I. FEJEZET A LÁNYOK, A SZOMSZÉDOK ÉS A HADNAGY
I. FEJEZET
A LÁNYOK, A SZOMSZÉDOK ÉS A HADNAGY
A LÁNYOK, A SZOMSZÉDOK ÉS A HADNAGY
Öregapám egész héten pipázott és káromkodott; a pipázásért édesanyám haragudott, aki köhécselő volt és a füst a torkát kaparta, az istenkáromlásért az öreganyám, aki istenfélő volt, veszekedett rá váltig:
– Ej, János, János! Hogy nem szégyenled magad, János, úgy lebecsmérelni a legfőbb lényt, urunkat, teremtőnket. Szörnyűség hallgatni. Bizony bizony, mondom néked, beléd üt egyszer a mennykő, János.
– Több esze van az Istennek, mint neked, meg nekem… ilyen-olyan adta! – fakadt ki az én öregapám. – Bízd te csak a dolgot ránk, kettőnkre… tudom én, mit csinálok.
S valóban, az öreg szépen ki tudott jönni az Istennel. Az Isten szerette őt, szép, hosszú öregséget adott neki s bearanyozta sok örömmel, hanem másrészt ő is megcsinálta a magáét, ha hat napig szidta az Úristent, hetednapon, vasárnap, megborotválkozott, fölvette legszebb ünneplőjét, felült a bricskára, rossz időben, jó időben egyaránt áthajtatott, a harmadik faluba, Krizsnócra, a templomba (közelebb nem volt lutheránus eklézsia) és egész délelőtt nagy áhítattal zengedezte az Istent dicsérő zsoltárokat. Ami rosszat rárakott ő szent felségére egész héten, azt mind visszaszítta vasárnap, s ezzel vége. Hát iszen azért jó az Isten… éppen ebben van a jósága, hogy egy imádsággal ezer káromkodást lehet az ő fekete táblájáról letörülni.
Mikor már egy csöppet nagyobb lettem, engem is magával hordott a templomba, és én szerettem is vele járni, eleinte azért, mert az uszánci völgyben a sima úton megengedte, hogy én hajtsam a lovakat – az volt ám a nagy élvezet –, hátha még nem rontotta volna azzal, hogy elvette tőlem az ostort, mert roppantul kímélte a lovakat, a világért sem engedte volna őket trappban menni, az egész hajtás voltaképpen csak a gyeplőtartásból állt – de hát ez is valami –, néha mégis sikerült a gyeplőszíjak emelgetésével, csapkodtatásával megindítani a lovakat.
Az öreg káromkodott, szidott ilyenkor.
– Mit röpködsz? Rohanni szeretnél, he? Nem elég neked, hogy maguktól mennek a lovacskák? Adta teremtette kölyke, no nézd meg! Pelyváért kapom én a lovat? Nekem ugyan ne röpködj azzal a gyeplővel, mert én nem akarok a világból kiszaladni.
Később mint gimnazista csak a vakációkon át jártam Krizsnócra az öreggel, de akkor már a leányok érdekeltek, akik ott ültek az oltár két oldalán, a politúrozott családi padokban… a környékbeli kurtanemesség lányhajtásai, a Krúdy kisasszonyok, két szöszke, Folkusházy Vilma, a kis fitos, a deli Vér-lányok négyen, mint az orgonasípok, bogárfekete hajkoronákkal. És aki nekem a legjobban tetszett, nagy, álmatag kék szemeivel: a szarvas-növésű Gáll Piroska.
Hogy miért tetszett a legjobban? Isten tudja – a Vérleányok közt szebb is volt, hozzám illőbb is volt, de mégis csak az tetszett. Talán éppen azért, mert ő volt a legnagyobb, legerősebb. Lehetett vagy huszonkétéves. Néztem, néztem a hosszú unalmas prédikációk alatt, s valami nevezhetetlen bizsergés futott át a véremen, néztem, örökké csak néztem és úgy éreztem, hogy száz esztendeig sem unnám el nézni. El is gondoltam magamban, hogy ha egyszer megházasodom, ez a Gáll Piroska lesz a feleségem, senki más.
