XIV. FEJEZET MEGINDUL A ROZSDÁS VITÉZ
XIV. FEJEZET
MEGINDUL A ROZSDÁS VITÉZ
MEGINDUL A ROZSDÁS VITÉZ
De mondhatta Gábornak, ne féljen, ha félt már, ha ott térdelt mellén az a mesebeli macska, mely az oroszlán vérét kimártogatja a nyelvével.
Semmit sem felelt. Tompa elfásultságot érzett, mardosó lelki szorongást. A kínos bizonytalanság elbágyasztotta, s szinte kiszítta vérének melegét. Tenyere, melybe fejét nyugasztá, olyan jéghideg volt, hogy megborzongott tőle.
Eljön, okvetlenül eljön. De milyen találkozás lesz az! Most körülbelül odaérhettek az asszonnyal… még nem talán… csak neki olyan hosszú az idő… Lehet, most beszélik neki!… jaj, tán útban van idefelé.
Látta képzeletében a hatalmas alakot, amint fölordít, s halántékaihoz kap, azután megindul bosszút állni, lábai alatt megdobban a föld, lélegzetétől, ahogy fúj dühében, amerre megy, remegve csapódnak össze a falevelek.
S valóban összezörrentek a cseresznyefa gallyai az ablak alatt, fázékonyan… néhány sárga levelet pedig elkapott a szél, fölvitte szeszélyesen a magasba, s azután odacsapta a szomszéd ház kéményéhez, melynek fölfelé szálló füstje egyszerre levágódott, s megtöltötte a Laczkó-udvart.
De e füstön keresztül is meglátta Gábor Mácsikot. Ott jött, ő jött a szérűk alatt, gyorsított, erős léptekkel.
Úgy tetszett neki, hogy megszűnt dobogni a szíve.
– Menjetek be – szólt a nőkhöz, s hangja nem az ő hangja volt többé, nem lehetett ráösmerni –, menjetek be a szomszéd szobába!
– Én veled maradok – kiáltá Laczkóné egész határozottsággal.
– Én is – suttogta félénken Ilonka, s feje bágyadtan hajlott le, mint a tört liliom.
– Nem – sziszegte Gábor, olyan izgatott rideg tekintetet vetve rájok, hogy szó nélkül engedelmeskedtek, a mellékszobába húzódván.
A félelem tartotta őket lenyűgözve, mint a dér, mely jéglemezzel vesz körül s megdermeszt lassankint mindent. Még gondolkozni sem tudtak már.
A kakukkos óra halkan ketyegett, s oly borzadályos volt, amint az inga végigcsinálta útját le-föl, le-föl.
Gábor azt hitte, mindjárt bátrabb, nyugodtabb lesz a nők eltávozásával. Kivette megtöltött pisztolyát a táskájából, maga elé tette az asztalra, aztán odakönyökölt a két karjára föléje, hogy ne lássa meg az az ember, ha bejön.
Fogait összeszorította, s magában bizonykodott:
»Nem bánom. Azért se bánom. Ha vér kell, hadd omoljék. Úgyis csak egyszer él az ember. Isten neki. Jöjjön! Legalább vége lesz a dolognak egyszerre. Mindegy no! Magam is így akartam én azt!«
Pedig dehogy akarta így, dehogy. Maga a mélységes pokol rendezte azt így össze.
A percek rendkívül lassan teltek. Egy kiskutya künn megkaparta az ajtót. Egész testén jéghidegség futott át, s fogait is hiába szorította egymáshoz, biz azok összevacogtak.
Pedig nem volt gyáva. Hiszen éppen az ágyúk elé készül. Süvítő golyók nem fogják megijeszteni, egyetlen arcizma sem rándul meg; hanem ettől az embertől, aki úgy él az ő képzelődésében, mint egy óriás, mint a fönség és a hatalom megtestesülése, ettől az embertől, akinek igazsága van vele szemben, s akit egy ismeretlen erő támogat, hogy szörnyű legyen: ettől az embertől úgy reszket, mint a kocsonya.
Érzi, tudja, hogy hiába készítette ki a pisztolyt, nem lesz annyi erő a kezében, hogy csak fölemelje is. Oly nevetséges, oly törpe lesz. Annak a hatalmas embernek a puszta közeledése is összemorzsolta.
No, most már itt van! Hallatszanak a lépései, mindig közelebb, közelebb. Nyomában tompa zsivaj jelzi, hogy kíváncsi tömegek húzódnak meglátni rettenetes bosszúállását.
