XIII. FEJEZET A PRIBOLYI SZÖRNYŰ NAP
XIII. FEJEZET
A PRIBOLYI SZÖRNYŰ NAP
A PRIBOLYI SZÖRNYŰ NAP
Nappal még csak megvan az ember, hanem az éjszakák bizony szomorúak Pribolyon. Az asszonyok remegve reteszelik be a kapu- és házajtókat, mert sehol sincs férfi, aki bátorságot öntsön a szívekbe. Az éj csak fekete most, de nem nyugalmas, csendje megvan, de békéje nincs, ha lekapcsolja is a fáradt szempillákat, az édes álom takaróját ki nem bontja.
A kutyák átkozottul ugatnak, a tyúkok nem alusznak el mint egyébkor, hanem éjjelenként leszállnak fekhelyeikről, és eszeveszetten kukorékolnak, mint a kakasok.
S mindez olyan borzalomgerjesztő, idegbántó!… Hát még a tudat, hogy az egész faluban nincs éperejű férfi otthon. Mindenki elment, mindenki ott van a zászlók alatt, még a korhely Laczkó Boldizsár is rágondolta magát tegnap. Eddig legalább ő járta be éjjel az utcákat vidám kurjongatással. Az is csak valami volt még a régi jó világból. Most már egészen kihalt, csendes a falu, akár egy temető: gyerekek, asszonyok, sánták, vakok, görvélyesek, tehetetlenek szomorú tanyája.
Aranyért se találni már férfit, csak a leghatalmasabbat, Mácsik Györgyöt. Az még otthon van. Biztató jel. Ne féljünk addig asszonyok, míg az öreget itthon látjuk! Addig ide nem jön ellenség, se addig még nincs nagy veszedelem az országunkon!
Találgatta mindenki, ugyan mi az oka, hogy ő nem megy, ő, aki talán egymaga meg tudná verni az ellenséget nagy eszével, szörnyű erejével, rettenthetetlen bátorságával?
– Ostobák kendtek egytől-egyig! – tudákoskodék a nótárius, Dúcz János. – A kártyában is mindég a legvégire tartogatják a legnagyobb tromfokat, a heteseket, nyolcasokat, hányván el legelőbb.
Ebben aztán megnyugodott a közvélemény, mert Dúcz János uram volt most a főtekintély. A háború nagyon fölvitte dolgát őkegyelmének: azelőtt rá se néztek az asszonyok, utolsó ember volt a faluban, most azonban egyszerre azon találta magát, hogy a legkülönb, szava nagynyomatékú, pajkos menyecskék delejes nézése rajta mászkál, s úgy csípi, csiklandozza, mint a hangyaraj. Különben is egyedül ő volt járatos a hadi dolgokban, s beavatott mindennemű eseményekbe, még olyanokba is, melyek csak azután fognak történni. Ami éppen nem csoda, mert mindennap ő maga járt be gyalog a városba átvenni a rendeleteket, leveleket és híreket.
Tegnap is bent volt, s annyira elkésett, hogy éjjel jött haza a holdvilágnál.
Amint megy-mendegél a néptelen országúton – így adja elő ma reggel, s tele is van előadásával a falu –, lát messziről szembejönni egy fekete embert, éppen a bodonyi hídtól nem messze.
Minthogy pedig Dúcz uram mindenekfelett békeszerető ember (elég hálátlanság tőle, kit a háború tett kapóssá), s minthogy egy idegenről sohasem lehet tudni, mi lakik benne, biz ő jobbnak látta a híd alá kuporodni, míg átmegyen. Minek keveredjék történetesen galyibába, ha szépszerével elkerülheti!
Mikor a fekete ember a hídra ért, éppen akkorra döcögött oda vele szembe egy ekhós bérkocsi csengettyűs lovakkal: a kocsiban hárman ültek, egy férfi és egy fiatal asszony a kicsinyével. Amint éppen odasütött a hold: mintha a szűz Mária lenne a gyerekkel!
– Hej kocsis! Álljatok meg! – szólt a fekete ember.
– Ki az? – kérdé a kocsin ülő férfi harsányan.
– Nem ösmered már meg Chalupkát, Gábor fiam?
