XV. FEJEZET A MEGLŐTT ZÖLD SZEM
XV. FEJEZET
A MEGLŐTT ZÖLD SZEM
A MEGLŐTT ZÖLD SZEM
Csakhogy az még nem egészen bizonyos.
A halál szövi azt a piros pántlikát, mellyel az ég széle van beszegve esténként. A halál cifrázza ki oly pirosra az eget, hogy hasonlatos legyen a földhöz, mert az is piros. Csakhogy míg annak az égő falvak és városok, ennek az emberi vér a festéke. Ezekkel a színekkel dolgozik a halál, ha siet.
Éppen annak a piros fénynek a nyomában indult a rozsdás vitéz a szolgájával. Mert furcsa állapot ez, minden ember a halálnak siet segíteni, s mégis azt hiszi, hogy magát védelmezi.
Nem kellett kérdezősködniök útközben, merre van a sereg. Jelekből találtak rá a Pélly István zászlóaljára, mely akkor jött a görbe vidékről, hol a tótokat verte meg, s most már a rendes csapatokhoz akart csatlakozni.
Mikor utasaink a tarai erdőcskéből kiértek, akkor bukkantak rá a hadtestre.
Mácsik félrehúzódott Suskával egy fa mellé, míg a csapat eleje elmegy a szűk hegyi úton. Annyit már tudott, hogy a masírozásnál hátul jön a vezér, akihez fordulnia kell.
Hát amint sorba elmentek mellettük a marcona gerillák, némán, hallgatagon, rájok sem ügyelve, egyszerre csak elkiáltja magát egyikök:
– Dicsértessék a Jézus Krisztus, bátyámuram!
Mácsik odanézett, hát a Filcsik István volt. Hanem iszen ki is kap az most a hadnagyától, amiért elszólta magát a »dicsértessékkel«, lesz ebből legalább két órai kurtavas, mert a katonai regula nem engedi meg az ilyen szalutálást. – Pedig bizony Filcsik sem tehetett másképp. Még a regulánál is erősebb szokás, hogy ennek a generálisnak meg így kell köszönni.
– No, csakhogy te vagy, Pista öcsém!
– Mit keres itt bátyám? – kiáltott fel Filcsik, kilépve a sorból.
– Hát eljöttem – szólt Mácsik szomorúan –, itt maradok köztetek.
– No, azt bizony okosan tette. Hej hopp. Most már hát csinálunk valamit.
Összeütötte vígan a sarkantyúját. Meg volt győződve róla, hogy de már ezt Bécs is megérzi. Még csak most kezdődik majd el a forradalom!
– Kik vannak itt a mieink közül? – kérdé Mácsik.
– Majd mind itt vannak. Már tudniillik, akik még bele nem haraptak a fűbe. Mert bizony elmaradt egy-kettő.
– Kicsoda?
– Hát a szegény Laczkó István… Laczkó János, Laczkó Ferenc.
– Ferenc is elesett?
– Becsülettel. Bekapartuk szegényt a liptói hóba.
– Hát az elevenek?
– No, ezeket majd mindjárt meglátja valamennyiöket, kivévén az öreg Chalupkát.
– Micsoda? – ordított fel Mácsik. – Itt van az a gazember? No iszen, megtett az minket! Összetöröm a vén csontjait.
– Neki vesszük a legtöbb hasznát. Ő a tábori spion. Most ugyan nincs itt, hanem estére bizonyosra megjön, ahol meghálunk. Csodaember az, ott van tíz helyen is egyszerre, többet ér az, mint mi százan. Azt ugyan ne bántsa, bátyámuram.
– Mit? Hogy ne bántsam? Hát semmit se tudsz? Hát semmit se mondott?
S dühtől tajtékzott a nemzetes úr szája, öklét pedig odaszorította a halántékaihoz, mintha attól kellene tartania, hogy meg ne repessze a túlságos erő. Pedig az már nem volt erő, még a felfortyanás is inkább csak modor volt már nála.
– De bizony mondott valamit – felelte Filcsik elgondolkozva. – Éppen múltkor emlegette, hogy valahol egy korcsmában az állás alatt meglátta a bátyám Sármány lovát, rozoga tót szekér lőcséhez kötve. A gazda nem volt ott, fogta hát magát, kioldozta az állat kötőfékét, s világnak eresztette.
– Ő volt az? – hebegte Mácsik csillapodva. – Hiszen nem rossz ember! Van benne szív a kutyában! Azaz, hogy tulajdonképpen nagyon becsületes ember… Ösmerem a gézengúzt! Mindegy, jó fickó, derék csont… Hogy kioldozta a bogját? Ej, öreg, öreg, ilyen csínyekre is ráérsz útközben! No, már igazán alig várom, hogy meglássam.
