IV. HOGY ÜTÖTT KI A HÁZASSÁG?
IV. HOGY ÜTÖTT KI A HÁZASSÁG?
Ez volt az újfalusi regényes fogadásnak és az azt követő excentrikus házasságnak rövid, vázlatos története. A részletekből nem szivárgott ki több, csak amennyit az úrnő oly cinizmussal elmondott. Pedig én istenem, milyen szende, finom teremtésnek látszott!
Sokat beszéltek akkoriban tátott szájjal, megütközéssel erről a különös esetről széles Magyarországon, sőt még az udvarnál is nevetgéltek rajta eleget.
Emlegették tréfásan, méltatlankodva, csúfolódva, analizálták pszichológiai szempontból, egyszóval rágódtak és mulattak rajta, a rokonok pedig mérgelődtek és azt hirdették, hogy Johanna grófné tökéletes bolond. Mária Terézia őfelsége azt mondta rá nagy fejcsóválva: »Ím, ilyen az asszony az övén alul.« Hetekig tűnődtek rajta a burgban, hogy mit értett ezalatt. (Megvallom, én magam sem bírom kitalálni.)
Az eljegyzést nem sok idő múlva követte a nász. A kapitánynak nem is volt egyéb előleges észrevétele, csak az, hogy hát a Borcsa mit szól ehhez? Mi lesz a Borcsával?
– A Borcsát, fiam, férjhez adjuk valamelyik hajdúnkhoz. Itt van például a Szabó Dani. Elég szép szál legény, a Borcsa boldog lesz vele.
A Szabó Dani éppen jó pajtása volt. Sóhajtott egyet. Isten neki, hadd legyen az övé a Borcsa.
Hiszen neki ott van őhelyette a gyönyörűséges tündér úriasszony, meg az egész fölséges úri élet ráadásul: négy pej lovon járni, délelőtt bankót olvasni, délben hétfajta pecsenyét enni, délután húszféle bort kóstolgatni. Bizony bolond lenne, ha nem ízlelné.
Az esküvő után kvietált a kapitány s Bécsbe ment lakni a nagyúri feleségével. Csak éppen a mézesheteket töltötték előbb egy alföldi kastélyukban.
Hanem amilyen ragyogó gyerek volt, mint huszárkáplár, éppen olyan komikus alak lett, mint magyar nagyúr. Johanna, aki a rajongásig ragaszkodott hozzá, (éppen abban a korban volt, mikor az érzékiség a tanácsadó), az udvarnak is bemutatta, dicsekedni akart vele.
Őfelsége a királynő kegyteljesen fogadta, azon banális frázisok egyikével szólítván meg, melyekhez annyira értenek a fejedelmek, mint a csepűevéshez a komédiások. Ezeknek a száján is pántlikák jönnek ki, de szürke színben – ha »muszáj«, nemzeti színben.
– Megszokta-e már Bécset, kedves Nagy?
– Én meg, de Bécs nem akar engem megszokni – felelte Nagy József őszintén.
Ugyanis éppen a múlt héten éjjel vitte be a policáj, mert utcahosszat muzsikáltatta magát s előtte táncolt, kurjongatott a bandának.
– Neje jó barátném – folytatta az uralkodónő –, örülök, hogy az urát is megösmerhettem.
– Én is örülök – felelte Nagy József, megpödörítve a bajuszát, kedélyesen –, mert sose hittem volna, hogy felséged ilyen helyes menyecske.
A királyné türelmetlenül lépett hátra, távozást intve a kezével. Elmosolyodott benne az asszony, de a királynő homlokára ráncok gyűltek.
A nyár izzó részét a Bécs melletti Badenben töltötte az új pár, akkoriban ott nyaralt, fürdőzött az egész osztrák arisztokrácia, maga a császárnő is eljárt minden évben, lemosni magáról az uralkodás gyűröttségét. Roppant fényt fejtettek ki Nagy Józsefék cifra szerszámos lovaikkal, aranyos ruhájú csatlósaikkal, úgyhogy nem egy princ irigyelte meg. Maga Nagy Józsi pompás daliás lovas volt s emiatt szinte divatba jött a főrangú urak előtt, mind pertu voltak vele. – Szögletes egy kicsit – mondogatták –, de originális! Az originalitás nagy fiskális, mindent kiment.