A nagymama ugyan (aki pedig bölcs volt a házassági dolgokban) másképpen szokta fölállítani a kor-arányokat. Szerinte a menyasszony félannyi idős legyen, mint a vőlegény s azonfelül még hét esztendős. Viszontagságos gügyüi működésének ez a tapasztalata, mint egy leszűrt, megkeményedett aranyigazság csillogott előtte. A harmincéves ember felesége ezek szerint legyen huszonkétéves, a negyvenévesé legyen huszonhét, az ötvenéves embernek ellenben a harminckétéves fehérszemély felel meg. Ez a jó házasság erkölcsi fundamentuma.
Igen ám, de én csak tizenhatéves voltam s a nagymama metódusa szerint csak tizenötéves leány illet meg. Kell az ördögnek ilyen tacskó!
Hét év volt tehát a differencia. De hát olyan nagy válaszfal e hét év? Ej, az idő végtelenjében, azt mondja a történelmi professzorunk, tíz év csak egy pillanat, hét év tehát egy pillanat se. Hét évnyi differenciát egyébiránt a nagymama is lehetőnek tartott a házasságbeli boldogsághoz, bizonyos kivételes esetekben.
Egyszóval, nem volna benne semmi csodálatos, ha Gáll Piroska bevárná, míg a diplomát megszerzem. Lássuk csak, mikor lesz az? Hát körülbelül tíz év múlva. Akkor én leszek huszonhatéves, Piroska pedig lesz harminckétéves, holott a nagymama regulájával a huszonhat éves embernek húsz éves feleség kell, lesz tehát a differencia akkor tizenkét esztendő, ami már a történelmi tanárunk szerint is több mint egy pillanat. Átkozott mathézis!… Megöl ez az örökös távolodás…
Hanem ezen nem lehetett segíteni. Mindegy, azért még ma is kedvesen emlékszem e vasárnapokra, s még ma is átmelegszik szívem, ha e tiszta homlokú falusi kisasszonyokra gondolok, akik ott ültek csöndesen, illedelmesen, pipacsvirágos kalapjuk alatt, egyszerű perkál-ruháikban, melyek mégis olyan takarosak, igézők voltak az én szememben…
***
Lassankint megismertem a templomba járó nyáj legfőbbjeit: a kövér Csúry Mártont, aki rendesen elaludt s nagyokat hortyogott a prédikációk alatt; a buzgón imádkozó szép özvegyet, Buzinkaynét, akinek az imakönyve, amint megnyálazott ujjaival levelezett benne, tele volt száraz virágokkal és levendula-levelekkel…
A kisasszonyok imakönyvei is ilyenek voltak… Csakhogy kevesebb száraz virág volt még bennük. Ah, ezek a kedves kis kapcsos könyvek!
Még most is, hosszú évek múlva, midőn úgyszólván könyvek közt élek, egyszer csak elfog a csömör tőlük s megszáll valami csodálatos vágy egy olyan könyv után, melyben száraz levendulalevél van – nem pedig nagy ideák és nagy megfigyelések.
Talán nem is a könyv az, amire szomjazom; hanem a falu, a kis templom emléke rezeg a szívemben… Újra látom még egyszer az akkori alakokat. A sovány, nyurga Krizsnóczy Pált, a falu ős urainak utolsó ivadékát, amint címeres külön padjából legelteti szemét a falu hajadonain, kik balról állnak az oltár körül, mivelhogy leülésre csak a főkötő jogosítja a fehérnépet; szagos rezedacsokor van a mellükön, ahol a virágos selyemnagykendő két szárnya összetalálkozik, hogy onnan aztán hátracsavarodjék. Színes pántlikában végződő varkocsaik lelógnak hátul az ezerráncú szoknyán, némelyiké a bokáig. A fiatalúr rajtuk szemeli ki csillogó üvegkarikáján át, melyiknek az apja kap feles földeket az idén.
