I. A MÉLTÓSÁGOS EZREDES ÚR
I. A MÉLTÓSÁGOS EZREDES ÚR
Híres, nevezetes vitéz ember volt a hétéves háborúban gróf Waldeck Henrik. Egyik élet-írója, aki verses krónikákba rakta össze hősies kalandjait, azt mondja róla: »Az oroszlán és bárány vére összekeverve folyt benne.« Nem terjeszkedünk ki csatáira, mi csak a bárányt fogjuk benne látni. Hős volt a csatatéren, de szelíd, mint a bárány, a női szalonokban.
Éppen ez kellett Mária Teréziának, aki szerette az ügyes katonákat, kik érte verekedjenek, és az ügyetlen udvarlókat, akiket ő házasíthasson meg.
Waldeck a háború végén egy huszárezred parancsnokságát kapta tőle, s a huszárezredet, messzeszámító asszonyésszel, Újfaluba helyezte, ahol a szép Cselejthy Johanna töltötte a gyászesztendejét. A magyarok azt kiáltották volt a pozsonyi diétán: »Vitam et sanguinem, sed avenam non!« Az »avená«-hoz nehéz volt hozzáférni. De a királynő kitalálta a módját. Kerek a karika-gyűrű, könnyen gurul. Nagy magyar birtokok fehér, puha asszonyi kezek útján osztrák főuraké lettek. Ha nem sikerült az elődöknek germanizálni a magyarokat, legalább a földjeik tanuljanak meg németül.
Waldeck gróf a negyvenedik esztendejét töltötte be: már nem volt fiatal, de csinos, daliás férfi, igazi lovag minden ízében, ama csillogó korszak erényeivel, hibáival.
Elindult a királynő kegyétől elbűvölve, ezredéhez. Útközben egy erdőn paraszt-suhanccal találkozott, aki megszólította magyarul. (Ezt a kalandját sokszor emlegette a gróf.)
– Álljon meg egy szóra, vitézlő uram!
– Mit akarsz? – kérdé szintén magyarul (mert magyar ezrednél szolgált eddig is és megtanulta a nyelvet).
– Meg van-e töltve a karabélya?
Az ezredes meghökkenve nézett rá e különös kérdés után: nem rablóval áll-e szemben? De a fiú nyílt, jó arca, szép beszélő fekete szemei megnyugtatták.
– Mit akarsz a karabélyommal, édes fiam?
– Arra kérem alázatosan a vitézlő urat, lőjön vele keresztül.
– Nyúlra, medvére már lőttem, de bolondra még nem. Ki vagy és mi járatban vagy?
– Nagy József a nevem, – mondá a legény szomorúan – s hogy mi járatban vagyok, kérdé a vitéz úr? Hát éppen abban járok, hogy nézegetem itt a fák közül, melyikre akasszam magamat. (Egy kötőféket húzott elő kopott kék dolmánya belső zsebéből.) Itt van a hozzávaló szerszám, de a golyóhalált jobb szeretném. Ne ordítson a szél énmiattam.
Waldeck gróf még egyszer megnézte a fiút. Igazi halál-elszánás volna az, vagy csak a szája jár?
– Miért akarod lerázni az életet?
– Míg elszunnyadtam az éjjel, a lókötők elvitték a két békós lovamat. Hát mit csináljak én most már a lovaim nélkül, hogy kerüljek az apám ábrázata elé?
Hm! Ez engem akar könyörületre indítani, hogy egy pár aranyat dobjak neki – gondolta magában az ezredes; – lássuk csak, megteszem a próbát.
A gróf kihúzta a karabélyát a kápából.
– Igazad van, fickó; belátom a dolgot. Hunyd be hát a szemedet, hadd lőjelek agyon.
A fiú behunyta szemeit. A sárkány tompán csettent, a gróf célzott, a lövés eldördült, de csak arcizma se rándult meg a legénycsének. Ekkora halálmegvetésről még Waldeck Henriknek se volt fogalma.
– Ember vagy a talpadon, Nagy József. Kár volna ilyen bátor gyerekért. A levegőbe lőttem. Jer, magammal viszlek huszárnak.
Nagy Józsi a fejét rázta:
– Azzal az én apám két lova nem kerül meg!
– Apád nem fogja tudni, hova lettél.
– De én tudni fogom, hogy ő mivé lett. Apró testvéreim vannak otthon, akiknek az a két ló szerezte a kenyeret.
– Apád tehát szegény parasztember?
– Szegény, nagyon szegény; fuvarból tengeti magát, de nemesember.
– Mennydörgettét, azt mindjárt gondolhattam volna. Amit mondtam, mondtam; magammal viszlek, Nagy József, s a két ló helyébe küldök az apádnak két remondát. Jó lesz? Jössz-e? Én gróf Waldeck vagyok!