S ezzel azután úgy eldicsérte Chalupkát, hogy a könnye is kicsordult, miközben egész csomó pribolyi ember fogta körül nagy lelkesedéssel, s vitték a vezér elé.
Pélly mint környékbeli ember, híréből ösmerte Mácsikot, s mindjárt megtette a szabadcsapatjában hadnagynak. Miért is ne tette volna meg? Nem került neki semmibe.
Az öreg arca kiderült erre. A szertelen nagyravágyás tüze még megcsillámlott a szemeiben.
Élénk, ruganyos volt néhány napig. A pribolyiak még láthatták benne a régi Mácsikot, de ez is csak illúzió volt. A nagy ereje oda lett, parancsolni már nem tudott nekik. Szelíd volt, elmélyedő, s némelykor búskomor. Mindenkire gyanakodott, tehát mindenkitől félt, s következésképp mindenkinek a kedvét kereste; mindenkire sokat adott, kezdtek hát őrá semmit se adni.
S ő ezt nem vette észre. Ez rontott rajta legtöbbet, mert nevetségessé tette. Kezdtek mosolyogni a háta mögött.
Voltak még föllobbanásai, de ezek már nem gyújtottak. Nagy diadalokról, egetverő győzelmekről ábrándozott, s azokba beleképzelte önmagát is.
Azt mondta egyszer Laczkó Mátyásnak:
– Mit ér, hogy tönkretesszük az ellenséget? El kell venni az idegen népektől is egy-két országot. Bajorországban példának okáért nagyon sok sarjú terem, Burkusországban pompás árpa. No, én ugyan le nem teszem a kardot egyhamar, ha kezembe vettem.
Máskor meg Filcsiket biztatta:
– Mihelyt egy kicsit rendbe hozom itt a dolgot, magam mellé veszlek fiam, és elfoglaljuk azt a Békést. A törvény úgyis lassú lett volna. Bizonyisten jobb így! Nincs-e igazam, Filcsik fiam?
Az ismerősei összenéztek szánakozón, mintha mondanák: meglágyult az agya a szegény öreg szalma-hadnagynak.
Vagy hogy mindig lágy volt, és csak az ő eszük nem nyílt ki azelőtt?
A hencegésből gyakran ment át csüggedésbe. E két véglet közt keringett. Kivált akkor lett egyszerre oda, ha Laczkó Gábort emlegették. Fejét lehorgasztotta, kezei aláhanyatlottak, s még a könnyei is megeredtek…
Mindenkit arra kért siránkozó hangon, hogy ne emlegesse, s mégis ő hozta fel minduntalan nagy bizalmasan titokban, ha nem látták-e valahol, nem tudják-e, hol van?
Az a képzelődés éltette, hogy még féltenivalója neki az a gyerek, ezt az aggodalmat disputálta magára. Méreg volt a tápláléka. Némelykor megcukrozta föllobbanó nagyravágyással.
De lassan-lassan a nagyravágyása is kicsinyes hiúságokban aprózódott el.
Bántotta, hogy nincs uniformisa. A hadnagyi egyenruha volt minden vágya, mely valóságos betegséggé fajult. Ahol megszálltak városban vagy falun, első dolga volt szabót hajhászni, de a fátum úgy akarta, sehogy se juthasson uniformishoz. Pedig anélkül nem ér semmit a hadi élet. Ettől az uniformistól várta a nagy fordulatokat!
Végre is sikerült annyiban, hogy az Úr kiszólította az élők sorából a csapat egyik hadnagyát, a pocakos Széll Péter hadnagyot, akinek, ami pedig nagy ritkaság ebben a csapatban, teljes uniformisa volt. Egyébiránt valami hamaros tüdőgyulladás szegődött hóhérának.
Chalupka, aki ott virrasztott mellette, rávette a haldoklót, hogy az egyenruhát testálja el Mácsiknak. Elég jó lesz neki a másvilágon a Mácsik ünneplő öltözete is.
Széll Péter csak nehezen egyezett bele: mindenféle ellenvetései voltak, hogy így, hogy úgy, az ő ruhája többet ér, de meg azonfölül, miképp ösmer ő majd magára a feltámadáskor idegen ember gúnyájában?
De a Chalupka rábeszélő tehetsége győzött, a ruha a Mácsiké lett, kikötötte azonban a beteg, hogy csak a halála után.
A hiú vén ember minden órában odajárt nézegetni, meghalt-e már?