De mégis leginkább a mi padunkra emlékszem. Elöl a nagyapám ült, úgy énekelt, de úgy énekelt, hogy a verejték csurgott le a halántékáról; a közvetlen szomszédja természetesen én voltam, hizlalván szemeimet az említett Gáll Piroskán; de ha ő arra felénk találta vetni a delejes tekintetét, bezzeg lesütöttem én a magamét, pedig vetette ám elég sokszor egy időben… de erről majd később szólok. Mellettem balról Pornya József úr ült, a kasznár (a rigyi pusztáról); ott volt nyáron minden vasárnap, s a gazdasági követelmények szerint imádkozék esőért vagy szép időért, s az isten viselkedése szerint dobott a perselybe vagy egy fényes huszast, vagy egy krajcárt, ez utóbbit néha elégedetlen dörmögéssel: »Erre a hétre ez is sok«. A kasznár után következett kék dókájában Funtyik, a kilencvenéves molnár, akit olyan köhögési roham fogott el egyszer-kétszer az istentisztelet alatt; hogy a pap kénytelen volt mindég megállni a prédikációban, míg kiköhögte magát. Egészen a falhoz jutott Prakovszky, a siket kovács, s szemmel látható ájtatossággal éneklé szép bariton hangon a zsoltárokat, de minthogy az orgonaszót nem hallotta, sem a többiek éneklését, hol elöl járt, hol hátul járt, rontva a harmóniát, mosolygást csalt a hívek ajkaira nem ritkán.
A kurátort igen bosszantá a dolog és többször megnógatta a tiszteletes urat, hogy Prakovszky uramat el kellene az énekléstől tiltani, de a tiszteletes bele nem ugrott ezen cselekedetbe.
– Az Isten siketté tette Prakovszkyt – mondá az ő széles, világos előadásával – és nem némává. De tehette volna némává is. Mert az neki semmibe se kerül. De nem tette, hát én se teszem, mert én csak a szolgája vagyok.
– Hm – mondá a kurátor –, meglehet, hogy tetszik neki a Prakovszky hangja. Mert átkozott szép hangja van.
– Bizony nem lehetetlen…
A kurátor ennek következtében egyet fordított a politikáján és a végén is kivitte, hogy a kántornak kellett a Prakovszky éneklése szerint orgonálni.
Mindez azonban nem hagyott volna nagyobb nyomokat sem az eklézsia történetében, sem énelőttem, ha egyszer valami olyas nem történik Prakovszkyval, amin már százszor gondolkoztam azóta s amit sohase fogok tudni megmagyarázni. Apró, nyápic emberke volt, nagy fejjel, hosszú kezekkel, a modora kiállhatatlan volt, mert mindenbe beleszólt, azért is hítták gúnyosan »mindentudó Prakovszkynak« – de igaz is, hogy szeretett olvasgatni, s tudott is majd mindent, de mindent rosszul.
Valaki, teszem azt, említette Zrínyi Miklóst. Prakovszky közbeszólt:
– Kár, hogy lefejezték szegényt a Szent György-téren.
Vagy, mondjuk, a nagy Napóleon felől beszélgettek. Prakovszky abba is belekottyant:
– Az, aki Szent Ilonát vette el feleségül?
De ez egy csöppet se vont le a tekintélyéből. Krizsnócon ezek is ismeretek. Ha valakinek sok búzája van, ha rossz is, azért az mégis búza.
Öregapám kedvelte Prakovszkyt; mindég az ő udvarán álltunk meg (szemben a templommal lakott), s istentisztelet előtt mindég kikérdezte tőle a politikát, mert a kovácsműhelyek azon időben az újságokat pótolták.
Messziről jött utasok megálltak a kovácsműhelyek előtt kocsit tataroztatni, lovat patkoltatni, s ami hírt összeszedtek útközben, azt kicserélték a kovácsnál új hírekért, melyeket más országrészből jött utasok hagytak ott.
Prakovszky a sok mindenféle hírből aztán ki tudta kombinálni a háborút és békét. Az utas újságolja például, hogy náluk ennyiért és ennyiért veszik a zabot. Kutyateremtette, ez a háborút jelenti, mert különben nem vennék annyiért. Máskor másik utas beszéli, hogy a fiút hazaeresztették a katonaságtól, mert valami tályog támadt a lábán. Prakovszky fölsóhajt, mert neki is van katona fia, sóhajt, de egyszersmind konstatálja a békét.