Kopp, kopp!… Még kopog is az ajtón.
De már azt nem hallja Gábor. Talán nem is kopog senki. Mintha álmodná az egészet, hogy az ajtó megnyílik lassan, csendesen, s a résen át apró sátánok ugrálnak be rikító öltözetben, színes lámpácskákkal kezeikben, s szemkápráztató táncot kezdenek járni a szobában. A lámpák csillognak, az apró ördögök szemei villognak, s ez őrült sebességben összefoly minden, s egy óriási tarka gombolyagban gurul feléje, fülsüketítő zúgással…
– Ejnye no, öcsémuram, hát mért néz rám olyan haraggal? Voltaképpen nekem kellene haragudni. Ej, ej, bizony nem vártam volna. Hiszen én nem tehetek róla, tekintetes öcsémuram!
Gábor csak nézi, nézi tágra nyílt bámész szemekkel Mácsikot, hallgatja ezt az alázatos, szerény hangot, de még mindig nincs ébren, még mindig igézetnek, álomnak véli.
– Mindenkor azt tartottam, tekintetes uram-öcsém, hogy hosszú haj, rövid ész. Mért is nem tetszett kérem agyonütni azt az oktalan asszonyi állatot? Oh, oh, de restellem… de restellem.
De már erre aztán kezd lassankint magához jönni Gábor.
Hiszen nem valami emberevő az, hanem egy összeroskadt, sápadt vénember, akit gyermekké, gyávává tett a csapás! Mikor az utolsó gerenda is összetört azon a mesterséges épületen, amelyet oly nehezen, annyi fáradtsággal állított fel a levegőben, ő maga is megtört az utolsó gerendával.
– Mihelyt meghallottam, mi történt, mindjárt eljöttem, tekintetes öcsémuram, hogy bocsánatot instáljak. Hosszú haj, rövid ész… mindig mondom.
Gábor arcába beleszökik az eleven piros vér, amint ránéz az összedúlt vonásokra, nincs azokban ravaszság, furfang, nem látszik azokon semmi, csak a kiábrándulás keserűsége. A hatalmas Mácsik György nincs többé sehol.
– Üljön le Mácsik bácsi… Oh, üljön le. Boldog vagyok, hogy nem haragszik. Hát igazán, igazán nem haragszik?
Mácsik szomorúan tekint az »oszlop«-ra. Annyira megszokta nagynak tekinteni ezt az oszlopot, amit ő emelt, hogy szinte áhítattal tévelyeg rajta a szeme. Erős valami, rettenetes erős lehet az! Csakhogy már nem oszlop.
– Hiszen én vagyok a hibás, én vétettem a bácsi, az egész család ellen, s én bántam most rosszul az izével… ővele… a nénivel. Beösmerem, belátom. De a feleségemet sértegette, és én olyan hirtelen haragú vagyok, hogy nem bírok aztán magammal.
Mácsik sóhajtott, s elhárító mozdulatokat tett a kezeivel. Hangja is vékony és nyöszörgő lett.
– Nem… senki sem hibázott. Ott az… az! (És kezével a padlás felé mutatott.) Az isten csinálja az egészet!… Nem bírtam vele!… Minden szétesett, minden, minden…
Nagy kezét halántékára tapasztotta.
– Rossz munka volt. Pedig hatalmasan kicsináltuk. Vége van. Megnyertük volna. De mit ér, ha semmi patrónus se elég az isten ellen!
Alázatosan lehorgasztotta fejét és fázni látszott. Gábor kikereste a legjobb széket, s odavitte neki, de nem ült rá.
– Megyek, tekintetes öcsémuram. Nem jól érzem magamat…
– Mintha láza volna, bácsi.
– Igen, igen, valami ilyen csekélység. Nem tesz semmit. Hát csak azért jöttem, harag ne legyen a dologból. Nem szeretném…
S kisompolyodott a szobából leverten, a bajusza lecsüngött, mint a szomorúfűz-ág, szemeinek fehérje sárgás színbe játszott, a léptei is olyanok voltak, mintha csak úgy parancsszóra húzná kelletlenül az egyik lábát a másik után.