Visszataszító volt ez az emberietlen vonás, pedig nem a rossz lelkületből folyt, hanem csak a gyermekies gyöngeségből, mely mind jobban-jobban hatalmába ejtette.
A ruha bő volt különben, át kellett igazítani előbb. Chalupka vállalkozott rá. Ahhoz is értett. S Mácsik egy ingre vetkőzve várta azalatt türelmetlenül, míg kikrétázta rajta az új birtokos idomait, míg szétfejtette, összevarrta a pitykéket, a paszomántot, míg ismét ráteremtette a hadnagyi gallért a járulékaival.
…Pedig semmi sem ingerli jobban nevetésre az idegeket, mint egy pőrére vetkőzött nagy ember.
Hanem iszen ez sem tartott örökké. Kész lett az utolsó öltésig, beleöltözhetett. Kipödörte lelógó bajuszát, kihúzta magát rangosan. Olyan volt, mikor a sorba lépett, mintha újjászületett volna. Tündöklött az arca, s nem tudta a lábait hogy rakni.
– Mégiscsak szép az élet, István! – mondá Filcsiknek. S teletüdővel szítta magába a hűs levegőt.
Azután végignézett a csapaton kevélyen feszelegve, az atilla ráncait simogatván.
– Teringette, csak már lenne valami… csak már lenne egy jóravaló csata. Teringette, István… hiszen ez se egyéb, mint egy pör… ez is egy nagy pör.
Annyira megtetszett neki ez az ötlet, sorba járta vele a vezetőket, hogy hát egy nagy pör ez az egész dolog… bizonyisten nem egyéb.
S olyan jóízűen kacagott hozzá, mint a zuhatag.
Csak már lenne is valami döntő tárgyalás minél előbb.
Ez egyszer ugyan hamar meghallgatta az Úristen.
– Ellenség! Ellenség! – kiáltották az előörsök.
– Lóra! – vezényelte Pélly. Mert ennek a csapatnak taktikája volt kerülni a komoly ütközeteket.
Nagy zűrzavar lett egyszerre. Akinek lova volt, lóra kapott, akinek lova nem volt, gyalog iramodott a Naszály felé.
Mácsik a Sármányra vetette magát. Szerencse, hogy nem lát, mert meg nem ösmerte volna a gazdáját. De azért szinte érzi az uniformist, kevélyen ficánkol alatta, fejét a szügyébe vágva úgy megaprózza negédesen, mintha palatinust vinne a nyeregben.
Egy tó partja mellett vitte útjok. Gondolom a bánki tó volt. Mácsik meg nem állhatta, hogy odalovagolva meg ne nézze magát a tükrében.
A zöld szem éppen pihent akkor. Szél nem zavarta. A szemöldöke se mozdult; csendesen állottak ott a füzesek.
A napfény rásütött a sima lapra, az óriási szem elkezdett nevetni, gúnyosan vigyorogni az öreg nemzetőrhadnagyra, s olyan pöffeszkedő rútnak mutatta az arcát, olyan görnyedtnek az alakját, hogy dühös lett, kivette a pisztolyát s belelőtt.
– Nesze, kutya, tudd meg, hogy itt járt Georgius Mácsik!
De alig volt ideje mondani, mert erre a lövésre egyszerre megmozdultak az óriási szemnek a szemöldjei, szuronyok csillantak ki a füzesekből, elrejtett csapatok bújtak elő sűrű sorban.
– Körül vagyunk véve! Két tűz közé vagyunk szorítva! – kiabáltak a magyarok. – Elő, elő! Ne hagyjuk magunkat!
Nem is hagyták magukat, legalább nem olcsón. Emberül megállták a mieink a sarat, pedig kevesebben voltak: itt csak meghalni lehetett.
Mácsiknak az volt első dolga, hogy megfutamodott tüskön-bokron. Hanem Pélly eléje vágtatott gúnyos hahotával:
– Ejnye, Gyuri bácsi! Ne szaladjon hát el a pörtől!
Elvörösödött az öreg, restelkedve megfordult, s eleresztette a kantárt, ha már így van, hadd vigye hát a ló bolondjába.
Hideg borzongás futotta át idegeit, de a golyók süvítése lassankint felforralta vérét, lázba hozta, szemei kidülledtek, az arca megdagadt. Volt benne valami rettenetes.
– Ide mellém, pribolyiak! Ide mellém! Nem valami nagy dolog! Hajrá…
Bátor lett, ész nélkül, akár a feldühödött fenevad. Hangja úgy harsogott, mint a repedező harang.
– Hej, Laczkók! Laczkók!
Az erdők visszasüvítették a Laczkó-nevet.