– Quo modo valemus, domine Prakovszky? – szokta kérdezni a nagyapa.
– Valde bene, domine spectabilis.
– Quid novum?
Erre jöttek aztán a kovács közlései, amire a nagyapa ámult-bámult, káromkodott és hüledezett, hogy még nagyobb közlékenységre tüzelje.
– Magának ördöge van, domine Prakovszky. Maga mégis nagy talentum. Hol a pokolból szedi ezeket?
Prakovszky ilyenkor szerényen behúzta a nagy fejét a sovány váll-lapockái közé s azon a sajátságos, érthetetlen iparos nyelven felelte, mely a fiskálisok stílusából van összefogdosva:
– Ej no, hát csak tudja az ember a dolgok mibenlétének hátrafordulását a szándékuk szerint.
Hanem ez mind régebben történt, mikor még nem volt annyira siket; a pöröly és a kalapács zaja még jobban megrongálta azóta a fül-dobhártyáit, úgyhogy most már kellemetlen vele beszélni, sőt nem is lehet, csak nagy kiabálással. A siketségével elhanyatlott a Prakovszky jelentősége is. Nem hallja már a patkoltató utasok elbeszéléseit, vagy ha hallja is, rosszul hallja; se őt nem kérdezik többé a helybeli kurtanemesek, mert ha kérdeznék, se tudhatna érdekeseket mondani, pedig lehetőleg szereti eltitkolni, hogy siket. Úgy rémlik neki, hogy csak az emberek hangja lett gyöngébb, mintha susogna az egész világ, s nincsen vége-hossza ha elkezd sopánkodni:
– Milyen tüdők! Milyen hitvány tüdők ezek a mai tüdők!
Némelykor rászól az emberekre, akik egymással beszélgetnek: »Mit titkolóztok előttem, beszéljetek hangosabban!« Prakovszky makacs abban a hitében, hogy ő csak nagyot hall egy kicsit, úgy mint azelőtt. S éppen azért válik nevetségessé, hogy mert a saját füle megromlott, azt mondja a világnak: »Rossz a tüdőd«. Ha megadná magát, nem volna nevetséges. A világ könnyebben megbocsát olyan gyöngeséget, amit az illető is elismer – de ha disputára kerül a dolog, a világnak mindig igaza lesz. Mert a világ a többség, Prakovszky pedig a kisebbség.
És még ez az alávaló Bodri is mit csinál? Ez a hálátlan kutya, amelyet fia után legjobban szeret, szintén odacsatlakozott a többséghez. Beszüntette egy darab idő óta az ugatást, elnémult. Észrevette a Prakovszky siketségét. Szívtelen vén filozófus, így okoskodott magában: Minek ugassak én, ha a gazdám úgyse hallja? Hát bolond vagyok én, hogy egy siket embernek prézsmitáljak? A jobbik eszéhez nyúlt a Bodri és ezentúl csak a kabátját rángatta meg Prakovszkynak, ha idegent szimatolt meg a kovácsműhely portáján.
Prakovszky rendesen megrúgta ezért a Bodrit: »Csiba, te gyalázatos!« Nehéz szíve volt rá, sohasem simogatta meg azontúl a hosszú, fehér szőrét, húsz éves barátság szakadt meg köztük amiatt, hogy a Bodri észrevette a siketségét. (Árt a túlságos okosság még az állatnak is.)
Az emberektől szintén kezdett visszahúzódni Prakovszky. Mert az történt vele Gáll Józseféknél József-napkor, hogy a vacsoránál őt is felköszöntötte az ékesszavú Halóczy Kristóf, mondván:
– Van itt egy másik érdemes József is, mégpedig nemes Prakovszky József uram…
Amire nagy pironkodással kezdte magát szerényre illegetni Prakovszky. A selyma Halóczy azonban csak ezt az elejét kiáltotta sztentori hangon, a többinél leereszté a hangját, kezdte összeszidni Prakovszkyt hetedíziglen, fölsorolván mindennemű fogyatékosságát és megszapulván minden szennyesét; ámde Prakovszky csak mosolygott, egyre mosolygott és mikor a szónok azzal végzé: »komisz kutya kend, Prakovszky« és összecsengtek a poharak, a kovács elérzékenyülve s mégis méltóságteljesen tipegett Halóczyhoz, megszorongatván mind a két kezét:
– Szép volt, jaj de szép volt. Sohasem fogom elfelejteni a hozzám való szívességét.