Egyszer azonban meglátott éppen az »Arany kapocs« előtt egy temetési menetet, síró rokonokkal a koporsó mögött, fáklyavivőkkel a koporsó mellett, hirtelen egy gondolata támad, nosza átugratja. Még a fáklyavivőkön is keresztül ugrott a Manci lován. Az volt a bravúr, a vakmerőség.
A halottvivők leejtették ijedtökben a Szent Mihály lovát, csak az egyikben volt annyi lélek, hogy fölvett a földről egy fűzfavesszőt s azzal szeme közé vágott a lovasnak, úgy hogy mindjárt kék kolbász támadt a halántékán.
Másnap a királynő a cercle alkalmával hátat fordított Nagy Józsinak, az ismerős főurak pedig a köszönését se fogadták.
– No, ez ugyan túlságos teketória egy halott miatt! Hanem iszen helyrehozom én a hibámat.
Kinyomozta, ki volt a halott (valami Meyer volt) s Bécsnek valamennyi templomában húsz-húsz misét rendelt a lelkiüdvéért.
No, most már meg lehet elégedve Meyer úr, isten ott nyugossza. De az ismerősök hidegsége meg nem szűnt. Váltig töprengett, panaszkodott emiatt.
Egy ízben, mikor haza rándult Újfaluba, gróf Waldecknek is előhozta:
– Mind rossz szemmel néznek rám, hogy azt a koporsót átugrottam.
– Oh, nem azért.
– De mi az ördögért akkor? – kérdé Nagy József meglepetve.
– Ej, hát én hozzam az eszedbe, hogy mi történt. Gondolj csak utána, hogy egy úr ugyanekkor az arcodat vágta meg egy vesszővel.
– Ugyan? Hát mi van abban? Hiszen az is nekem fájt, hogy haragudhatnak azért?
– Oh, nem azért, hanem hogy nem kértél tőle elégtételt.
Nagy Józsi vállat vont:
– Hát nem tudtam én ezt a szokást.
Gróf Waldeck is vállat vont:
– Hja, minek eszel akkor egy tálból cseresznyét a nagy urakkal, ha a szokásaikat nem tudod?
Nagy Józsi elhatározta, hogy elégtételt kér attól az embertől, s amint visszatért a birodalmi fővárosba, mindent tűvé tett a vakmerő halottvivőért, de csak meg sem lehetett találni.
Így élt megvetésben, lenézésben, ami roppant fájt Johanna grófnőnek, s addig-addig fondorkodott, hízelgett, míg a királynőt kiengesztelte iránta. A farsang vége felé meghívót kapott egy udvari estélyre, – azt hitte Johanna, hogy ez rehabilitálni fogja a férjét, – de éppen ez a bál szegte a nyakát végképpen.
Jó tokaji borok és szép asszonyok voltak, Józsi úr mámoros lett, s ilyenkor nem bírt vele senki, még az a nagyhatalom sem, melyet udvari etikettnek neveznek. Elkezdett pajzánkodni az udvari dámákkal, az egyiknek megcsipkedte a habfehér vállát, egy másikat erővel meg akart csókolni. Zaj, sikoltozás támadt. A Nádasdyval beszélgető királynő füléhez is eljutott.
– Az egy nagy paraszt! – mondá Mária Terézia bosszúsan. – El kell távolítani!
És ettől az órától fogva meg volt halva Nagy József, sőt ezzel a szóval még a koporsót is rászegezte a királynő, soha többet nem jött felszínre, kerülték az előkelő urak, mint a bélpoklost, maga a felesége is elhidegedett tőle.
Ivásnak adta magát, egész éjszakákat dorbézolt át a saját cselédeivel, s ha ilyenkor szemrehányást tett neki a grófnő, úgy elnáspángolta, hogy arról nyögött egy hétig.
