már ilyenkor eloszlóban csak a kántor erőlteti a torkát és néhány rosszmellű vénasszony, aki a fiatal kor bűneit akarja behozni.
Piroska is ott lépdelt anyja után, a padsorok között, egyszerre felém fordította a fejét, s szemei egyetlen villanatából valami zöldes láng csapott ki, olyan, minő a bolygó tűz, mely inteni látszik a vándornak: jer utánam!
Valóságosan bolond lettem ettől, s nem várván be, míg öregapám bekapcsolja a könyvet, zsebre vágja az ókuláréját, egyet szippant a burnót-szelencéjéből, aztán kimozdul a padból, helyet engedve az utána következőknek, hirtelen áthajítottam magam a padon s követtem Piroskáékat.
– Ne te ne! Mi lelt téged? – morogta utánam az öregem. – Megkergült ez a fiú!
De bántam is én. Egy titkos érzés, egy megmagyarázhatlan ösztön súgta, hogy a Piroska utolsó pillantása azt jelenté: »Kövessen ön, fiatalember, szívemnek örök szerelme.« (Hiszen ilyenformán megy ez a regényekben is.)
Csak mentem, mentem utána, mint a vak légy, és beszíttam az illatot, ami a hajából kiáradott. Egyetlen egyszer fordult csak vissza, de valahova hátrább nézett a fejem fölött el; engem észre se látszott venni. Oh, de ravasz, de ravasz.
Ilyenkor nagy a tolongás, mindenki kifelé igyekszik, úgyhogy valóságos torlódás áll be az ajtónál. A parasztok a prédikációt bírálgatják fönnhangon.
– Mintha már hallottam volna valamikor a mai szentbeszédet.
– Nehezen tanul már az öreg tiszteletes úr újat.
– De nehezen is felejti a régit.
A tolongás miatt egyszer-kétszer meg kell állaniok a kimenőknek: azalatt odaérnek a hátramaradtak is. A siket Prakovszky bosszúsan döfködi jobbra-balra a parasztságot.
– Mi bújt kendtekbe, hogy minduntalan megállnak? Miféle móres az? Hát nem látják, ki jön itt? Király őfelségének tisztje. Helyet, helyet a hadnagy fiamnak!
A nagy megrekedésben, tolongásban beleakadt dohányszín kabátjának ezüst gombja valami asszonyi kendőrojtba, s nem a rojt szakadt ki, amint ráncigálni kezdte, hanem a gomb, nagyot csendülve a köveken.
– Leesett a gombja, Prakovszky úr – huhogja a fülébe Pornya József, a rigyi kasznár.
Mindegy, most úgyse lehet érte lehajolni, hát legalább rangosan odaveti:
– Ej no, több is veszett az orosházi kovácsnál.
(Azt akarta mondani: Mohácsnál, de az ismeretes nóta miatt ez a tudománya is elcserélődött.)
Ott künn aztán szétoszlik a tömeg a világ négy tája felé. Gállék csinos, vadszőlővel befuttatott tornácos háza túl van a Neszte-patakon, mely kettészeli Krizsnócot, mint ahogy az öreg Duna elvágja Pestet Budától. De minthogy az a palló, mely a felső végén van, nagy kerülés, s bár kicsiny a Neszte, de mégse mehetnek át rajta az úri asszonyok anélkül, hogy a topánjaikat be ne sározzák és a szoknyáikat föl ne emeljék, hacsak egy kicsit is, és minekutána a bűnös gondolatokra sarkantyúzó bokáknak a látása lelki veszedelmére lehetne a gonosz krizsnóci férfinépnek, mely csak az imént tisztult meg a földi salaktól az istenházában, ennélfogva meg vagyon engedve vasárnapokon, hogy a Nesztén túl lakó úri familiák, ott semmihez nem nyúlva, a tiszteletes úr kertjén mehessenek keresztül, mely átterjedvén a patakon túlra is, csinos festett hidacskával van átnyergelve.