No, de milyen nevetés tört ki most a vendégek közt, még a szép Piroska is kacagott, de úgy kacagott – hogy bizony a bolond is észrevehette, hogy mi volt a köszöntő belsejében.
Prakovszky tehát elfordult neheztelésében az emberektől, akik észrevették és kigúnyolták a siketségét, és csak vasárnaponkint mutatkozott köztük a templomban, énekelvén a zsoltárokat. (Azelőtt nem volt templomba járó.)
Az emberek ezért is kigúnyolták Prakovszkyt:
– Az Istenhez fordult, pedig az tette siketté.
De tán nem is az Isten miatt jár a templomba Prakovszky. Furcsa nyáj ez itt. Ha egy láthatatlan szellem kihajigálná azokat, akik valami másért járnak ide, nem tudom, hogy nézne ki a templom? Hát úgy, hogy a pap se maradna bent, mert az meg éppenséggel a hívek miatt jár be.
Buzinkayné a szép selyemruháit szereti mutogatni. Gáll Piroska az alabástromfogait csillogtatja, azért énekel folytonosan. Mindenki kevély valamire, s mindenki szeret irigységet kelteni a többiekben. Ez az élet. És mindenik talál magában olyan tulajdonságot, amit meg kell bámulni. Ez az ember. Vegyük például az öreg Funtyikot, a molnárt, annak már nincs se haja, se foga, se selyemviganója. Igen, de vannak évei. Több éve, mint a többinek, tehát kevély az éveire (mert valamire csak kell kevélynek lennie, amíg meleg). Igaz, hogy az éveket senki sem irigyli, de legalább bámulja. S az is valami. Funtyiknak a bámulat is jól esik. Kilencvenötévesnek hazudja magát, pedig csak kilencven, de gondolja magában: hadd bámuljanak még jobban!
No, és Prakovszky? Ej, hát a hangját szereti bámultatni, a szép bariton hangját, azért ül ott a falnál mindig, azért énekel, s szíve megtelik büszkeséggel, hogy neki olyan hangja van. Mióta nem hallja, még szebbnek képzeli azt. Milyen boldogok a többiek, hogy hallják! Az arcokról, a mozduló szájakról véli leolvasni, hogy így szólnak az emberek egymáshoz hajolva:
– Micsoda isteni hangja van ennek a Prakovszkynak!
– Kár, hogy siket szegény – teszik hozzá.
– Sose kár az, hisz ő csak a mi hangunkat hallaná, az pedig nem ér semmit, de ha mi siketülnénk meg, az lenne a nagy kár, mert nem hallanánk az ő hangját.
Persze, ez a párbeszéd csak az ő képzeletében folyik le, de mindegy, ha örömet okoz neki.
És még ez mind semmi ahhoz képest, mikor a huszár hazajön. Akkor kell a siket Prakovszkyt megnézni, szeme csillog, magatartása kevély, még piros szegfűt is tűz a kabátja gomblyukába; künn az utcán félrevágott kalappal jár s a csizmaszárba legényesen bele van szúrva a kurta szárú tajtékpipa, ha talán nem volna az agyarain.
Mert a huszár a nagyobbik büszkesége Prakovszkynak és nem a hangja. A huszár az ő egyetlen fia, aki, ha itthon nincs, a száztornyú Mailandban fekszik ezredével, s aki nélkül olyan egyedül állna a világon, mint az ujjam, mivelhogy több gyerek nem volt, de nem is lehetett, az egyik jött, a másik ment, hű életepárja, nemes Turtsányi Zsuzsánna, megszülte a huszárt és meghalt.