Néha eltűnt hetekre Újfaluba s ilyenkor sűrűn jöttek hírek a grófnéhoz furcsa kalandokról, amelyekben csinos, kackiás parasztmenyecskék szerepeltek. A hamu csak befedte, de ki nem oltotta az eleven parázst, újra gyúladozik, ha rá fújnak.
Végre is nem volt más megoldás két évi házasság után, mint a válás. Maga Johanna grófnő óhajtotta, s a fölséges asszony a pápához írt levéllel segítette elő.
– Hát már nem szereted? – kérdé a királynő Johannától.
– Ki nem állhatom.
– De olyan gyorsan untál rá?
– Én egy kapitányhoz akartam férjhez menni s egy durva káplárt kaptam.
Nagy Józsinak nem volt semmi kifogása, sőt örült. A grófnő nagylelkű volt az anyagiakban, a szép újfalusi uradalmat neki engedte át kárpótlásul. Ehhez a kis szerelmi sebhez derék flastrom tizennyolcezer hold – és hozzá teljes szabadság.
Nagy Józsefet beiktatta a téns vármegye annak rendje és módja szerint a szép főúri birtokba, megvolt a »magnum áldomás«, híre ment messze vidékre a szerencséjének s lányos mamák kerülgették az egész országrészből. A szép Bittó kisasszonyok kocsirúdja egyszer éppen ott tört el a kastély előtt, hát bementek a mamájukkal a kastélyba és ott maradtak másfél napig, míg a faragó a rudat kifaragta, míg a kovács megvasalta. Gyönyörű harmatarcú lányok voltak, de azért Nagy József mégse parancsolt rá a kovácsra, hogy »ne siessen kend«.
Máskor a híres aranyhajú özvegy Sárközy Lászlóné szinte erre utaztában kapta a gyomorgörcsöket, úgy hogy a frajjai beszállították a kastélyba. Furcsa véletlenek vannak a világon. De nem rágalmazásból mondom. Hiszen végre is meggyógyult két nap alatt a szép vendég – s a gazdára nem ragadt el a betegsége.
Hanem amint egyszer egyik tanyájára kocsizott (a tiszttartójával volt valami dolga éppen egy vasárnap délután), a tiszttartólak udvarán ugyancsak vígság volt, szép parasztleányok és pajkos menyecskék játszottak valami játékot: körülbelül olyat, mint »benn a farkas, künn a báránya«, ámbár mégsem azt; a nőnek vagy a férfinek, aki bent volt a gyűrűben, bekötötték a szemeit, aztán úgy vakon, találomra kellett választania s megfognia egyet, aki megcsókolja. Sok jóízű dolog keletkezett ebből, sok kacagás, sok tréfa, sok kényszercsók és néha egy igazi is. Bizony talán az egy igaziért volt kigondolva az egész játék. Mikor az új földesúr végigment az udvaron, akkor éppen egy délceg növésű menyecskének a szeme volt bekötve, az egész fejéből csak a szép fehér homloka látszott, meg a gödrös álla, no meg az a piros szájacskája, amit majd meg lehet csókolni.
A gyűrű szétfoszlott, a párok táncoltak, iregtek, forogtak, ravaszkodtak, széledeztek, s a menyecske fogdosásra terjesztett karokkal kergetőzött a vaknak bizonytalan, tapogatózó mozdulataival.
– Hopp! Megfogtalak! – kiáltá egyszerre kedvesen, s diadalmasan megragadta kezeivel Nagy Józsefet, aki éppen akkor ért a játszók közelébe. – Te leszel most már a farkas!
Az elszörnyülködés szisszenése hallatszott az urasági népség között, melynek férfi-része levett kalappal állt ott hódoló némaságban.
Nagy Józsi elmosolyodott.
– Hát jól van, húgom. Ha már megfogtál, isten neki.
