II. FEJEZET ÁMOR SZEKERÉT ÖKRÖK HÚZZÁK
II. FEJEZET
ÁMOR SZEKERÉT ÖKRÖK HÚZZÁK
ÁMOR SZEKERÉT ÖKRÖK HÚZZÁK
Erősebb volt a láznál és édesebb a méznél. Egész héten csak az ő tekintete volt eszemben, az a bűbájos nézés, két tűzgolyónak perzselő csiklandozása. Nem bírtam másra gondolni, csak őrá. Hát persze, hiszen minden egyéb, ami még van a világon, egyszerű haszontalanság…
A levegő megtelt valami csodálatos zsongással. Titkos szózatok keletkeztek az erdőkből, mikor hazafelé hajtattunk az uszánci völgyön.
Mintha ez nem a tegnapi világ volna már. A tegnapi még aludott, dermedten, hidegen, némán, s most minden mozdul, forr; futnak a rozsok pajkosan, nevetnek ki belőle a pipacsok kedvesen, locsog a patak vígan. (Százszor mentem én már erre, de sohasem hallottam ezt a patakot.)
Ah, milyen hosszú volt ez a hét… lassan jött a következő vasárnap. Pedig a jövő vasárnaptól sokat vártam, csinálván magamban vakmerő terveket, hogy talán meg is szólítom a Piroskát. Megszólítom. Megteszem. Lesz, ami lesz. A macska fél, nem én. Csakhogy mit mondok neki?
Szép napok voltak ezek! Hja, hja, milyen fürge volt még akkor a fantáziám, csak inteni kellett neki: Hozd ide a Piroskát – és ott állott. Szakasztott úgy, ahogy volt, minden mozdulatával, amint elbiggyesztette ajkait negédesen, amint égre emelte a szemeit szeráfszerűen, amint kinyitja a száját éneklésre, mire különböző vonalak és mélyedések támadnak a nyakán, amelyről fekete zsinóron egy kis arany szív fityeg le a mellére. Látom a kék-pettyes perkál-szoknyáját, három fodorral alul, az everlasting-topánkából is kikandikál egy csücsök. Mindez valami sajátos, valami csodálatos. Hiszen a többi leányokon is van szoknya, meg cipő, de tudja isten, nem olyan. Piroskát a gráciák öltöztetik…
S aztán egyszerre csak szerettem magam lenni. Mindenki terhemre volt. Elhúzódtam egész órákra a méhesbe és elkezdtem megfaragni az első verset… Oh, istenem, az első vers! Van-e még valami meleg a szívetek környékén, hogy megértsétek, mi az első vers?
Hát a szerelem érkezését jelenti ez. Jön a legnagyobb potentát a világon.
Nem jelzik érkezését harsonák, mint a királyét, vagy nem jön dübörögve, mint a hétfejű sárkány, hogy előre hazahajítja a buzogányát… hanem csöndesen, szinte lopva, megszállja a szívet valami szent bolondság, érzések bősége bugyog, árad és forr bent, – amiket versben izzad ki a lélek, mint ahogy az erdei föld különféle gombákat hoz az eső után, jelezvén velök, hogy meg van termékenyítve.
Hanem a következő vasárnap még messze volt s egy igen szomorú katasztrófa jött közbe. Pénteken kiment apám a kis bricskán az aratókat megnézni s valahol útközben egy zökkenőnél eltört a bricska rúdja.
– Vigye el az ördög – sopánkodott az öregapám –, most már nem mehetünk el vasárnap Krizsnócra.
S mindezt olyan egyszerűen mondta, mintha csak egy tányér tört volna el. Nincs ebben az én öregapámban emberi szív.
Meg voltam semmisülve. Nem emlékszem, hogy történt volna valaha ilyen megrendítő eset. Eltört a tengely, tehát nem mehetünk a templomba.
Igyekeztem az öreget kapacitálni, hátha holnap még megcsinálja a kovács.
– Dehogy csinálja a lusta kutya, egy hétig is elpiszmog vele.
– De hát végre is, kedves nagyapa, maga olyan vallásos ember hírében áll, hogy kár elmaradnia, miért ne fogathatnánk egy közönséges szekérbe, mint a parasztok?
– Nem vagyok bolond, hogy kirázassam a lelkemet.
– Legfeljebb jobb étvágya lesz utána. És az Istennek is jobban fog tetszeni, hogy egy kicsit szenved érte…
Az öreg felpattant nagy mérgesen.
– Nem ettem nadragulyát. Ha ő szent felségének tetszik az, hogy a templomba járjak, hát akkor ne törje össze a bricskámat, punktum.
Szóval úgy fordult, hogy a jövő vasárnap itthon maradunk, és volt egy új fájdalmas verstémám: »Az eltörött kocsihoz«.
Hanem a gondviselés leleményes (s az Ámor gyereknek nem kis befolyása lehet a felnőttebb istentársai közt), szombaton délre az öregbéres, Bozsicska Mihály kieresztette a négy ökrünket a tagban a lóherésre.
Éppen az ebédnél ültünk, mikor hírül hozták a tag tájékáról jött parasztok, hogy a négy ökrünk fel van fújódva.