Hanem iszen nem is szült anya annál egyhamar különbet, olyan az, akár a gyertyaszál, csinos, nyalka s az a fölséges aranyzsinórzatú ruha rajta! Mert már a hadnagyságig vitte, pedig nincs több huszonötévesnél, lesz abból még talán óbester is valamikor!
Hadnagy Prakovszky Sándor minden második évben otthon, Krizsnócon töltötte szabadságidejét. Többször találkoztunk vele. Nagyapám váltig hánytorgatta:
– Ennek a mihaszna kovácsnak milyen fia van! Hát van esze a gólyának, hogy olyan helyre viszi? Szép, okos, deli legény. Ha asszony volnék, mindjárt elköhinteném magamat. (A falusi szerelemben a mesterséges köhintés jelenti virágnyelven a vágyat.) Ha pedig neked volnék (ezt nekem mondta), őt venném mintának. Pompás egy hadnagy!
Mikor így itthon van hadnagy Prakovszky, kivirágzik a sorsa idősb Prakovszkynak; hívják névnapra, születésnapra, még a lúdölés is jogcím, s ha végigmennek a krizsnóci nagy-utcán, minden kis ablak megnyílik, amelyikben muskátli van – mintha mosolygós lányfejek nőnének egyszeribe a muskátliból… A Sándor kardja úgy csörömpöl, a nyíló ablakok úgy csikorognak, s az öreg szíve úgy dobog, hogy még ő maga is hallja.
Az Isten házába is együtt ballagnak vasárnap. A fiú egy kicsit elöl megy, az öreg szándékosan el-elmaradozik mellőle, hogy lássa, hogy gyönyörködjék benne oldalvást. A környékbeli fiatal urak, akik ott künn ácsorognak a gyepes templomudvaron, hagyván eldefilirozni előttük a pironkodó fehérnépet, mind kezet fognak a hadnaggyal. Hogy vagy, Sándor? Isten hozott, Sándor!
Aztán a templomba lépnek. Minden szem oda néz, az asszonyok szájából kiesik az ének, még az öregje is hátrafordul, suhogás támad szerteszéjjel az asszonyi oldalon, mint mikor új lapra fordítanak az énekes-könyvben, s az egész templomban végigmorajlik a hír:
– Itt van a fiatal Prakovszky!
Ah, a fiatal Prakovszky! Milyen takaros, milyen deli. Hiába no, a huszár a legszebb katona a világon. Jó, hogy a kántor is abba nem hagyja bámészkodásában az orgonálást.
A kis öreg Prakovszky ott aprózza lépteit utána. Csak azért aprózza; hogy tovább tartson a diadalmas bevonulása, fekete, gömbölyű szemei szúrón, fönnhéjázón futnak végig a gyülekezeten, mintha mondaná: »Hát ilyen gyereket mutassanak. Azért, hogy én siket vagyok, mégis ilyen fiam van nékem«.
Nézzétek a kidüllesztett mellét az öregnek! S milyen otthonosan, fesztelenül lépked most az ekhós templomi kövezeten, még útközben belekapva a zsoltárba, ott, ahol rossz füleivel sikerült elfogni az első hangot.
Aztán beül a padunkba a szokott helyére, ezt el nem hagyná a világért sem; a hadnagy nem fér be oda, ő a mögöttünk levő padba jut, éppen az én hátam irányába.
Azért mondom el apróra, mert ez hozott tévedésbe. Egyszer csak elkezdett a Gáll Piroska szórakozott lenni s lopva odatekingetni felém. Szívem izgatottan dobbant meg az új bársonymellényem alatt, melyet pünkösdre kaptam. Mindjárt akkor hittem erről a gyönyörű mellényről (hiszen minden ruhadarabomtól ilyen csodákat föltételeztem), hogy nem fog neki tudni ellenállni a Piroska.
Hát csakugyan. No, végre az enyém vagy, Tündérszép Ilona, most már megfogtalak. Vágott rám a szeme s úgy össze-vissza gyújtogatott a prédikáció alatt, hogy az öregapám látván a kimelegedett arcomat, rányomta a nagy tenyerét a homlokomra:
– Nincs neked lázad, te kölyök?
