III. A MEGHÁMOZOTT ASSZONY
III. A MEGHÁMOZOTT ASSZONY
A grófné nagy udvart vitt, tömérdek cselédet tartott. A régi ördögök (a mesék szerint) rábízták a szolgáikra, hogy összekevert mák, lóhere és kölesmagokból válogassák ki az egyfajtájút, az új ördögök pedig, úgy látszik, megfordították a feladatot, rábízván a magyar urakra, hogy a világ összes fajait keverjék össze. Francia volt Újfalun a szakács, angol volt a lovász, hollandus a kertész, cseh a jáger, sőt még magyar cseléd is akadt a háznál. A kastély mögötti melléképületekben különféle mesteremberek laktak. A grófnénak volt saját cipésze, saját ötvöse, saját szíjgyártója, szabója, kerékgyártója, akik rendes konvenciót húztak, leginkább naturálékban. Az úrnő délelőttjét azzal töltötte, hogy sorba járta valamennyit s nézegette a munkájukat. Mind neki dolgoztak reggeltől estig. A csizmadia cipellőket varrt szattyánból, karmazsinból, selyemből; a kovács ezüst patkót vert a kedvenc paripa lábára; a szíjgyártó korbácsot font, ha egyéb dolga nem akadt; a szabó a Bécsből érkező drága szövetekből divatos szoknyákat szabott, amelyeket (Viganeau kisasszony, a Bécsben szereplő francia táncosnő után) viganóknak neveztek.
Nagy fény volt a külső megjelenésében. Ha az úrnő kikocsizott, tizenkét lovas kísérte s két kengyelfutó, kiket gyermekkoruk óta futásra neveltek, kiszedvén lábszáraikból a vastagabb inakat. Mikor ebédhez ült, hat ágyúlövés hirdette a környéknek; ha a templomba megindult vasárnap, mind a három harang egyszerre kondult meg a toronyban. Egyszóval, akkoriban érdemes volt nagy úrnak lenni; ámbátor még ma se kellemetlen.
De azért egy ilyen kastélyos asszony korántsem volt afféle regényeket olvasó, a díványon heverésző, ideges, mihaszna lény, mint a mai előkelő dámák. A szép Johanna grófné például soha életében nem vágta a körmeit, ami nem azt akarja jelenteni, hogy azok ennélfogva hosszúra nőttek, hanem hogy elkoptak a munkában: gyomlált, hímzett, font, még vasalt is. Persze mind a maga mulatságára, gyönyörűségből. Mikor az aratóit megnézte, utána is vittek egy kis ezüstnyelű sarlót, odaállott egy kicsinyt a sorba, és a legszebb legény szedte utána a markot. Hát nem volt ez nagy mulatság? A befőttjeit maga csinálta, mindennap megjelent a konyhában, megkóstolta az ételeket, javított rajtuk, ebben sok ecet van, amabban kevés só. Sarjúgyűjtéskor maga vitte vállán a filigrán gereblyét, amit remekbe csinált az asztalosa.
Hát még a kender, az asszonyok füve! Az aztán az élvezet, a kenderrel pepecsélni. Minden esztendőben a keze munkájával előhozni egy oltárterítőt a templomnak s egy abroszt az asztalra: maga nyűtte, beáztatta, szárította, tilolta, héhölte, fonta, szőtte, fehérítette; nem volt szabad másnak hozzányúlni.
Nagy vendégségeknél ilyen abrosz került az asztalra s az ilyen abroszra legalább egy ételt ő főzött; hogy melyiket, azt a vendégnek illett kitalálni, agyba-főbe dicsérni, kétszer-háromszor megrepetálni.
Ama nevezetes ebédek elsején, melyekre a lóversenyek urait hítta meg, például a rétes szülte a legnagyobb elragadtatást; igaz, hogy jó is volt, ki volt nyújtva finomra, kisülve porhanyósra, de nem annyira ez tette olyan jóvá, mint inkább az udvarmester arcmimikája. Bezzeg, rögtön kitalálták, kinek a kis keze gyúrta.