Erre aztán villámhirtelen leugrott a fiatal férfi a kocsiról, s olyat csaptak egymás kezébe, hogy okvetlenül ki kellett jönnie Dúcz Jánosnak a híd alól, ha lakott még benne kíváncsiság, pedig lakott.
– Hova megy, Chalupka bácsi?
– Hova megyek? Hát tudom is én? Hanem ugyan te hova mégysz, Laczkó Gábor? Tudtam az érkezésedet az anyádnak írt leveledből. Mondtam neki szegénynek, hogy titokban tartsa. Félek, fiú, valami borzasztó fog történni.
– Ej, ugyan mi történhetnék? – mondá Laczkó Gábor. Azután hozzátette csendesen: – Loquamur latine… mert… nézzen oda a kocsira…
– Tudom… mindent tudok. Előttem ne magyarázgass semmit. Voltam az ablakotok alatt Pesten, láttam a kis rácsos bölcsőt a szoba közepén… és láttam a nápolyi királyt is… Hej, ember, ember, nem jót cselekedtél.
Gábor lehorgasztotta fejét.
– Nem tehettem másképp.
– Tudom, tudom. Láttam az asszonynak a kedves nevetgélését az ablakon át. Többet ér egy vicispánságnál. Hanem tudod, így a hírünk nélkül! Mégiscsak valami az! Aztán otthagyod a becsületes pályádat. Sok pénzbe került az nekünk.
– Nagyobb dicsőséget hozhatok így a Laczkó-névre.
– Ugyan ne izélj! Talán bizony a komédiáskodással?
Gábor valami olyat mormogott, nem tűri, hogy az ő szent hivatását lebecsmérlik.
– Miattam hóhér is lehetnél. Bánom is én! Fiatalság bolondság, ahogy volt, úgy volt. Én már belenyugodtam. A vén Chalupkának nem makacs a feje, édes fiam. Hanem majd mit mond hozzá Mácsik?
– Az az ő dolga!
– Félek, hogy teneked is lesz részed benne. Jó ember, becsületes ember, de szörnyű, ha megharagszik. Minek is jössz te most haza?
– Az Ilonkámat hozom az anyámhoz a gyerekkel, valahova el kellett vinni őket, mert én megyek oda…
– Jól teszed. Mindenkinek ott a helye most. Meglehet, találkozunk. Hát a gyereket is hozod? Fiú, mi? Igaz te, megkentétek-e lúdzsírral és mézzel amikor megszületett? Mert az annak a módja, a Csáky-famíliánál tanultam; minden kis Csákyt ezekkel kennek meg; a lúdzsírtól sohasem fázik meg, a méz pedig arra való, hogy mindenki szeresse, mindenkinek édes legyen. Édes is a Csáky-lány valamennyi, a fiúkhoz pedig tapad az egész Szepesség. Hanem azt tanácslom én neked, hékás, ha már így van, vidd el most az asszonyt az anyádhoz (meg lesz ott őrizve mint a gyémánt, szegény édesanyád még a rossz lehelettől is megkíméli), te pedig tüstént fordulj meg, be se várd a reggelt, eredj a selmeci táborba. Mire majd visszatérsz, az idő megaszalja a haragot, kicsinnyé zsugorodik, egy-két nyájas szó is elfújja.
Gábor a fejét rázta:
– Nem! Én most már szembenézek mindennel. A baj sokkal nagyobb, ha sejtjük, mintha előtte állunk. Lesz, ami lesz, Chalupka bácsi.
S ezt olyan erőteljesen, olyan elszánással mondta, hogy az öreg elszontyorodott.
– Pedig még semmit se tud, jobb lenne, ha apródonként jönne rá.
– Hát nem szólt neki a pesti útjáról?
– Nem ettem nadragulyát, hogy egyenesen a vasvillának szaladjak. Nem mertem szólni, nem akartam. Mert sok szép plánumot bolygattál meg. Hej, ha tudnád, ha tudnád… De mármost eredj fiam, én is megyek. Történjék az Úrnak akarata. Meglehet jól teszed, ha nem hallgatsz rám, de én mégis azt mondom, ne maradj otthon reggelig, mert bizony-bizony örökké otthon találsz maradni. Az pedig neked se volna nagy mulatság, de a szegény anyád se szeretné. Nosza, ülj fel szaporán a kocsira, és menjetek, de – nini, ne a ballábbal szállj fel a fürhécre, mert lutheránus pappal találkozol az úton, ami pedig nem jó jel. Isten áldjon meg, fiacskám.