Erre a szóra aztán egyszerre meglágyult a fickó kemény arca, s szemeiből a könnyek eredtek meg:
– Megyek a méltóságos urammal, akár a világ végéig.
Így került Nagy Józsi a regimentbe; maga a méltóságos ezredes úr hozta Újfaluba. (Nem tudta még akkor, milyen veszedelmet viszen.) Szép, pingálni való huszár lett belőle, mikor kiöltöztették. Hát még mikor a lóra ült! Majd megbolondultak érte az újfalusi leányok! Hát még a menyecskék! Vasárnap reggelre mindig friss bokréta volt a csákója mellett, mindig más fehér kéz kötözgette.
Minthogy a betűvetéshez értett, csakhamar káplár lett belőle és az ezredes kedvence; ha szóval kellett valamit üzenni (az ezredes pedig nem szerette a sok firkálást), mindig a Józsi ment: »Eredj fiam a kapitányhoz, mondd meg neki, vizsgálja meg ma délután a muníciót és tegyen nekem jelentést!« »Szaladj át Józsi a kastélyba, mondd meg a méltóságos asszonynak, hogy köszönöm a meghívást, elmegyek estére.« Vagy pedig: »Vidd el ezeket a francia könyveket a grófnénak!«
Egyre sűrűbb lett az érintkezés a grófné és az ezredes közt. Jól kieszelte ezt ott fent Bécsben a nagy királynő. Egy fél év múlva már alig győzte hordani az üzeneteket Nagy Józsi.
Nagy Józsi szívesen ment, mert amíg a grófnéhoz bejuthatott, addig elég alkalma nyílt künn az előszobában legyeskedni a frajlákkal. Kivált a Borcsa volt köztük nagyon takaros, s nem is haragudott a kutyaházi, ha a csinos káplárgyerek megcsipkedte.
Az előszobák szerelme gyorsabban nő, mint a palotatermeké. Itt fejlesztő napfény süt: az őszinteség; amott langyos, előkelő szobai temperatúra lassítja az érlelést. Az előszobai szerelem története majd mindig egyforma.
Józsi ráhág a Borcsa szoknyájára vagy legalább belebotlik a Boriskába. Boriska ránéz durcásan, dühösen.
– Ügyetlen fatuskó! (Ügyetlen? Hogyisne? a legügyesebb legény az ármádiában.)
Mikor másnap jön, messziről kiáltja: »Közel ne jöjjön hozzám, mert megint összetapos.« De bizony csak éppen azért közelibe somfordál Nagy Józsi s csintalanul meghúzogatja a varkocsát. (Be gyönyörű gazdag fonat!)
– Menjen, mert a körmire ütök. No, nézze meg az ember!
Következő alkalommal már a szép kövér nyakát csípi meg Józsi. Borcsa se rest, megfordul sebesen, mint a karika, s nyakon teremti a »szemtelen embert«. Egy nyaklevest pedig nem moshat le a huszárról egyéb, csak a vér vagy a csók.
Hát persze, hogy csók lett belőle; először egy, aztán kettő, végre talán tizenkettő. A huszár összekarmolt képpel kezdett a kastélyból visszajárni. Olyan sebek, amiknek nincsen túrja, csak virágja. Waldeck gróf megkérdezte:
– Te valami macskára tettél szert, Józsi?
– Van valami a dologban – felelte szemérmetesen a huszár.
– Iromba-e vagy szürke? – kötekedett vele a méltóságos inháber úr.
– Takaros jószág, szép a szemnek!
– Ösmerem?
– A méltóságos asszony frajlája, a Borcsa.
Az ezredes ijedten kiáltott fel:
– Mit szól ahhoz a grófné, te szerencsétlen!
– Semmit. Hiszen most már egy pár nap óta ő a gvargyián.
– A grófné a gvardián? – csodálkozék Waldeck gróf. – Miféle bolondokat fecsegsz összevissza!
– Hát olyanforma, mint a bakter a faluban, aki arra vigyáz, hogy a tűz ki ne üssön.
– Nem értem.
– Úgy áll a dolog, jelentem alássan, mikor a grófné észreveszi, hogy a cselédszobában vagyok a Borcsánál, ő maga is átjön vigyázni, nehogy valami kár essék bennünk.
Az ezredes fölkacagott:
– Aha! Gardedámot akartál mondani. Tehát a grófné is veletek van?
– Én tartom a grófnénak a pamutot.
– Nos, és hogy tetszik neked a grófné?
– Majdnem olyan szép, mint a Borcsa. Különösen az arca…
– Igen, az arca – tette hozzá fölcsillanó szemekkel az ezredes.
– Oly patyolat-sima, hogy a szúnyog is megcsúsznék rajta.