Gábor megzavarodva jött ki utána, marasztalta volna, de nem bírt szóhoz jutni bámulásában. Hát nem álmodik? Mind igaz ez? Ez hát Mácsik György, az emberevő? Hiszen ez a legszelídebb, a leggyámoltalanabb ember mindazok közt, akiket valaha ösmert! Nem, nem ilyennek képzelte ő Mácsikot. Kísértet ez csak, incselkedő ördög, aki magára vette a nagy Mácsik alakját.
Pedig bizony az igazi Mácsik az, aki ott megy, lassan, támolyogva, meggörnyedten, ő az, hiszen mások is ösmerik, s tanakodnak, mi lelte?
Még lekapják előtte a kalapot – de már összesúgnak utca hosszát, hogy gyáván viselte magát, hogy packázni hagyott magával egy siheder által…
Hallatlan ez, rettenetes ez, még gondolatnak is, hogy a nagy erejű Mácsik meghunyászkodik, mint a leforrázott eb. A feleségét halálra taszigálja az a fiú, s íme, ennyibe marad a szörnyű violencia. Ott kullog szelíden, összeesve, mint az istenes egyházfi. No iszen, mehetsz már híres Mácsik György! És ugyan hova mégysz? Talán vizikátort rakni a nemzetes asszony nyakcsigájára, vagy zsoltárokat énekelni… zsoltárokat, hahaha.
Soha még dolog, ami történt, oly izgatottságba nem ejtette az embereket, mint most az, ami nem történt. A planéták tengelye esett-e hát ki, hogy egyszerre ily csodálatosan megváltozott? Emberek, mi vagyunk-e megbolondulva egytől-egyig, vagy pedig Mácsik György lett gyáva? Haj, jaj, jaj! Lőttek már ennek a világnak! Talán már repedezik is a föld, s nyílnak a sírok! Föl kellene menni valakinek a toronyba és félreverni a harangokat! Az ítélet napja ez már! Mert ha a tegnapi világ lenne ez még, nem adhatta volna elő magát ilyesmi.
De amint lassan-lassan oszladozni kezdett az ámulat, eleibe tolakodott az emlékezet. S ami régen történt, azt most mind hozzáidomították ahhoz, amin ma csodálkoztak. Mert most már visszájárul fordult a dolog. A mai jelenet nem volt megérthető a múltakból, vették hát fundamentumnak a mai jelenetet, s amire visszaemlékeztek, azt építették hozzá ehhez. S így már tökéletesen összevágott.
– Hát persze, persze… ha jobban meggondoljuk. Biz isten sose volt igazi bátor ember. Mindössze a szája nagy. Ebből áll az egész Mácsik.
– Puszta képzelődés volt az ereje! – bizonykodott a nótárius. – Hát ki emlékszik, ugyan ki emlékeznék valamely nevezetesebb virtuscselekedetére? Ugye senki? No, bizony én sem.
– Úgy, úgy! valóságosan igaz. Ezek a félkegyelmű Laczkók az okai. Ezeket nyergelte ő meg – hajtotta Laczkó Gergelyné. – Meglehet, etetett velök valamit. Mind bele voltak bolondulva. Nem tudom miért? No, ugyan volt is kibe? Ezek kürtölték, hogy ilyen hatalmas, olyan bátor. S elég, ha csak egy mondja, mert egy bolond százat csinál. Száz bolond meg már a maga ostobaságát teszi meg bölcsességnek.
– Most jut eszembe, hogy ez a Gábor-gyerek kicsiny korában is mellbe vágta egyszer. Ugyan hol volt kigyelmeteknek a szeme? Én sohase tartottam valami nagyot felőle.
– Forgósadta! – kiabálta Harkány Borcsa. – Hiszen ha csak egy csepp bátorság volna benne, ülhetne-e veszteg ilyenkor? Én asszony vagyok, de ha nem nézném, hogy két gyereket szoptatok itthon, magam is ott volnék, ahol az uram van. Ott én, ha nem egyébbel: a piszkafával.
– Ej haj, de kényes vagy Borka! – förmedt rá csúfondárosan Suska Mihály. – Láttam is már a paripádat otthon; oda van támasztva a kemencéhez, már hogy tudniillik a seprőd. Csakhogy nem a Gellérten van ám a háború, Borka!
– Ejnye te fölfújt béka! Hát ezt érdemlem én tőled, te lúdtalpú, te? Mordizom adta betyárja, mindjárt kikaparom a szemedet.
– Nem tűröm, azért sem tűröm el, ha a gazdámat mocskolják.