Ezt a beszélgetést hallgatta ki Dúcz János az éjjel, őtőle tudták meg, hogy megjött Gábor, s mikor reggel látták Mácsiknét Laczkó Boldizsárék felé szaladni, a sok hamis találgatás mellett, hamar elterjedt a faluban az igazi nyitja, hogy nagy veszedelem készül, amelyhez foghatóra eleven emberek még nem emlékeznek Pribolyon…
Mikor Mácsikné becsörtetett a Laczkó Gáborék házába, Gábor éppen akkor kelt fel, már egészen fel volt öltözve, és a reggelijét szürcsölte az első szobában.
Mácsikné senkivel sem találkozott, sem az udvaron, sem a pitvarban. Boldizsárné a mellékszobában öltöztette a menyét. Sohase volt ennél még édesebb foglalkozása. Milyen szép, milyen karcsú! Aztán milyen szelíd! Az ember azt hinné, hogy ilyen pesti nő talán szégyellni is fogná a szegény anyósát? Óh dehogy, dehogy! Drágalátos fejét annak a keblére temeti, s mikor ott feldörzsölődik az arca bíbornak, s mikor mosolyogva emeli föl megint, akkor csak igazán szép…
Hát még mikor enyelegve kérdi: »Kedves új mamám, ugye maga is szeretni fog engem?«
Aztán hozzáteszi gyenge sóhajtással: »Mert most már mi árvák leszünk – és megédesíti egy kis mondatkával ennek az előbbinek a keserűségét: – egészen egymásé leszünk.«
»Úgy, úgy, kis fehér galambom… együtt élünk, együtt várjuk, olyan jó lesz, de olyan jó lesz.«
A boldog anya szinte örül, istenem, szinte örül rajta, hogy elmegy fia a harcba, addig amíg el nem megy, szinte örül, hogy a nagy baba és a »kis baba« neki marad… egészen neki.
»No, de most fel kell kelni (a piciny ellenben hadd aludjék még), besüt a napocska már… Itt a víz, ott a ruha. Hol a kis rékli?… A cipő is ki van tisztítva, magam tisztítottam ki, édeském… mert bizony mi szegények vagyunk… Az uram tudod… No, de ő se rossz ember… Elment az is tegnap. Minek is volna itt, csak rendetlenséget csinálna. Nem adom sokért, hogy elment. Hanem ha itt volna, tudom, örülne ő is. Mert nagyon jó szíve van. Aztán ő is csak apátok! Szegény uram, de kár, hogy elment! Nem adnám sokért, ha itt volna.«
Erre a kis menyecske sírva fakad, hogy ő azt a cipőt nem veszi fel, inkább ő tisztítja ki ezentúl a mama cipőit is, az az illő, az a szép… ő bizony azt a cipőt fel nem veszi.
Mire aztán egy csókkal megcukrozott kimagyarázás következik s ezer meg ezer mondanivaló közte: soha, talán soha ki nem fogynak belőle…
S ekkor, ebben a rózsaszínű órában hangzik fel a másik szobából annak a betört haragos asszonynak a rikácsoló szava.
– Hát itt vagy szép mákvirág? – süvíti gúnyosan, úgyhogy a nyála szétfreccsen a levegőben. – Kígyót melengettünk a kebelünkön! Nem szégyellted magad ide jönni? Lesütöd ugye a fejedet?
Gábor sápadtan hanyatlott hátra az egyszerű deszkaszékre.
– Néni, néni… – csitítja szelíd, kérlelő hangon – legyen elnéző, legyen kíméletes…
– Micsoda? Én legyek elnéző? Te irántad, aki koldusbotra juttattál mindnyájunkat? Te, te? Mit bámulsz rám olyan ártatlan mafla képpel? A legutolsó gézengúz is istenes jámbor ember melletted. Ne félj, odaérsz, ahová elindultál, az akasztófa alá. Jókor érsz oda. De nem… nem hagylak a hóhérnak, én fojtlak meg pokol fajzatja. Én, én, ha ezer lelked van is…
Szemei szikráztak, s rémletesen forogtak üregeikben, korhadt fogait kivicsorította, s felemelt ökleivel rárohant a fiatalemberre.