Hanem ez nevezetes ebéd volt, vétek volna ennél sok szót fecsérelni a fogásokra, sőt a nevezetes rétesre is (hiszen holnap is ebéd lesz!), ma mindenki a fogadás eldőltére volt kíváncsi, s mihelyt a feketekávét betálalták, egy percet se akart veszteni gróf Waldeck, odafordulván a szép asszonyhoz:
– Halljuk tehát végre, hogy a háromból mi lett volna a grófné első kívánsága?
Mélységes csönd támadt. Csak azok a csacska kis kanalak csörögtek egy kicsit. A szép menyecske egykedvűen látszott szürcsölni a kávéját, s hanyagul, majdnem szórakozottan felelte:
– Az első? Oh, az igen egyszerű, kedves ezredes.
S aztán vontatott hangon folytatá:
– Arra kértem volna kegyelmedet, hogy ezt a Nagy Józsefet nevezze ki hadnagynak.
Az inháber könnyedén hajtotta meg magát.
– Ezennel kinevezem hadnagynak!
Nagy József, aki a grófi inasoknak segédkezett, menten elejtette erre örömében az ezüst nagy tálcát. A csészék, ibrikek szétgurultak, összetörtek.
Johanna nevetve mondá Nagy Józsinak:
– No, semmi az. A tálca eltalálta, hogy immár nem a kegyelmed kezébe való.
S ezzel egy üres széket mutatott neki messze lent az asztalnál:
– Üljön le közénk most már, tiszt uram!
No, ez bizony, akárki mit mond is, kedves jelenet volt. Nagy Józsi tisztességtudással előbb odajárult az úrnő kezét megcsókolni, csak azután telepedett az urak közé, akik parolát fogtak, poharat koccintottak vele, miközben dicsérték a Johanna grófnő jó szívét, aki így megsegít egy szegény ördögöt.
Magának az ezredesnek is tetszett a jó ötlet.
Előkelő gondolat volt tőle, neki, a legyőzöttnek, a győztes paripa lovasát jutalmazni. Ezek azok a finom griffek, amikhez csak azok értenek, akik az udvar levegőjét szítták. Egy kicsiséget kérni, de az is formás és kifejező legyen. Akárcsak azt mondaná ezzel: »Íme, nem haragszom rád győzelmedért, Waldeck, megteszem a legényedet hadnagynak.«
Reménye nőtt, egyre nőtt, alig várta a másnapi ebédet. A fekete kávénál fojtott hangon intézte újból a kérdését:
– Mi lett volna a második parancsa?
Johanna szemérmetesen pillantott az ezredesre, s kislányos zavarral szólt:
– Hogy a Nagy József hadnagyot nevezze ki főhadnagynak.
Az inháber meglepetve lépett hátra.
– De hisz az lehetetlen – pattant fel. – Az én ezredemben lehetetlen!
– Tudom, uram, a szabályokat – folytatá nyugodtan a grófné –, de más inháber más ezredbe a kegyelmed ajánlatára kinevezheti, s minthogy éppen itt látom Brunszvik grófot…
Az öreg Brunszvik élénken közbevágott, deres bajuszát megpederítve:
– Aki ezennel kinevezi Nagy Józsefet a saját ezredéhez főhadnagynak – s ezt azon melegében meg is indokolta –, mivelhogy én rajtam fát is vághat kend, szép húgomasszonyka.
Az újabb kívánság nagy feltűnést keltett az asztalnál, s különös megjegyzésekre adott alkalmat. Imitt-amott kétértelmű mosolyok csillantak meg az arcokon. Hm, hm! No, no! Hja, hja!
Az öreg Olgyay, a pozsonymegyei alispán, kedélyes öreg úr, hamiskás hunyorgatással súgta a szomszédjának, Bittó Pálnak:
– Immár vetkőzik belőle az asszonyi állat, Pali öcsém.
– Ugyan, ugyan! – rázta a fejét Bittó Pál. – Hiszen ha volna benne valami, nem helyeztetné át a pozsonyi ezredhez.
– Vigyázz! Nem ösmered még te az asszonyok és rókák járását.
