II. MIBEN FOGADTAK A GRÓFNÉ ÉS AZ EZREDES?
II. MIBEN FOGADTAK A GRÓFNÉ ÉS AZ EZREDES?
Ebben az időben kezdte meg Mária Terézia a lóversenyeket, persze csak embrióban. A katonatisztek lovai futottak Laxenburgban. Még akkor az vékony mulatság volt a mai versenyekhez képest, de mert az udvartól jött, kivált Magyarországon mindenütt utánozták. Mert a magyar ember lelke két rekesztékből állt, mint ama furfangos kulacsok, amelyekből veres bor folyik, de ha a nyakuknál egy másik rugót nyomunk meg, ugyanaz a kulacs a fehér bort ontja. A király szeszélyétől függ csak, hogy a magyarság a lojalitástól áradozzék, vagy hogy a rebellis rekeszték csapját hagyják-e nyitva?
Természetesen Újfalun sem maradhatott el az előzködés pünkösd napján. Cselejthy grófnő palotahölgy volt, s ha a királynő pelyhesen vette volna fel a szoknyáját, ő is pelyhes szoknyában járt volna.
Még lovat is nevelt a méltóságos asszony, amelyik a tisztekével fog futtatni. Gyönyörű pej kanca volt a pozsonyi Pálfi-ménesből, vékony formás lábú, kisfejű állat, orrlyukainál, hasánál átpiroslott a nyugtalan, tüzes vér. Mucinak nevezte és minden áldott reggel tulajdon kezével adott neki a zab mellé cukrot.
A park végében, túl a malmon, volt az előzködés, mely iránt roppant érdeklődés nyilvánult. Ott volt a környék apraja nagyja; a főnemesek három vármegyéből, Pozsonyból a huszártisztek lóháton, köztük az inháber: gr. Brunszvik János.
Maga a szép grófné a táncoló Mucin vonult ki a tisztek társaságában, s kötekedve mondá útközben Waldecknek:
– Na, mibe fogad velem, ezredes, hogy az én Mucim megelőzi az ön vasderesét?
– Amibe parancsolja – felelte vígan az ezredes.
– Meg ne bánja aztán – nevetett a szép asszony kígyómosolygással.
– Hát mibe? – sürgeté az élénken.
– Lássuk csak! Hadd gondoljam ki… Hát igen; ha az ön lova lesz az első, akkor én tartozom önnek teljesíteni három kérését; ha pedig az enyém győz, akkor én diktálok három parancsot.
Hát iszen csak éppen ez kellett Waldecknek. Megdobbant a szíve örömében. Erre a véletlenre várt ő, hogy éretten hulljon ölébe az alma. Ha ő kérhet három dolgot, mit teljesítenie kell a grófnőnek, bizony közte lesz a háromnak az az édes egyik; s ha a grófnő kér hármat, – abban is ott lesz az…
Széles, domború melle kitágult, kéjjel szítta be a tavaszi levegő balzsamát. A karcsú, magas topolyfákról, melyek a rétet körülszegték, nyájasan csiripelték a verebek: »Jó reggelt, ezredes úr, jó reggelt!«
– Itt a kezem, grófné. Áll a fogadás!
A grófné is odanyújtotta lóhátról az ő kezecskéjét s amint a két kéz összefonódék, a finom harmatujjak mint virágindák a karók közé, a grófné odaszólt tréfásan a pozsonyi inháberhez:
– No, most már üsse szét kegyelmed, ha tudja.
Amire Brunszvik gróf, mivelhogy a lovaik miatt, ő maga is lovon ülvén, hozzá nem férhetett a kezeikhez, nagy hirtelen kirántotta a kardját, tisztelgett vele hódolatteljesen a grófné felé s aztán a lapjával megfordítva, lassan, gyöngéden leereszté a kezeikre:
– Szent a fogadás!
A versenytérhez érve, a grófné leszállt a lováról és átadta a lovászának, Beregi Jánosnak, aki legott sietett róla leszedni a női nyerget; a Waldeck vasderesére Nagy Józsi káplár ült.