Ezúttal is arra mentek a patakon túli mágnások, köztük a Gállék is. Én mindenütt utánok kullogtam, messziről lesve a kellő percet, midőn megszólíthatom szegény epedő galambomat s csatlakozhatom hozzája. Mert meg voltam győződve, hogy terve van velem, hogy történik majd valami. Talán másfelé megy a mamája, s egyedül maradván, inteni fog. Olyasvalamit is reméltem, hogy tip-top, egyszer csak mellém sompolyog valami lefátyolozott vénasszony, sovány arcú, hosszú orrú, s így suttog ajkára illesztett csontos ujjai mögül: »Ön a föld legszerencsésebb halandója, uram, azt üzeni Donna Piroska…«
(Ej, bolond, vagyok! Hiszen nem Sevillában élünk, hanem Krizsnócon.)
Az asszonyok roppant trics-tracs közt haladtak a ribizke- és pöszméte-bokrok között. Mindenik beszélt, hébe-hóba közbekacagott (nagyon gúnyosan kritizálhattak valakit), valóságos zűrzavarrá folyt össze a diskurzusuk, úgy hangzott messziről, mint a zsidó-iskola: »veres lajbi, kék lajbi, sárga lajbi.« Egy-egy nevezetesebb virágágynál vagy gyümölcsfánál megálltak, mert a tiszteletes úr nagy pomológus volt s messze vidéken dicsért körtéi voltak. Némelyikük a napernyőjével próbált leütni egy-egyet. Jaj, ha meglátná a tiszteletes úr, bizony nagyobb lármát csinálna a körtéjeért, mint a paradicsomban volt az almáért.
Aztán elkanyarodnak az útból oldalt a barázdán a tiszteletesné asszony dinnyéit megnézni – azokat a fölséges ananászokat. Ez már elengedhetlen. A tiszteletes asszony meg is fogja kérdezni, amelyikkel találkozik:
– Látta, lelkem ténsasszony, a dinnyéimet? Ugye, nagyon megnőttek? Különösen a Gyuri fejlődik hatalmasan. De a Júlia is jóízű lesz. Hát a Margitka? Egyébiránt legtöbbet várok a ráncosbőrű Zsuzsikától, máris sárgul és micsoda szaga van.
A tiszteletesné asszonynak nem voltak gyermekei, a dinnyéit kereszteli el leány- és fiúnevekre, s odaszurkálja neveiket kötőtűvel a hátukra: ismeri egyenkint s úgy gondozza, úgy beszél róluk, mint a gyermekeiről – míg aztán a végén megeszi őket, mint Saturnus a gyerekeit s szájával csettentve mondja:
– A Katának nagyon zamatos volt a húsa.
Míg az asszonyságok a dinnyéket nézték, addig a Piroska elódalgott tőlük az indaborított terület túlsó szélére, s lehajolt, mintha valami apró virágot nézne meg közelről vagy a dinnyeinda arany sárga virágharangjából valami bogarat akarna kivenni. (Jaj, a kis mamlasz, még meg találja a darázs csípni.) Hajolt, hajolt lejjebb, de háttal a mamának meg a néniknek s akkor aztán nagy óvatosan kivette zsebéből a kis fehér papírkockát, amit a templomban láttam és betette a harangba. Körülnézett, hogy nem ügyelt-e rá senki és az a félívben összehajlott szép termet újra egyenes, délceg lett, mint a liliomszál.
Mindent láttam, mindent tudtam. Levelet írt… levelet írt… ! Hát ugye, jól sejtettem? Csak meg ne bolondulnék örömömben. Kezemet a szívemre tapasztottam, hogy az utánam jövők ne hallják a rettentő dobogását. A nap sohase sütött ilyen verőfénnyel, mintha megolvadt volna az egész s most folyadékban csurogna le a fákra és füvekre, a felhők lágyan, szelíden vonultak el a hegyek fölött, mint óriás fátyolszövetek, s beléjük öltözött asszonyalakok foszlottak ki a fantázia előtt. A madarak csodálatos módon énekeltek a tiszteletes úr fáin – még talán a körték is énekeltek. Az a dinnyevirág, az a recés aranyharang pedig csengett, bongott, kacagott, mintha az egész természetből az ő nevetése hallatszanék ki legjobban.