Nosza, lett erre ijedelem. Mert a fölfújódás lehet súlyos kimenetelű eset is. A gasztronomikus élvezeteket senki sem fizeti oly drágán, mint az ökör, talán azért is híják ökörnek. Hiszen az ember is megfizeti, de csak valamikor. Azért, hogy ma élvez, talán húsz év múlva fájdul meg a keresztcsontja, de a szegény ökör mindjárt fizet.
Rögtön fölugráltunk és szaladtunk a tag felé. Az öregapám káromkodott, mint az eső, de amellett lassan lépdegélt, apám egy kőolajkorsóval elöl szaladt, én utána.
– Bele kell ütni a lyukas tőrt… csak a tőrt – kiabálta a nagyapa –, a kőolaj új, ami új, az ostobaság…
De még alig jutottunk a Pap Márton rétjéhez, már láttuk jönni Bozsicska Mihályt a dűlőúton, amint búsan, lehorgasztott fejjel hajtott maga előtt egyetlen ökröt, éppen a barna fejű Bimbót. De hogy nézett ki a szegény Bimbó! Szuszogott, mint egy duda, a szája tele volt nyállal, s a két oldala, bár már meglohadva kissé, még mindig úgy járt, emelkedett, mint a fújtató a kovácsműhelyekben.
– Hát a többi három? – kiáltott rá az apám aggodalmasan, amint közelebb értünk.
Bozsicska nem bírt szóhoz jutni, csak leeresztette kezeit, mint a szomorúfűzfa a gallyakat.
– Beszélsz-e vagy nem? – förmedt rá most már haragosabban.
Erre aztán kitörtek a könnyek a Bozsicska szemeiből és végigfolytak a nagy bajuszán.
– Meghaltak a többiek, tekintetes uram… Csak mi ketten maradtunk a Bimbóval.
Szegény atyám nagyon le volt verve, vakarta a fejét és szidta a megboldogult ökröket.
– Átkozott falánk dögök. Ilyet tenni, de ilyet tenni. Mikor éppen pénzszűkében vagyok. Hát mit gondoltak rólam? Hogy nekem bankóprésem van?
De minthogy optimista volt, mindenben a jó részleteket kereste (s aki keres, meg is találja).
– Lám a Bimbó. Ez a becsületes, hű Bimbó, ez megmaradt. Megemberelte magát. Mit gondolsz, Bozsicska, ugye megmarad a Bimbó?
Bozsicska sírt, mint egy gyerek, nem gondolt ő semmit, hanem csak azt hajtotta folyvást:
– Üssön agyon, tekintetes uram, üssön agyon.
– Majd szamár vagyok, hogy becsukjanak érted. Ami történt, történt. Hanem a Bimbó ugye megmarad, Bozsicska?
Bozsicska a könnyein keresztül vetett egy futólagos pillantást a Bimbóra.
– Igenis, megmarad a Bimbó!
Ezen aztán úgy megörült az én apácskám, hogy elkezdte veregetni, vakargatni a Bimbó lapockáját, egy kis kőolajat töltött a szájába, mire egész megnyugodva indultunk tovább a tagra, az étvágy mártírjaihoz, ahol nagy csődület volt már; a szomszédos földekről mind odasereglettek a mezei munkások, sőt Babaj, a vályogvető cigány is ott settenkedett már a purdékkal, dörzsölgetve a piszkos tenyereit, folytonosan szidva a rajkókat:
– Ne vigyorogj, te bibas, mert még azst hisi azs uraság, hogy mi sedtük rá erre azs Istent. Pedig nigy hete, hogy nem imádkozstam.
Apámon most már semmi bánkódás nem látszott, egykedvűen rendelkezett a történendők iránt; a bőröket el kell vinni a vargához – pompás csizmák lesznek belőlük; a húsból ki kell méretni a javát fele áron (hadd szaladjon el valaki a Patyinákhoz, a mészároshoz), a rosszabb része pedig legyen a Babajé. A rajkók táncoltak örömükben, ami őt is jókedvre hangolta s némi humorral mondta, a nagy, feltöretlen ugarra tekintve:
– Sokat kellett volna még dolgozniok!… A végén is jól jártak. A magok szempontjából jobb nekik így.
És ez volt az utolsó szó, ez volt az elparentálása a Villámnak, a Virágnak és a Rendesnek.
Ezzel aztán hazaindultunk, s mikor az öregapám szürke bekecse kibukkant a »Király kalapja« nevű domb mögül (az öreg még csak most ért idáig a tipegésével), apám majdnem vígan kiáltá feléje:
– A Bimbó megmaradt, apóka…
Mintha egyéb törekvése se lett volna a családunknak, mint hogy a Bimbó megmaradjon.
Hazamenet megbeszélték a pénzbeli kérdést.
Ökröt okvetlenül venni kell. Társakat kell szerezni a Bimbónak. Szép ökröket kell venni, amelyek hozzáillenek a Bimbóhoz. Igen, de a pénz? Hol vegyük a pénzt? Onnan vegyük, ahol van. De hol van?
– Hát van a krizsnóci Gáll Józsefnek – mondá nagyapám.
– Az igaz, annak van. Hát kérni kellene tőle, ha nem venne nagy kamatot. Holnap úgyis vasárnap, átszaladhatnál hozzá, apóka. Kikölcsönözzük a paptól a kis kocsiját.
A nagyapó bólintott a fejével, hogy jól van, az én szívem pedig ugrált örömében, hogy meglátom holnap Piroskát.