A semmit se sejtő menyecske hirtelen lerántotta a köteléket, s a volt és a leendő farkas sóbálvánnyá váltak a meglepetéstől. Szabó Daniné volt, a hajdani Borcsa szobalány.
– Jaj, nagyságos uram! – szepegett a menyecske az ijedtségtől elfehéredve.
– Semmi jaj – mondá a földesúr, kibontakozva zavarából. – Ha már megfogtál, én leszek a farkas, de ide előbb azzal a csókkal.
S ezzel be se várva a feleletet, hirtelen átkapta a darázs derekát s oda cuppantotta pirosló, nedves szájára a farkasjáték törvényes járulékát.
Oh, ez a csók! Valami csodálatos édes íze volt. Mintha egyszerre parázstűz futná keresztül az ereit. S a menyecske arca is hogy kigyulladt. Kutya teremtette, de gyönyörű asszony.
Ekkoráig már előjött a tiszttartó is, akinek jelentették, hogy az uraság van itt, de biz az uraság többre vette most már a farkasjátékot a gazdasági ügyeknél s beállott a koszorúba farkasnak, hogy hátha meg tudná fogni még egyszer farkasnak azt, aki csak az imént vedlett át báránnyá egy csókkal.
Az a csók, az a csók. Nem tudta azt felejteni Nagy Józsi. Hiszen azelőtt is, leánykorában, megcsókolta sokszor, de akkor nem volt olyan jóízű. Mitől lett az olyan?
Másnap puskát vett a vállára, kileste, mikor a mezőre ment, s megszólította.
– Ej, Borcsa, Borcsa, de kár, hogy nem az én feleségem lettél!
– Bizony nem rajtam múlt – mosolygott az asszony azzal a magyaros, félig kacér, félig szomorkás mosolygással.
– Hát már most mit tegyek, Borcsa?
– Hogy mit tegyen a nagyságos úr? Hát lőjön egy-két nyulat itt a pagonyban.
– Könnyű neked beszélni, tréfálkozni.
– A nagyságos úrnak pedig nagyon nehéz. – S gúnyos pityergéssel lóbázta a szép, csillagos, lepkés főkötőjű fejét. – Szegény nagyságos urunk, de nehéz sorsa van ebben a nagy domíniumban. Oh, szegényke! szegényke!
S ezen aztán úgy kacagott, mint a gerlice.
A földesúr mindinkább rajta veszítette a szemeit. Most látta, hogy mennyivel szebbek ezek a szemek, ezek a karok, mint az erdők, rétek.
Hol volt akkor az a bolond szeme, mikor ezeket az erdőket, réteket tartotta szebbeknek?
– Mit szólnál hozzá, – kérdé rekedtes hangon – ha azt mondanám, hogy az én szívem még most is a régiben van. Az csak a haraszt volt, az a másik érzés, nem volt annak gyökere, a haraszt alatt mindig ott volt az igazi fű, most elfújta a szél a harasztot, és a fű most se sárgult, most is zöld, sőt csak megnőtt, hidd meg, a takaró alatt. Hát mit szólnál hozzá?
A menyecske vállat vont s elindult a kosarával:
– Mit szólanék? Semmit. Hiszen csak nem mondhatnám, amit akkor, hogy beszéljen a szüleimmel.
Nagy Józsi utána lépegetett.
– Hát kivel beszéljek?
– Azon már nem segít, csak az isten – mondá a menyecske egyszerűen.
– Hát az istennel beszéljek?
A Nagy Józsi hangja a szenvedélytől lett reszketeg, szaggatott, sőt ijesztő.
Az asszony összerázkódék. Eszébe jutott, hogy a nagy urak talán úgy érthetik az istennel való beszélgetést, hogy segítenek neki olyanokban, ami tisztán az ő dolga lenne. Hogy egyszer csak valaki meghal véletlen halállal, senki sem tudja, mi volt a baja, és csak annyit mondanak: »Az isten magához vette!« Sok rémes história, krónika nyargalt át a fején. Megremegett egész testében a bűntől.
– Jaj, ne az istennel, ne, ne! Inkább, inkább… az urammal.