Waldeck sóhajtott és nevetett egyszerre. Hogy a grófnénak még aznap elmondta a huszáros bókot, az onnan világlik ki, mert a méltóságos asszony mindjárt másnap elkezdett a Józsi káplárral kötekedni: »Mit mond kend ahhoz, hogy ma egy sánta szúnyogot fogtam a képemen; mind a két lába ki volt ficamodva.«
Az újfalusi kastély úrnője kétségkívül kacér volt. Junói termetét, arcának havát, rózsáit, szemeinek kökény feketeségét versben énekelték meg a bécsi költők, s híre járt mindenütt, ahol otthonos az udvari pletyka, hogy Mária Terézia azért küldte az újfalusi száműzetésbe, ne előlgessen neki a palotatermeiben.
Lehetetlen, hogy ne lett volna hiú. A hiúság pedig a legéhesebb fenevad. Annak minden napra kell táplálék, s az a természete, hogy nem igen válogatós az eledelekben.
Hegyes nyilai voltak a grófnénak s élt velök bőségesen. Nem csoda, hogy sok sebet ütött, de a legnagyobbat a Waldeck gróf szívén. Észrevétlenül tört bele a nyíl hegye. Maga nem tudott még róla, de a tisztikar már susogta (s azért lett őnekik savanyú a szőlő).
Meghagyták a szép asszonyt Waldecknek, mint valami becses hadizsákmányt, amelyre a parancsnok teszi a kezét. Tilos az idegeneknek.
Waldeck gróf nem értett ahhoz a stratégiához, mellyel az asszonyokat kell meghódítani; se rekognoszcírozni nem tudott, se a taktikája nem volt kielégítő, csak az ellenség bűvös erejét érezte, de a magáéról nem tudott számot adni. Habozott ok nélkül és föllendült szinte ok nélkül. Valóságos diákszerelem volt az övé.
Vajon volt-e már szerelmes valamikor? Alkalmasint nem volt még. Mars miatt nem fért a közelébe Ámor. De ha volt is, ha ez utolsó szerelme is, nem vettétek-e még észre sohasem, hogy az utolsó szerelem nem a közbülesők folytatása, hanem az első szerelemé. Az ősz utolsó sugára a tavasz első napfényéhez hasonlít. Ugyanaz a szűz mosolya az égnek mind a kettő.
Az ezredest, amióta szerelmes lett, elfogta olykor a kishitűség. Napokig barangolt az erdőn, s leszállt a lováról, ha egy szép virágot látott az út mellett. Milyen fecsegőkké lesznek ezek a virágok, hogy még a méltóságos inháber urat is meg merik szólítani az erdőn. Ha madárfészkeket romboló fiúkkal találkozott, lekérlelte, pénzzel megvesztegette őket, hogy ne nyúljanak a fészkekhez. Hát igaz lehet az, hogy ez valamikor eleven burkusokat aprítgatott a kardjával?
Hol lehangolt volt, hol fütyörészett vígan, nem tudott a jókedvével mit csinálni; hozzá kérte kölcsön az egész tisztikarét, s olyan dáridót csaptak hébe-hóba, hogy a környék arról beszélt egy hétig. Sokszor állt azon a ponton, hogy nyilatkozik; egész éjszakákat virrasztott át, kigondolva, megállapítva a formát. Édes-kínos foglalkozás volt ez. Fantáziájának ezer bokra támadt, s mindenik bokornál száz pillangó rajzott. Tervek, ötletek, gondolatok. Ezt mondom, azt mondom, így kezdem, úgy folytatom… erre ő azt feleli. De hátha nem azt feleli? Elfogta a kétség. Hess, színes pillangók! Elgondolta, visszaidézte a szép özvegyasszony minden szavát, nézését, mosolyát, ásítását; felboncolta, mit jelenthetett; szívéből fakadott-e vagy csak a hamiskodásából? Egész raktára volt ezekből. Ha innen nézte emlékeit, csecsebecséit, ránevettek, szívét csiklandozták, vérét bizsergették, ha amonnan nézte, rávigyorogtak gúnyosan és a hideg futott végig a hátgerincén. Reggelre mindig úgy ébredett fel, hogy nem tudta, mihez kezdjen: bátortalanul reménykedve, a boldogtalanság édességével. (Már az igaz, hogy finom bordában szövi a gondviselés ezeket az asszonyokat.)
Minden este azzal feküdt le, hogy holnap lesz a döntő nap. Olyan volt, mint a bátortalan gyerek, aki biztatja magát: »a macska fél, de nem én«, reggelre azonban mindig úgy ébredt fel, hogy ő félt, nem a macska.
Az efféle jellem nem tud vallani szerelmet, ha szeret. Vagy szavai vannak a szerelemre, vagy szerelme van szavak nélkül.
Nem is lett volna ebből a regényből soha semmi, ha közbe nem jön a véletlen, a szerelmeseknek ez a hű pajtása. Ez az ugrifüles, ez az elmés vén lurkó, a véletlen, ki annyi bajt csinál.
No, de nem szidom meg, – hiszen nekünk, beszélyíróknak is jó emberünk.