Csak Waldeck úr vette katonás közönnyel. Egy kis szeszély, ravaszság az egész, mint mikor a furfangos játékos két értelmetlen vagy éppen együgyű húzást tesz elsőbben a sakktáblán, hogy az ellenfelét zavarba hozza. Igaz, hogy a mai dolog egy kicsit banalitás, elég lett volna Nagy Józsiból egy sütet is, de nem tesz semmit: elvégre is három kívánságból csak egyik lehet az a bizonyos, az igazi, s ha azt tenné elsőnek, hova maradna az ingerkedés poézise? Az ezredesben, ami pedig sohasem volt, nagy önbizalom támadt. Semmi kétség, a szép asszony csak bolondozott eddig. Hiszen a cukorkát is üres papirosokba takargatják előbb… Majd holnap, holnap!
Alig várta azt a holnapot. Egész éjjel nyugtalanul hempergett ágyában, a szemét se hunyta be. Reggel korán ébredt. Íme, megvirradt a döntő nap, a harmadik, az utolsó kívánság napja.
Lassan telt el a délelőtt, a verseny utolsó napja. Ott se történt semmi különös, csak éppen hogy az öreg Brunszvik alatt megbokrosodott a ló, levetette s a lába megmenyült, kificamodott a bokánál, melyet nyomban ott a helyszínén ápolás alá vett Nyirkó János, az uradalmi doktor, kifogván a türelmetlen gróf Brunszvikon, aki mennyre-földre esküdözött, hogy keresztüllövi, ha hozzányúl.
– No, hát nem nyúlok hozzá, nem bántom, csak éppen látni akarom – esküdözött a doktor.
Az ezredes káromkodott s hasonlóképpen esküdözött, hogy az ő lábán semmi látnivaló nincs, éppen csak olyan láb az, mint a többi ezredesnek a lába, ha el van menyülve. De a tisztek könyörögtek neki, persvadeálták, mire az öreg alkudozni kezdett, hogy nem lenne-e az is elég, ha az egészséges lábát mutatná meg a doktornak, – mert arról könnyebb lehúzni a csizmát.
Nagynehezen engedett, s a doktor csakugyan nem nyúlt hozzá, hanem az ezredes nagy bámulatára a lábhoz hajolva fújni kezdte s a leheletével melengetni, miközben ezeket mormogta lassan, a szótagokat ropogtatván:
»Menyülés, menj helyre,
Úristen, vidd helyre!«
Az ezredes nagyra meresztette a szemeit, hogy mi lelte a különben komoly Domine Nyirkót. Annyira mulattatta a doktor furcsasága, hogy rajta felejtette az eszét. Az pedig ravaszul csak újra elkezdte dúdolni:
»Menyülés, menj helyre,
Úristen, vidd helyre!«
S ekkor hirtelen belekapva, egy merész rántással, egyszerre elkiáltotta magát:
»A mennydörgős ménkő
Hozott ilyen rossz helyre.«
Az ezredes felordított, de már későn volt, rá volt szedve, mert akkor újra a régi jó helyén volt a lába.
Egyéb zavar, mondom, nem történt. Azaz, hogy ez se zavart meg semmit, mert az öreg inháber emiatt bizony el nem engedte volna még csak az ebédet sem: egy guruló széken vitette magát az ebédlőbe, ahol ma pattan ki a harmadik kívánság. Hiszen többet ér ez a királyné színházánál is.
A feketekávénál már szólni se kellett gróf Waldecknek; maga a türelmetlen asztaltársaság követelte:
– Halljuk a harmadik pontot! Halljuk, halljuk!
A grófné mosolyogva nézett Waldeckre:
– Megengedi, óbester uram?
Az halvány volt, mint a félénk pattantyús abban a percben, mikor az ágyút elsüti. Némán, lankadtan intett igent a fejével.
– A harmadik kívánságom az lett volna – szólt a grófné a templomi csöndben, bátor, csengő hangon –, hogy ezt a Nagy József főhadnagyot nevezze ki kapitánynak!
Az inháber ijedten kapta el a fejét, mint valami golyóbis elől. A vér eleinte a fejébe tódult, a halántékai lüktettek, azután oly fehér lett, mint a fal.