De jól is viselték magukat a Laczkók. Károly éppen most bukott le halva Mácsik mellől.
– Tisztelem az édesapádat, fiacskám! – bömbölte Mácsik, s hátralovagolt most, hogy visszatérítse a széledezőket, mert az utolsó roham szétbomlasztotta a csapatot.
– Hova szaladtok, bolondok? Nem látjátok, hátul még több az ellenség.
– Nem ellenség az! – világosította fel Pélly. – Rosszul láttak az előőrsök… Megnyúzatom a gazembereket. Honvédek azok… ni, megösmerni a sapkájukról! Kutyául jártuk meg; azok elől szaladtunk bele, ezeknek a szuronyaiba.
– Már én pedig mégse hátrálok – szólt kevélyen.
– Pedig jobb volna, nemzetes hadnagy uram – csábította Suska –, ha eleibök szaladnánk, hogy visszatérjünk velök. Mert itt addig elpusztulunk egytől-egyig!
Nem volt igaza, egy részök közel járt, nyomban megperdült a dob a szőlőhegy alatt, s vagy százfőnyi honvéd csörtetett elő a völgynyílásból.
Új lélek szállt az emberekbe. Jó Pélly kihúzta kardját, s újra a csapat elé lovagolt szürkéjén.
– Utánam!
Megfordult a kocka. Az ellenség meghátrált. Csak néha fordultak meg, futvást egy-egy sortüzet eresztve az üldözőkre.
Ezekből az utólagos golyókból találta el valamelyik Mácsikot. Ingadozni kezdett a nyeregben. Vére végigcsurgott az uniformison s a ló oldalán. Ott tátongott egy seb a Sármányon is. Összevegyült ló és gazda vére.
Nagy feje aláhanyatlott, legelőször a csákó esett le róla, azután ő maga is lefordult, de nem érhetett le a gyepre, mert az egyik lába a kengyelbe akadt.
Tudta azt Sármány, átértette; búsan megállt egy ugar szélén. Nem mozdult, mintha beásták volna, csak a lábait fogta el reszketegség, s kétszer nyerített fel fájdalmasan.
Az elősiető honvédek haldokolva találták az öreget: az egyik, aki kivette lábát a kengyelből, fölemelte, hogy arcába nézhessen, nehéz volt a test, alig bírt vele, odatámasztotta egész hosszában a saját vállára, míg a másik karjával átfogta a vállán.
A haldokló kinyitotta szemeit, s görcsösen ragadta meg a honvéd nyakát.
– Az oszlop! – rebegte halkan. – Az oszlop…
– Én vagyok, bátyám… én.
Egy bágyadt mosoly jelent meg a vonagló sápadt arcon.
– Ne hagyj, Gábor… ne hagyj meghalni, édes fiacskám! Így, így, hadd támaszkodjam rád. Mégiscsak oszlop vagy te… Mégiscsak tudtam én azt, éreztem én azt.
E pillanatban futott oda Filcsik is, de szavak nem jöttek ajkaira. Némán, megindulva állt, s levette a sipkáját.
Egy zavaros tekintetet vetett rá Mácsik. Megösmerte. Bágyadtan lehunyta aztán a szemeit. Halántékai rángatózni kezdtek. Kisvártatva teste rázkódott össze, s egész élettelen súlyával Gáborra nehezedett.
– Bátyám, jó bátyám! – ébresztgette Gábor.
Ez a hang föllármázta még. Jéghideg keze a Gáboré után motozott, s gyengén megfogta, megszorította. Szederjes ajkai megmozdultak susogva.
Filcsik odahajlott a füleivel.
– Mit mondott szegény? Mit kíván?
– Hogy vigyük a… pört, a másikat is… a mienket, s hogy a pörakta összesen harminckilenc.
Gábor rátette bal kezét a szívére. Nem dobogott többé.
– Meghalt – szólt tompán.
Filcsik reszkető hangon motyogta:
– Lehetetlen az!
Pedig mégis úgy volt. Megtörtént. Fölemelték ketten, s elvitték az ugarról, ne legyen rögökből a ravatala, távolabb, a tónál leeresztették gyöngéden, puha selyem fűbe; Gábor vizet merített csákójába, s lemosta arcáról, kezeiről a vért.
– Oh, a szemeit nyitva hagytuk, István – mondá szomorúan –, azokat le kellene szorítani.
– Nem, nem… hadd maradjanak! – felelte az könnyhullatással.
Talán gondolta, hogy jobban illik, sokkal méltóbb Priboly nagy fiához, nyitott szemekkel álmodni meg lent két folytatását a két pörének.