Sorba felállottak a lovasok, a Pozsonyból jött huszártisztek és a környékbeliek, tizennégyen szám szerint.
A grófné, kinek számára hadias sátor volt verve a dombon, aranyos kopjára feltűzött smaragd-zöld posztófüggönyökből, egy kis sárga-fekete zászlót tartott a kezében. Gyönyörű, nemes alak volt, hosszú kígyózó szoknyában, habos mennyszínű selyemből, gránátpiros bársony ujjaskában. Ilyenképpen festik a piktorok fölséges édes hazánkat asszonyi formában.
Hungária ez! Csakhogy mit keres kezében a sárga-fekete jelvény? Vagy hogy éppen ezért Hungária. Az akkori.
A kürtös megfújta trombitáját, a lovasok egy vonalba igazodtak. Egy nyúl kiugrott a közelfekvő búzatáblából s amint szétnézett a szegény tapsifüles, egy nagy embergyűrűben találta magát.
– Hahó, ohó! – riogatták a parasztok.
A szegény állaton erőt vett a rémület. Megállt, hegyezte a füleit, majd ármányos ésszel nekirohant a lovasoknak s egyenest a gróf Waldeck lovának lábai alatt menekült el a kölesvetésbe.
– Átkozott nyúlja – dörmögött Nagy Józsi. – Talán az ördögök küldték most.
A grófné mosolyogva fordult Waldeckhez:
– Rossz jel kegyelmedre nézve, óbester uram!
Waldeck gróf visszamosolygott boldogan. Ej, mintha nem volna mindegy, akár az ő lova jön be előbb, akár az asszonyé.
Végigtekintve a huszárok lovain, nem látszott rajtuk valami nagy jóllét; a tavalyi ínséges takarmány és zabnélküli esztendő annál inkább. Hiszen ebből az esztendőből maradt fel ránk a siránkozó párbeszéd a ló és gazdája közt:
»Nincsen széna, nincsen abrak,
Édes lovam, agyoncsaplak.«
Mire a ló meggondolja magát és enged valamit a kosztból:
»Ne csapj agyon, édes gazdám,
Kitelelek a zab-szalmán.«
Éppen erre a nótára hegyezi már vonóját Cserka Gazsi és bandája, kik oldalvást vannak felállítva a sátornál, s olyan feszülten lesik az úrnő kezében a zászló mozdulatait, mint a lovasok. Mert erre a jelre megiramodnak a lovak s felharsan a zene.
Íme megvan a jel!
Az úrnő háromszor egymás után meghajlította a zászlócskát. Ideges hullámzás fut át a tömegen. – »Hurrá!« – kiáltják a huszárok. – A tizennégy ló száguld lovasával, mint a fergeteg. Most itt vannak, már ott vannak, hol egy-egy gomolyban, hol kibontakozva egyenként. – Ki van elöl, ki van hátul, teljes lehetetlenség felösmerni; a mente-ujjak egyformán úsznak a messzeségben, a csákók forgói egyformán lengenek.
De fölösleges is volna leírni az egész versenyt, mikor a mi tárgyunkhoz csak az tartozik, hogy a grófnő vesztett; Nagy Józsi előbb ért be a sátorhoz az inháber lován, mint a grófnő lovásza a Mucin. Ki volt pirulva, fekete szemei ragyogtak a diadalérzettől, s amint csákóját levette, csupa csapadék volt a haja, de a lóról is csurgott az izzadság.
– Derék gyerek vagy, Józsi fiam – kiáltá eléje kitörő örömmel az ezredes.
(– Bizony nagy fülesbagoly vagy – dünnyögte magában a szép asszony a vakító fehér fogai közül. Szeretett volna beleharapni Nagy Józsiba. Duzzogott, bosszankodott.)