– Jól van – szólt rekedtes hangon. – Ezennel visszahelyezem Nagy Józsefet kapitánynak.
A szép asszony felkelt s egy pukedlit csinált az inháber előtt, olyan ártatlan, szelíd arccal, mint egy zárdanövendék, aki egy tankölteményt szavalt el.
– Íme, uram, ez volt az első kívánsága. Remélem, ki van elégítve?
Az ezredes dadogott valamit, az urak ellenben különösen mosolyogtak. (Köszönöm szépen az olyan kielégítést.)
– Kegyetlen kutya – súgta most a Waldeck titkába beavatott Bittó Olgyaynak.
– Dehogy az, öcsém, dehogy; sokkal inkább szerelmes macska.
Ebéd után labdajáték volt a kastély-kertben. Johanna Waldecknek nyújtotta karját visszajövet s mikor a vendégek elváltak, kedélyesen kiáltá utána:
– Holnap jön a második kívánsága, gróf. Álmodjon valami szépet és gondoljon ki magának valami olyat, ami nekem sem rossz.
Az inháber egy kis szarkazmussal jegyzé meg:
– Persze olyat, mint az első volt, a grófné kívánságaiból összetéve.
– No, ne ijesztgessen!
És megfenyegette a napernyője nyelével.
»Valami olyat gondoljon ki, ami nekem se rossz«. Ez a mondat úgy pislogott ki a mai nap eseményeiből, mint a sötét erdőből kicsinyke pásztortűz. Biztatta az ezredest, csillogott, fénylett előtte. Hátha mégis őt szereti? Hátha csak nem merte magát megkínálni. A férfié az első lépés. Hiszen az asszonytól már a célzás is elég, hogy gondoljon ki valami olyat, mi mindkettőjüknek jó.
Hiszen éppen ilyet gondolt ki, de nem fog-e vele felsülni?
Míg az inháber ezeken töprengett, addig már a hideg nézők tisztában voltak vele, hogy mindez kosarat jelent. A pletyka megindult. A szegény gróf Waldeck hogy megjárta! Részint nevettek rajta, részint sajnálták. De annál inkább szapulták az asszonyt. Oh, nincs abba annyi szemérem sem, mint a mákszem! Borzasztó az! Ilyen úri dáma, egy palotahölgy, így vicsorítja ki a foga fehérét! Hát ér a nevelés valamit? Nem ér. Ki hallott már valaha ilyet! Három nap alatt kapitánnyá avanzsíroztatja a fickót! Ugyan mi az ördögöt akar vele? S hogy megnőtt az ipsének a szarva. Peckesen jár, csörteti a kardját, hetykén pengeti a sarkantyúját és az orrán keresztül beszél, mint egy elbizakodott princ. A Borcsa szeretőjéhez hozzá se szól azóta. Hja, így van az, ha hernyóból gubó lesz!
Hanem iszen az ezredes se övezi ám szalmakötéllel a derekát. Megfelel magáért. Tromfra csak tromf jöhet. Ha a grófné három kívánsága ilyen különös volt, tudni illő, hogy most már az övé se lehet szőrmentes. Pedig még kettő van hátra.
Az egész egybegyűlt úri világ lázas kíváncsiságban égett, hogy a következő ebédnél mit követel majd gróf Waldeck? Lesz-e fullánk, tövis az értelmében, vagy pedig a szívét tálalja ki? No hiszen, az volna még csak a spektákulum.
Sem az egyiket nem tette Waldeck úr, sem a másikat, hanem így szólt ebéd után, nagy figyelem között:
– Az első kérésemet teljesítette a grófnő. Azt kívántam, hogy mondja el, mit követelt volna tőlem, ha nyertes marad. Elmondta, köszönöm.
– Úgy van, vitéz uram. Várom tehát a második parancsát.
Waldeck gróf felállott s elébe lépett:
– Mondja meg nekem őszintén, miért kívánta tőlem éppen ezt a három dolgot? Ez az én második kívánságom.
Az asszony gyöngén elpirult, egy ideig habozott; egy pünkösdi szegfű volt a keblén, azt tépdelte el apródonként.