Az felemelkedett helyéről, olyan méltóságos volt, mint az igazi nápolyi király, karját elhárítóan tette arca elé, mely most már haragban égett, de tekintete még most is esdő maradt.
– Néném… Az isten szerelméért, mit csinál? Ne kiabáljon úgy! Hiszen vétkeztem, beösmerem, mindent belátok, mindent jóvá akarok tenni… hanem tekintse, hogy odabent…
S szeme félénken, zavarral fordult a mellékszoba felé. (Ugyan jónak beszélt, ha Mácsiknét akarta csillapítani!).
– Hát ott van a pipiske, hahaha? No, majd megnézzük micsodás, hehehe. Hanem előbb adja elő uracskám, de rögtön, a tízezer forintunkat, amit elköltöttünk az úrra, amióta felszedte uram a szemétből, meg a piszokból. Adja ide most az úr azt a pénzt, mert ha nem, majd meglátja… Aztán teremtse elé az úr az ezüstgombjaimat a mentémről, mert addig ki nem eresztem innen, s letépem az úrról az utolsó rongyokat is, amik rajta vannak. Nem tudom, kitől csalta azokat is…
Gábor összeszorította az ajkait, melle kínosan hörgött, amint ott állt egy ócska szekrénybe fogózva az ablaknál, de csak mégis türtőztette magát. Feje zúgott, talán már nem is hallott semmit a gyalázó szitkokból, de azoknak a szegény asszonyoknak odabent be kellett lélegzeni ezt az egész csatornapiszkot, melyet a feldühödött embernőstény szája okádott.
– Nincs most szavad ugye? Tíz éve rabolsz már bennünket. A tolvaj elveszi az ember pénzét egyszerre s aztán elfut; de te tíz éve tartod kezedet a zsebünkön, s még ide szemtelenkedel a szemünk elé. Csalsz, ámítasz a hátunk mögött a gaz cinkosaiddal… de csak itt volna az a vén csavargó, megérezte a pecsenyeszagot és elillant. Uram én istenem! Hogy is hihettünk benne? Hol volt, hol volt a fejünk?
Mácsikné dühe most fuldokló, kétségbeesett siránkozásba csapott át:
– Gonosz fiatalember! Mit tettél? De így van. Mondtam mindég. Apád is olyan! Benne volt a véredben. Anyád is szült volna bár inkább farkaskölyköt.
– Asszony, csend! – ordított fel Gábor, s öklével olyan retteneteset csapott az asztalra, hogy minden csörömpölve hullott le arról a földre.
– Huh! Még neked áll feljebb? – sikított fel Mácsikné, fölkapván egy törőt az ágy melletti mozsárból. – Hadd egyelek meg egyszerre mindnyájatokat. Hol az a személy, az a pesti dáma?
Kendője lecsúszott fejéről, s szétszórt sárga haja kuszán röpködte körül dühtől eltorzult arcát, úgy rohant a mellékszoba felé.
– Megállj! – s egy erős kéz markolta meg nyakát, mely odakapcsolódott, mint a vaspánt. – Eltűrtem, hogy földig gyaláztál, megtapostál, de hogy a feleségemet merte érinteni nyelved, ezért most meghalsz.
Egész teste lázasan reszketett, s keze kéjes kegyetlenséggel szorította a boszorkány torkát. Az hörgött, mint a haldokló fenevad, a törő kiesett kezéből, s maga is összerogyott, de a földön még rúgott és karmolt.
– Meghalsz… meghalsz.
– Fiam! Gábor! Gyermekem!
A nők sikoltozva tépték fel az ajtót, s rávetették magukat Gáborra.
– Mit cselekszel az istenért? Jaj nekünk, jaj! Csillapodjál, édes fiacskám… Gábor, Gábor!
De már korlátlan úr volt fölötte a fölkorbácsolt harag. A fékvesztett indulatokon nem bírt uralkodni többé se az anya, se a feleség gyöngéd szava. Megragadta Mácsiknét, s végigvonszolván a földön a pitvarba, onnan kilökte az ajtón át.
S az olyat esett az udvarra, hogy aléltan, élettelenül terült el a sárban, mint a béka.
A szomszédos környékből összefutottak a zajra emberek és asszonyok, s elkezdték hideg vízzel locsolgatni. A zaj nőttön-nőtt. Folyvást több és több ember gyűlt a Laczkó-udvarra, s fenyegető kiáltások és jajveszéklések hangzottak.