Zavart volt, azt se tudta, mit mond; mit tudja azt az égő zsarátnok, nem is gondol vele, hogy a pernyéje merre röpül.
De Nagy Józsefet megkapta az a gondolat. Az urával beszéljek: a Szabó Danival? Ő maga hatalmazott fel. Hát beszélek vele.
Szabó Dani csendes, flegmatikus ember, aki úgy vette az asszonyt, mint egy filozóf. Az asszony arra jó, hogy az ember szeresse, ha jó kedve van, és arra jó, hogy verje meg, ha rossz kedve van. Ez a dolognak a poétikus része. Ami a prózai része, azt ez a két szó fejezi ki: »koszt és mosás«, ő főz és mos.
A földesúr még aznap magához hívatta régi pajtását, aki most már az ő cselédje volt, kezet fogott vele, megkínálta borral, a nagy megtiszteltetéstől azt se tudta Dani, hogy melyik lábán áll. Csak váltig szabadkozott, hogy nem érdemes ő olyan nagy gráciára, ilyen nagy úrral koccintgatni.
– Valaha jó pajtások voltunk, kenyeres cimborák.
– Hja, az akkor volt. Elmúlt, hála istennek.
– Hidd meg, Dani, boldogabb voltam én akkor. Hát te boldog vagy-e?
Szabó Dani vállat vont.
– Nincs, hála istennek, semmi bajom.
– Hát a feleségeddel hogy vagy megelégedve?
– Asszony, asszony. Minden asszony egyforma. Ez is csak olyan, mint a többi. Hosszú haja van és rövid esze.
A földesúr a szeme közé nézett; nyugodt volt az, mint két sima tó, azután felsóhajtott:
– Hej Dani, Dani, ha az a te Borcsád az enyém lehetne.
No, már erre Dani éppen nem talált az elméje fiókjában semmi feleletet.
De a földesúr is küzdött magával, míg előkereste az alkalmas szavakat.
– Bizony boldoggá tennél, Danikám, ha nekem adnád azt az asszonyt. Meglopni nem akarlak – lihegte akadozva –, de ha például ide adnád jó szándékkal, a saját akaratodból. Gazdag ember vagyok, mindenem van a világon, bizony nem sajnálnám tőled, ha kérnél valamit.
A Dani csak ámult meglepetésében, elvörösödött, mint a rák, a nyakától kezdve egész az üstökéig, és csak annyit hörgött sértődötten:
– Hej, nagyságos uram, nem vagyok ám én komisz ember.
Nem is feszegette többé aztán a dolgot a földesúr, soha nem szólt róla többé a Daninak, csak a Waldeck grófnak öntötte ki egyszer a szívét borozás közben. Waldeck gróf is a magáét. A Waldeck szívében még mindig a Johanna grófnő képe motoszkált, amire azt mondta Nagy József:
– Az őszi rózsának vékony már a szára, csak hozzá kell nyúlni, hogy leszakadjon.
Az inháber pedig azt jegyezte meg viszonzásul a Nagy József dolgára:
– A mágnestől a tűt csak egy másik, erősebb mágnes húzza el.
Nagy József elgondolkozott. Hm, az igaz lehet! Danit a feleségétől csak egy másik asszony tudná elidegeníteni. Hát egy ilyen asszonyt kell keresni. Ebből áll az egész.
Aminthogy volt is egy, a Nagy Józsi egyik ispánjának özvegyasszony leánya, a szép Rozáli, (kinek a férje, egy sótári kis hivatalnok, tavaly halt meg Szegeden). Pajkos, eleven jószág, csupa ötlet, csupa tudás. Azzal bízvást lehet okosan beszélni.