– Ön túlságosan kíváncsi, gróf, de ha meg kell lenni, isten neki. Üljön le és húzza közelebb a székét, majd elmondom. Hiszen úgysem maradhat véka alatt.
Az inháber engedelmeskedett, leült vele szemben, állta az izzó szemeknek a ragyogását, égetését, míg a feje zúgott azoktól, amiket hallott.
– Hát úgy volt az, kedves ezredes, mert ez egy egész kis mese, hogy a Nagy Józsi kapitány, kit már én régen szemmel tartok, beállított hozzám a múlt héten és megkérte tőlem a Borcsa szobalányomat. Engedjem ki, úgymond, a szolgálatból és inkább őt tegyem be valami foglalkozásba az uradalomnál, mert levetni készül a cifra dolmányt. »Hát tetszik neked a Borcsa?« kérdém tőle. Igent intett a fejével. »Hát engem megnéztél-e már jól? – faggatom odább –, hát én tetszem-e neked?« Erre is igent intett a fejével. Nevettem nagyot és így szóltam hozzá kacagva: »De ha a Borcsa is tetszik, meg én is tetszem, hogy lehetsz akkor olyan szamár, hogy őt kéred meg feleségül és nem engem?« Erre aztán ő is nevetett: »Hiszen ha legalább kapitány volnék, nekem is más eszem volna.« »No, ha csak az a baj, Nagy Józsi, – feleltem – hát olyan kapitány leszel te már mához egy hétre, mint a pinty.« Ő csak a szemét meresztette erre: »Ne bolondozzon a méltóságos asszony!« De én csöppet se bolondoztam, tetszett a legény, elhatároztam, hogy először rangot adok neki, azután odaadom a kezemet is. Szóból szó lett. Megbeszéltük együtt, megegyeztünk – s ím ezért kívántam kegyelmedtől mind a három ízben az emelkedését.
Az asztaltársaság meglepve hallgatta ezt a csodálatos történetet egy szép hölgy szájából, ezt a különös vallomást. »Ah! Oh!« röppent el önkéntelen. A bámulat fölszisszenése mellett ott agyarkodtak az irigy pillantások is Nagy Józsira szegződve, ki nagyokat ivott s jóízűen ingatta fejét. Az bizony úgy volt, tökéletesen úgy történt!
Az inháber eleinte majd leszédült a székről, de csak addig, míg tisztába nem jött, míg vesztenivalója volt. Mikor aztán a remény utolsó szikráját is kioltották, olyan kemény lett, mint a kihűlt vas.
– Eszerint – jegyzé meg hűvösen – a naponkénti egy kívánság csak arra való volt…
– Hogy a törvénynek elég legyen téve, kedves ezredes, mely, úgy gondolom, megkívánja a tiszttől, hogy mindenik rangfokon legalább huszonnégy óráig megállapodjék.
– Ennélfogva tehát megszűnt az ok, amiért a harmadik kívánságomat holnapra kelljen halasztanom.
– Megszűnt, ha úgy tetszik – hagyta rá elbűvölő mosollyal a grófné. – Hiszen lássa, én olyan jó vagyok, mindenre rávehető, mint a szelíd bárány.
S aztán szeretetre méltó pátosszal, oktondi szelességgel kiáltott fel:
– Csend, uraim! Az én zsarnokom most hirdeti ki a harmadik és utolsó rendeletét hozzám! Nem bánom én, behunyom a szememet. Így ni! Rajta, uram!
Nem sokat kérette magát Waldeck. Szinte kikívánkozott belőle a harmadik szó.
– Mentsen fel kegyesen a holnapi ebéd alól. Ez az én harmadik kívánságom.
A menyecske érezte a méregcsöppet, de mégse tett úgy, mintha haragudnék, hanem csak úgy, mintha elszomorodott volna.
– Ah, ön igazán kellemetlen dologra kényszerít. Ön csúnya, rossz ember, ezredes! Mikor éppen holnap lesz az eljegyzési ebéd! Ej! ej, ezredes, szégyellje magát.
…És az szégyellte is magát, de úgy, hogy egy évig került minden társaságot s egész holta napjáig minden asszonyt.