Pedig iszen nem volt benne semmi földfeletti, bibányos asszonyok el nem varázsolták, csak az a levél volt benne. Türelmetlenül vártam, hogy elmenjenek. Borzasztó, hogy annyit ácsorognak. Hát nincs ezeknek otthon semmi dolguk? Végre elindultak vissza a barázdán a középső ösvényre s azon a híd felé.
Most már lecsaptam a zsákmányra, egy iramodással ott termettem a dinnye virágjánál.
Piroska visszapillantott a kert végéről, és amint megvillant szép arca a fák közül, a rémület látszott rajta. De talán képzelődöm.
Sietve vettem ki a fehér papírt; a finom betűk, mint póklábak, keresztülverődtek rajta.
No most! Reszketve kezdtem kibontani, mikor egyszerre egy kemény kéz nehezedett a vállamra.
– Adja ide rögtön azt a papírt! – rázott föl ugyanakkor egy parancsoló hang.
Mintha egy sújtó végzet műve lenne, az első percben össze akartam esni és megadni magamat. Hanem ösztönszerűleg előbb mégis megfordultam, hogyan néz hát ki az a végzet.
Hát biz az most hadnagynak volt öltözve. Prakovszky Sándor állt előttem.
– Hogy mert olyasmit elvenni – förmedt rám –, ami nem önt illeti?
– Mit mond? – feleltem végtelen zavarral. – Ki mást illetne?
A hadnagy fölkacagott s fitymáló, könnyed hangon mondá:
– Menjen a pokolba madárfészkeket kiszedni, de nem a mások leveleit.
Ez dühbe hozott, olyan vörös lettem, mint a skarlát posztó.
– Ez az én levelem.
– Ideadja most mindjárt?
Még mindig nem eresztette el a tarkómat, hanem csak jobban összeszorította.
– Nem adom – hörögtem. – Inkább meghalok, de nem adom.
– Ejnye, mihaszna suhanca! – pattant föl a hadnagy, s eleresztvén nyakamat, a jobbik kezem után kapott, melyben a levélkét csukorítottam össze oly erővel, ahogy csak bírtam, hogy ki ne nyithassa, s ezalatt a balkezemmel kihúztam a bicskámat és a fogaimmal próbáltam kinyitni.
– Meghalsz, hadnagy – hörögtem.
Észrevette, kicsavarta a kezemből és behajította a petrezselymek közé. Sohasem bírtam megtalálni többé a szép csontnyelű penecilusomat.
Aztán kinyitotta a jobbik markomat is, olyan keze volt annak, mint a vas: rúgtam, kapáltam, karmoltam, haraptam, de nem használt semmit, kivette a levélkét, megráncigálta a fülemet becsületesen (még most, vén koromban is elfut az epe, ha erre a jelenetre gondolok), aztán hátba ütött és egyet lökött rajtam, amitől úgy odagurultam a dinnyék közé, mint egy labda.
Ah, hogy meg nem nyílt akkor alattam a porhanyós föld, a dinnyék ágya, hogy végképp elnyelt volna. Mi keresnivalóm lehetne még nekem a világon ilyenek után? Semmi.
De hát a bosszú? Igen, a bosszú! Új vért éreztem pezsegni ereimben, s fölugorván, mint egykor Toldi Miklós, kitéptem gyökerestől egy mintegy háromujjnyi nagyságú körtefacsemetét, hogy utána fussak és megüssem vele.