Harkányné azonban nem engedte azt annyiba.
– Bizony, hallod, neked is elég nagy szégyen, hogy itthon sütkérezel. Még az olyan legény is odavitte a fogát, akié még ki sem nőtt valamennyi. Még a részeges Laczkó is elment tegnapelőtt. A fia is ezért jött, hogy elmenjen, meg van fogadva a szekere, vagy hogy talán el is indult azóta. Pedig annak felesége van, s úri módra nevelték, mégis elmegy, s itt hagyja azt a selyemteremtést, mert hallod-e, olyan jószág az, én láttam, hogy olyat a piktor se fest, mert olyan az, hogy isten bocsássa meg, de imádkozni tudnék hozzá. Bizony szégyenelheted magad Suska Mihály a gazdáddal egyetemben.
Miska lesütötte fejét és sóhajtott. Elevenére tapintottak ezek az átkozott asszonyok. Nem is szólt többé egy kukkot sem, hanem egyenesen hazament azzal az eltökéléssel, hogy fölmondja a szolgálatot, s elmegy a tábor után, de csak annyit mert, hogy kerülgetni kezdte:
– Nemzetes uram! Az a szóbeszéd van a faluban, hogy hát nekünk is el kellene menni.
– Derék, nagyon derék – felelte az öreg szórakozottan, de valószínű nem tudta, mit beszél.
Sem azt nem hallotta, amit Miska mondott neki, sem azt nem vigyázta, amit ő felelt, csak éppen a szája járt. Nem volt magánál. Arcát mély levertség viaszkszínűre festette, szemei elvesztették fényüket, úgy néztek ki, mint a kocsonya. És akármit tett, az mind oly nagyon furcsán esett ki. Néha elkezdett könnyezni, s ilyenkor majd a szíve szakadt meg rajta az embernek. Máskor fütyölésre fordította, de ez még sokkal szomorúbb volt.
Napokig eljárkált egyedül a kertben egy nagy bottal, s amerre járt, a növényeknek leütögette a virágaikat vagy a gyümölcseiket, amijök volt. Ebben telt kedve.
– Miért teszi ezt, nemzetes uram? – kérlelgette Miska.
– Hadd pusztuljanak – mondá ridegen, de mégis szomorúan. – Nem érted te azt, édes fiam.
– Pedig azok is az isten teremtései.
– Éppen azért, fiacskám.
S rettenetes mély keserűség volt a hangjában, de olyan, hogy az ember pára alakban, epes-zínben látta leszállni a virágokra, a füvekre, s mintha sötét anyagokkal bevonná azokat is ez a borzasztó lehelet.
Amellett szelíd volt és jó. Némelykor félénk, mint egy gyermek. Az ajtónyílástól is összerezzent, a kukoricasuhogástól elfutott. Egyszer egy macska ment végig az udvaron, s vörös szemeivel ránézett Mácsikra.
A hatalmas ember behunyta szemeit és fölordított: »Üsd agyon azt a szörnyeteget, üsd agyon« – s úgy reszketett, mintha kísértetek gyötörnék, még a foga is vacogott. Miska vasvillával szúrta keresztül az ártatlan állatot.
Különös volt a viselkedése mindenben, csak néha-néha csillant elő benne a régi ember.
Toborzó huszárok jártak a környéken. Miska mindennap nagyobb-nagyobb kedvet mutatott, hogy közéjök áll, de mindig bizonyos tartózkodással hozakodék elő a tervével.
– Hej, nemzetes uram, mégiscsak anyánk ez a föld.
Mácsik szeme még egyszer szikrát vetett ekkor, s a fogait megcsikorgatta:
– Anyja bizony a kutyának, de nem nekem!
S ezzel olyat rúgott a földön a patkós csizmájával, hogy csak úgy gurultak szerte a rögök, mintha zsombék pora lennének.
De ez a kitörés csak egy pillanatig tartott nála, megint visszaesett a búskomor hangulatába, megint gyámoltalan lett és gyönge. Hadarva beszélt és halkan. Ha valamit szólt vagy kérdezett, előbb mindég körülnézett tartózkodón, gyanakodva.
– Te Miska – kérdé mély titkolózással egy este – láttad-e te őt?
– Kit, nemzetes uram?
Mácsik elpirult, s lesütötte a szemeit, aztán a kabátja gombjait babrálta, mint valami szerelmes.