Mindenféle tarka hírek jártak róla. Mondják, hogy a boldogult urának könnyű volt a szemeit örökre behunyni. Eleget gyakorolta magát, hogy behunyja életében is a menyecske dolgai felett. Itt is fecsegik a kastélybeli cselédek (de, én istenem, a romlott kastélybeli cselédek szavát ki venné komolyan), hogy néha éjjelenként az ispánlak felől egy fehér ruhás női alak suhan be a kastélyba, a földesúr lakosztálya felé. Voltak, akik fel is ösmerték. De nem bizonyos az, hogy a Rozáli volna. Hiszen fehér asszony kísértete minden jóravaló kastélynak van. Hát mért ne volna az újfalusinak is? És miért volna az inkább az ispánék Rozálija?
Nem, ez sohase sült ki, hanem az bizonyos, hogy egyszer a földesúr megszólította Rozálit; a nagy jegenyefák alatt, melléje ült a padra. A tiszteletes úr kamasz fia, aki őrjöngött Rozáli után, kihallgatta a kis kőhíd alól.
– Szeretne-e férjhez menni, Rozáli? – kérdé a földesúr.
– Embere válogatja! – felelte a menyecske mosolyogva.
A földesúr a szeme közé nézett jelentőségteljesen, gúnyosan.
– Úgy érti-e az embert, hogy mekkora bajusza van, vagy hogy mekkora földje?
A szép Rozáli felkacagott:
– A szép bajuszban gyönyörködik az ember egy-két napig; de a szép erdőben, rétben örökké!
Az úr most tegezésre fordította állítólag a dolgot. (Hátha mégis van abban valami, amit a cselédek locsognak.)
– Látom, hogy okos vagy, Rozáli. Tehát férjhez kell menned okvetlenül.
– Ugyan kihez?
– Egy feleséges emberhez.
– Hát megbolondult? – felelte Rozáli. – Feleséges emberhez! Hát hova tegyem én a feleségét? Megegyem? Maga igazán mulatságos!
– Ej, egyszerűen elvál az asszonytól, mert tebeléd szeret, Rozáli, ha akarod; ahogy én ösmerlek, elveszed az eszét, úgy megy akaratod után, mint a kezes bárány.
– Hadd hallom legalább, ki az a becsületes jövendőbeli?
Az uraság egészen közel hajolt hozzá és a fülébe súgta a nevet – (nem lehetett abból hallani egy leheletnyi hangot se), hanem az már biztos, hogy a Rozáli megharagudott és eltaszította Nagy Józsefet.
– Ej, menjen! Az már sok. Egy olyan emberhez. Micsoda gondolat az magától.
– De ha akarom, Rozáli – unszolta édeskés hangon Nagy József.
– Lehetetlen, ha mondom. Ne is hozza többé elő. Nagy darab földnek kellene annak lenni.
– Például mekkorának?
– Mit tudom én?
– Hát elég lenne ilyen, mint ez az egész völgy fel a fenyves erdőig?
A Rozáli lesütötte a szemét, elgondolkozott, azután végignézte lopva a nagy szempillái alól azt az egész területet és halkan mondá:
– A rajta lévő épületekkel együtt?
– Mindenestől, Rozáli!
Ez a beszélgetés úgy egy szerdán délután eshetett. Másnap, csütörtökön, Szabó Dani, a hajdú, át lett téve a tiszttartótól az ispán udvarába szolgálatra. Rá egy hétre már széltében pletykázták, hogy a szép Rozáli nagyon utána van a Dani hajdúnak: ezer apró jele volt, kényeztette, néha a pecsenyéből a saját részét adta neki, ingerkedett vele, virágot tűzött a saját hattyúfehér kezével a sipkája mellé. Az emberek nem győzték a fejüket csóválni: »Ez nem istentől van, boszorkány-mesterség, hogy egy ilyen filigrán, finom teremtésnek egy akkora fajankó zavarja meg a fejét, akinek még azonfelül felesége is van. No, hallják, ez csak úgy lehet, hogy valami bűbájos kotyvalékot etetett vagy itatott a szerencsétlen özvegyasszonykával. Oh, szegény ispány úr, bizony elsüllyed szégyenletében, ha megtudja.«
És ez a csodálatos szerelem még mind jobban nőtt. A szegény asszonyka nem bírt a szívével. Nyáron aratáskor, hogy szeme előtt lehessen mindig a Dani, nem átallt sokszor maga is parasztos ruhába öltözni s odaállni az aratók, vagy a marokszedő leányok közé; – azt mondta, tréfából teszi, de ennek a tréfának gyökere bizony a szívébe nyúlt. Hiszen úgy oda volt, annyira nem bírt magával, hogy az a fényes nagy szeme mindig rajta legelt azon a mihaszna Danin (jó szerencse, hogy ilyenkor meg nem vágta kezét a sarlóval) s ha szerét tehette, minduntalan odament incselkedni hozzá.