Futottam, mint a bolond, vissza a kerten a templom felé, amerre a hadnagy elment a levelemmel. Oh, borzasztó, borzasztó. Ilyesmi talán sohase történt, hogy valakinek elvegyék a levelét. És hogy bánt velem. Fitymálón, lenézéssel, mint egy grammatistával. Megcsikorgattam a fogaimat, és csak rohantam, rohantam.
Amint azonban fölszakítanám a kertajtót, egyszerre előttem állt a nagyapa, majdnem föltaszítottam a szegény öreget.
– Hohó! hohó? hova szaladsz, amice? Mi az ördög lelt téged? Hát megvesztél? A ruhád be van sározva. Hol hemperegtél, nebuló?
– Nem vagyok én nebuló – mondám zihálva és remegve az indulattól –, kikérem ezt a szót…
– Micsoda? Nem vagy nebuló? Kikéred? Tőlem? (Összecsapta a kezeit.) Szent isten, megőrült és vicispánnak képzeli magát. Kit kerget a tekintetes alispán úr?
Ez a gúnyos hang félig észre térített; kezdtem sejteni, hogy milyen nevetséges figura lehetek a nagyapa szemében.
– Senkit, nagyapa.
Roppant ijedtség fogott el csak a puszta gondolatra is, hogy a levél története kisülhet.
– Föl vagy indulva, mintha birkóztál volna.
– Nagy melegem van.
– De hát ez a fustély vagy fácska, amit a kezedben tartasz?
– Ez? – hebegtem zavartan. – Kigyomláltam itt a tiszteletesék kertjében.
– Úgy? Hát azért szaladtál ki előre a templomból, hogy a tiszteletesné asszony kertjét kigyomláljad?
– Szenvedélyem, nagyapa.
– Jó, hogy tudom, majd otthon ezentúl te fogod a kertet gyomlálni. Hanem hallod-e, fickó, ez nem laboda, se szerbtövis, hanem hasznos facsemete…
– Nem illett be a gruppba.
Az öreg a fejét csóválta:
– Jó, jó ez a nagy szépészeti érzék, de ha meglátja a tiszteletes úr, tudom, lesz nemulass. Dobd ki hamar a kerítésen, ha az életed kedves, és gyere. Távozzunk innen, amilyen sebesen csak lehet.
Tompa zsibbadtság vett rajtam erőt a nagy fölindulás után. Mentem szótlanul, lehorgasztott fejjel, gépiesen az öreg után, mint egy engedelmes kutya.
Átmentünk a kis hídon, melyre vízililiomok kúsztak föl a Nesztéből. Alig volt benne víz. Csak éppen annyi, hogy a falubeli fecskék ihassanak s vigyenek belőle ragasztékot a fészkeikhez. Ott cikáztak fölötte, mint fekete nyilak és csicseregtek vígan a Szűz Mária madarai.
Az öreg úr próbált útközben kivallatni:
– Bántott valaki?
– Nem.
– Bánt valami?
– Nem.
– No-no, gyerek… (s mind aggodalmasabb, sötétebb lett ráncos, kövér arca.) Te valami tilosba tévedtél. Veled okvetlenül valami történt. Ki vagy a képedből kelve. Mordizom adta, vallod ki rögtön, hogy mi történt. Egy, kettő, három…
– Elvesztettem, nagyapa, a penecilusomat.
Szegény öreg apókám elmosolyodott az ősz bajusza alatt édesdeden, örült, hogy végre rájött a bajra, mintha kő esett volna le a szívéről.
– Oh, no – mondá apró lépteit fürgébbekre szedve –, még egyszer majd azt hallom, amice, hogy a fejedet vesztetted el. Ezt a nagy buksi fejedet.
Megfordult és egy barackot nyomott a fejemre, nagy haragosan, összevont szemölddel.
– Majd a kutya vesz neked ezentúl penecilust.
S ezalatt szépen a zsebembe csúsztatta a maga gyöngyházas bicskáját, kis fűrésszel, kis ráspollyal és három acélpengével.