Az óbester, aki még ha akarta volna, se tudná levenni róla a szemeit, méltán megütődék tündöklő arcának nagy beborulásán; mert hiszen olyan mindegy, hogy ki nyert, ki vesztett. Ő is csak azt fogja kérni az asszonytól, amit az asszony kérne tőle. Vagy talán?…
Nem volt ideje tovább szőni a kételyt, mert a szép kis grófné odapattant hozzá, meghajlott a térdében, pajkos engedelmességgel, enyelgő alázattal leereszté a fejét, s kacér gyermetegséggel behunyta a szemeit.
– Itt vagyok, uram, alázatos szolgálója. Várom a három parancsot.
Waldeck szinte megzavarodott a szerencséjétől a döntő pillanatban. Elvörösödött, erei megduzzadtak a halántékain, a nyelve pedig sehogy se akart indítani.
– Hamar, hamar, óbester uram. Ne remegtessen annyi ideig! Láthatja, hogy félek. (S kedvesen utánozta fogaival a vacogást, leeresztett karjaival a didergést.)
Az óbester ajkán ott lebegett már komoly érzelmeinek szóbokrétája: »Én csak egyet kérek öntől, legyen nőm, több óhajtásom nincs a világon«, de a grófnő csintalankodásai fölébresztették gyanakodását és félénkségét (mert ezek egy ágyban szoktak aludni), s különben is aranyat érő ötlete támadt: kitérő út, de mégis egyenest a célnak vágó.
– Hallgassa meg a grófnő kegyesen első kívánságomat.
– Hallgatom, vitéz óbester uram.
– Mondja meg nekem a grófnő, hogy mi lett volna az ön három kívánsága, ha ön nyeri meg a fogadást?
– Ah! – szisszent föl Martenné meglepetve a fordulattól. – Ez az ön első kívánsága?
– Ez.
– Ön nemcsak kíváncsi, édes gróf, hanem egy kicsit ravasz.
Pedig nem a ravaszság, nem a kíváncsiság súgta Waldecknek ezt a gondolatot, de az óvatosság. Csiga-biga, nyújtsd ki szarvacskádat! Előbb te, aztán én…
– Megfordult a kocka. Most már én hallgatom, kegyelmes asszonyom.
– Bolondság! Én akármit mondhatok három kívánságom gyanánt. Mi biztosítja, hogy az igazit mondom?
– A Cselejthy-címer körirata – felelte az ezredes – »Virtute et veritate«.
– Ej, az asszonyok erkölcstana és bibliája más, mint a férfiaké. De van nekem egy jó tanácsom, zálog az őszinteségre. Ígérje meg, hogy a három agyonütött kívánságomat mégis teljesíti. Ez az egyetlen biztosíték, édes gróf, hogy az igazi fiókok nyílnak meg. Nos, teljesíti?
– Lovagi szavamra fogadom, föltéve, hogy hatalmamban áll.
– Természetesen. És van még egy föltételem ráadásul.
– Ha már elkezdte a diktálást a legyőzött, hát isten neki, csak diktáljon.
– Nekem is három kívánságom van, a grófnak is; ez ugye összesen hat kívánság? Ezeket én úgy kívánom felosztani, hogy minden napra jusson egy az ebédhez. Ennélfogva hat napig szívesen látom a tisztikart és az összesereglett vendégeket ebédre.
A boldogságban úszó Waldeck gróf közbeszólt:
– Téved, grófné, csak öt kívánság van már hátra.
Mire azonban rögtön letorkolta tréfásan gróf Brunszvik:
– Mi hat napot hallottunk, hatszor jövünk, punktum. Az ördög vigye el a fösvénységedet. A kész falatot is kihúznád az ember szájából.
A grófné mosolygott:
– Lehetséges, hogy a hatodik ebédre is akadhat valami mondani valónk.
S kedves arca rejtélyes ködbe burkolózék…
– Mennydörgettét! – mondta az ősz hajú Brunszvik. – Bár addig tartanának e bohóságok, mint a Seherezade regéi.