– Azt a gyereket… Laczkó Gábort?
– Láttam, nemzetes uram. Mikor elment…
– Elment? Hát hova ment el?
– A táborba ment.
Mácsik sóhajtott, azután mintha nem értette volna jól, tűnődni, évelődni látszott ezen.
– Hogy miről is beszéltünk? Jaj igaz… róla. Hát hogy elment? Te Miska, igazán elment? És mit mondott, hogy miért megy?
– A tisztelendő úrral beszélgettek. Azt mondta, minden ember megunhatta már, hogy mindig a királyok üssék az alsókat. Hogy hát ennek most másképp kell lenni.
– Ne beszélj bolondokat, Miska. Honnan szeded te ezeket? Hát igazán azt mondta? Jaj, de nagy bolond is az ember, Miska fiam. Ejnye, de furcsa, hogy ezt mondta.
Ezen a mondaton aztán sokáig elgondolkozott, ezzel is feküdt le a méhesbe, mert ott hált egy tábori vaságyon (azzal hencegett azelőtt mindig, hogy a faágy letörne alatta), midőn egyszerre csak fölverte éjjel merengéseiből, félálmából valami tompa kopogás az istálló tájékán.
Sötét volt, nem láthatta mi történt, de a kopogás egyre erősebb lett, úgy rémlett előtte némelykor, hogy az istálló-ajtót döngeti valaki.
– Uccu, Miska fiam, nézd meg, mi lehet?
– Valami tolvaj lesz – szólt Miska kedvetlenül kászmálódva föl.
– Ha tolvaj, fogd meg és hozd ide.
– De hátha többen vannak – ellenveté az durcásan.
– Mit? – szólt oda mérgesen, mintha a régi Mácsik lenne –, akkor kiálts egyet rám, majd összefogdosom én valamennyit. De egy-kettőért restellem felhúzni a csizmámat, mert nagyon nehezen jár.
Miska vasvillát vett a kezébe, s azt óvatosan maga előtt tolva indult meg, hatalmasan polemizálva útközben a tövisekkel: Hogy a Jézuska büntessen meg!… Virítsatok ki a pokolban!… Rágjon meg benneteket a hegyi kígyó. (Ilyenkor t. i. mindig egy-egy tövis ment be a meztelen lábába.). De csakhamar lihegve csörtetett vissza, torkaszakadtából kiabálva:
– Megjött a Sármány! Itt a Sármány! Egészen összeverte a csillagos homlokát. Jaj szegény Sármány!
– Miféle Sármány jött meg, te golyhó?
– Hát a Sármány, a lovunk, akit eladtunk a tótoknak.
– Micsoda? A nyerges lovam?
– Az ám, hazajött a jó pára. Megszökött a tótoktól. Visszajött a mostoha gazdáitól, az édesekhez.
Erre a szóra lerúgta magáról Mácsik a takarót, s mezítláb rohant el megnézni a Sármányt.
Csakugyan ő volt, a régi kedves pejparipa, melytől olyan nehezen vált meg annak idején, s csak a családi oszlop vitte rá, hogy eladja. Hanem a jó Sármány hívebb volt, ragaszkodóbb volt őnála, nem felejtette el, elszabadult, hazajött, s éjszakának idején be akart jutni az istállóba, hogy odaálljon a hajdani helyére, s reggelre ott találják, mintha minden a régiben lenne, mintha csak egy hosszú, hosszú álom lett volna az, hogy ő nem volt itt… Olyan nagyon szépen gondolta ezt ki a Sármány.
Mácsik megösmerte lovát azonnal, s amint az okos szemeit szelíden rávetette, meg nem bírta állni tovább, odaborult a nyakára, összecsókolta számtalanszor.
– Csakhogy megjöttél, kis burkusom! Csakhogy itt vagy, aranyos kutyácskám! Jaj, oda nem adlak többé százezer forintért!
A Sármány úgy tett, mintha értené a hízelgő szavakat, s mialatt a lapockáit veregette, egészen odahajtá nyakát annak az izmos vállaira. A gazda szemeiből kicsordult a könny, meg a Sármányéból is, csakhogy az egyik szeme, mint a mesebeli öreg királyé, sokkal jobban sírt, mint a másik. Mácsik csak most vette észre, hogy azt bizony hályog borítja, s fájdalmas hangon szisszent föl:
– Elnyomorítottak, tönkretettek, szép lovacskám! Elsoványodtál, megvakultál, hazajöttél panaszkodni. No, ne nézz rám olyan szemrehányón azzal a másik szemeddel! Ló vagy te még azért, többet érsz te azért egy egész ménesnél. Megirigyelnek még tégedet éntőlem.