A Dani eleinte csak röstelkedett, csak tette magát ostobának, vaknak, siketnek, hanem aztán később (hiszen a jégről olvadt víz is csak felforr egyszer a nagy tűznél) nekimelegedett, bátrabb lett s még meg is csipdelte néha a menyecskét, ha úgy el talált a keze szaladni.
Hamar megy az ilyen. Sarjú-kaszáláskor szép csendesen beállított az urasághoz és jelentette neki, hogy elválik a feleségétől, legyen a nagyságos úr ebben a dologban pártfogására a törvénynél.
Szabó Dani tehát elvált a nejétől (s úr lett a másikkal, elrúgván magától a hajdúságot), Nagy Józsi pedig elvehette most már a Borcsát.
Sokáig emlegetett, fényes lakodalom volt. A pozsonyi poéta, Schmidt János német poémái, melyeket erre az esküvőre írt, még máig is megmaradtak fonnyadt, elsárgult füzetkékben. A nászebéd a márványos palotateremben volt, sok előkelőség jelenlétében maga a pozsonyi alispán mondta az első pohárköszöntőt, magasztalván a mennyei gondviselést, mely az egymáshoz valókat post tot discrimina rerum összehozza.
– Úgy, úgy, vicispán uram – kiáltott közbe a vidám vőlegény. – Varjú a varjúval. Az az igazi!
Varjú a varjúval! Hát persze a varjúval. Hanem Nagy Józsi már annyira belekóstolt Bécsben a nagyúri életbe, hogy az ő fürge varjúját úgy akarta öltöztetni, ahogy a pávák járnak. A palotahölgyek bécsi szabójánál varratta neki a ruhákat, amelyekben olyan furcsa, olyan szögletes volt az új földesasszony, hogy kacagni kellett rajta, Józsi pedig nem tudott már képzelni másféle asszonyt, mint aminőket a volt felesége környezetében látott, a finomodás belevágta a körme hegyét ez egyszerű emberbe is, s lassan-lassan nagyon is parasztosnak, esetlennek kezdte találni az új feleségét. Oh jaj, másképp tudtak azok a bécsi úrnők fecsegni, kedveskedni, hajlongni, kacérkodni! Végtelenül közönségesnek látszott neki a Borcsa, mihelyt az övé lett. Sokszor mondogatta magában: »Bolondot tettem, nem hozzám való ő!« S újra elkezdett unalmában a cselédeivel borozgatni, mint mikor Johannára ráunt volt Bécsben.
De nem érdemes hosszan rajzolni ezt a kedvetlen állapotot; az történt, hogy eleinte csak unta, később azonban bosszantotta, lenézte, végig gúnyolta, elkeserítette; a szegény asszony, aki megelégedett volt Szabó Daniné korában, most egyre csak sírt, sorvadozott a ragyogó kastélytermekben.
Mert okos volt, maga is belátta, hogy nem tud a férjének tetszeni s nem bírta megállani a helyét, mint úriasszony. Elhatározta, hogy elhagyja, elválik tőle. Oly szerencsétlen volt s annyira elhagyatott.
A pozsonyi fiskális csodálkozva kérdezte, mikor előadta válási szándékát:
– De mért teszi ezt a nagyságos asszony?
A szép menyecske felsóhajtott.
– Nem tudunk összeférni. Én azt hittem, hogy a régi káplár szeretőm vesz el s jaj, uram, helyette egy finnyás kapitányt kaptam.