Volt dolga Miskának egész reggelig, friss almot vinni a Sármány alá, zabot hozni a padlásról (jó, hogy ki nem törte nyakát a létrán ilyen cudar sötétben); a vakaró sem pihent, nyomban ki kellett szedni a három hónapos port a Sármányból. Az egész háznép fölébredt, még a beteg nemzetes asszonyt is fölköltötték az eseményre, s olyan sürgés-forgás támadt, mint mikor valami nagyon kedves vendég érkezik a házhoz.
Ezalatt maga a gazda nyugtalanul hánykolódék fekhelyén egész éjjel, hogy hát miféle csoda az, mi oka volt annak a lónak hazajönni? Vajon keresni fogják-e a tótok, akik megvették, vagy pedig úgy hagyják ebben a zavaros világban?
El volt érzékenyedve, megrendült a Sármány jöttétől. Mert az bizonyosan jelent valamit. Több esze van annak a lónak, mint egy vármegyének, nem jött volna az hiába! Aztán úgy ránézett, de olyan furcsán nézte, mintha valami nagy mondanivalója lenne. De kár, hogy nem érti!
Pedig kezdte mégis érteni lassankint. Reggel első dolga volt az istállóba menni. Ni, milyen szép már azóta a Sármány, úgy ragyog a szőre, mint a tükör, s vígan ropogtatja a sarjút! Gyönyörködve simogatta meg hosszú, aranyos sörényét, s így szólt hozzá biztató, nyájas hangon:
– Tudom már, mit akarsz… tudom már. Hát iszen jól van. Elindulunk délben.
Lehozták a padlásról a régi nyerget, (vajon nem kezdenek-e majd birtokháborítási pert a tyúkok érte?) a szerszámot, kantárt is előkeresték a kamarából, s kikenték-fenték hájjal, az ócska bőr mohón beitta, mintha sietne, nehogy az éhes macskák lenyalogassák. Volt ott egy régi mundér is kardostul, tarsolyostul a fogason, valamelyik régi Laczkó viselte valamikor az inszurrekcióban, azt meg a molyok fogják megsiratni, kivált a bekecset, mert az volt őnekik a megyei székhelyük.
Ahogy felöltözött, mintha nem is a régi lusta ember lenne, kihúzta hosszú derekát, délceg lett a járása, csillogó a tekintete.
Könnyedén pattant fel a Sármányra, mintha megfiatalodott volna. A lábadozó nemzetes asszonyt az udvaron még egyszer érzékenyen megölelte lehajolvást.
– Vigyázzon rád az isten, édes párom, te pedig vigyázz arra, ami kevés vagyonkánk még megmaradt, mert – s itt elérzékenyült maga Mácsik is –, mert megeshetik az, hogy még visszajövök ide.
Kibuggyant a könnye a nemzetes asszonynak erre az utolsó mondatra. »Ne beszélj, ne beszélj… már hogyisne jönnél? Kellesz is már te a golyóbisnak? Hiszen csak lesz eszük, hogy nem eresztenek előre.«
Elfordult könnyezve, s ezalatt Suska is készen lett az útra, megtömte a szeredást, felvette az ünneplő öltözetét, s hogy fegyvere legyen útközben addig is, míg igazit kapnak, a fejszét akasztotta a vállára, így indultak el, ura lovon, ő gyalog mellette, a templomsoron át. A gyerekek és asszonyok, amerre mentek, hangos kacajra fakadának, s csúfondáros szavakat kiabáltak utánuk.
– Nini, ott megy a rozsdás vitéz! Trapp, trapp, trapp! Szigfrid vitéz meg ott szalad a lova mellett! Hahaha!
Mácsik behúzta a nyakát a vén mentébe, úgy tett, mint aki nem hallja. Suska pedig köveket kaparászott a földön, meghajigálni a gúnyolódó boszorkányokat, miközben felsóhajtott:
– Hogy változik minden! Istenem, istenem. Mi lett a nagy Mácsik György sorsa!? Még ez a pipogya vászonnép is mocskolja.
S megfenyegette ökleivel a röhögőket.
– Hanem iszen majd összejövünk, megálljatok!