A két nő odabent sápadtan, remegve húzódott meg egy szögletben. Nem mérték megszólítani a férfit, ki tombolva nyargalt végig a szobán, melle zihált, s orrlyukaiból mintha forró gőz jönne. Halántékain vastagon dagadtak ki az erek, s lüktetésüket látni lehetett. Megüvegesedett szemei, dühtől elkékült arca lassan nyerték vissza emberi formájukat.
Laczkóné kiment a pitvarba, s bereteszelte a külső ajtót.
Gábor utánaszökött, és kitárta a pitvarajtót.
– Akinek valami baja van, bejöhet – kiáltá harsányan a tömegre, olyan szigorú hangon, hogy nyomban csönd támadt, és még a két vén szomszéd anyóka is, aki a nemzetes asszonyt halottaiból locsolgatá, eleresztette azonnal.
Pedig csak ennyit mondott, s megfordult, bement.
– Milyen szép, milyen hatalmas! – suttogták. – Kár érte! Pedig vége van! Ily fiatalon tette tönkre magát! Ez nagy dolog lesz atyafiak!
Az emberek arcán látszott az a megdöbbenés, mely nagy szerencsétlenségek hallatára ül ki oda…
»Irtóztató lesz a Mácsik bosszúja! Emberhalál lesz itt ma, meglássátok… Inkább vakon született volna hétszer, mint hogy Mácsikkal mert kikötni, s ilyen módon… de ilyen módon…«
Hanem a szörnyülködés már csak halk morajban harapódzott odább-odább, mígnem befutotta az egész falut. Nehányan ott a színhelyen azon tanakodtak, mikor Mácsikné mély sóhajjal kinyitotta a szemét, de még mozdulni nem bírt: mit csináljanak vele? Végre is feltették egy saroglyára, négy erős asszonyszemély megfogta, s mintha a Szent Mihály lován volna, úgy vitték haza a Mácsik-portára, a rövidebb utat választva, a palánkok nélküli kerteken át. Mert a háborúnak megvolt az a hatása, az ellenség nem látta falvakban is, hogy a kerítések eltünedeztek lassankint. Hiszen nem volt férfi, aki fát szerezzen be és felvágja; az asszonyoknak pedig mégiscsak fűteni kellett valamivel.
A mellékszobából egy ablak nyílt az udvarra. Laczkó Boldizsárné szorongó szívvel nézte onnan, mi történik ott künn? Istenem, istenem, miképpen csordul ki ez a szörnyű pohár?
A fiatalasszony mihelyst meg merte tenni, nyakába csimpaszkodott Gábornak, s addig csókolgatta forró arcát, míg csattanós piros ajkaival, apródonként kiszítta belőle azt a nagy haragot. S ez volt éppen, ez volt a legnagyobb baj. Amint észre tért Gábor, azonnal belátta, hogy dühe mennyire ragadta. Feje hűlésével szíve is lágyulni kezdett. Pedig jobb haragudni, mint félni. A nyugalom ott van a kettő között, hanem azt nem találhatta meg; olyan volt az ő baja most, mint a mérő-serpenyők terhe, nem oszlódott az el, csak át lett téve az egyik serpenyőből a másikba, s lenyomta őt, itt is, ott is.
Hideg borzongás futott végig a hátán, szíve elszorult, s keze bágyadtan eleresztette az Ilona karcsú derekát.
– Anyám – szólt – mi történt? Mit tettem? – S azután halkan, félénken, sziszegve kérdé: – Felocsúdott?
A szegény Laczkóné kitörülte kötényével szemeiből a könnyeket, s színlelt nyugalommal felelte, csak most fordulván el az ablaktól:
– Nagyon dühös voltál, fiacskám… nem jó olyan dühösnek lenni.
– Vadállat voltam, nem ember – szólt Gábor tompán, s szép férfias fejét alácsüggeszté… –, kétségbe vagyok esve, higgyétek meg. Őrült voltam.
– Megérdemelte…
A szegény anya bármint össze volt is zúzva a remegéstől, mégse állhatta meg, hogy ne enyhítse tettét.
– Megérdemelte – tagolá Gábor, s hangját izgatottá, bágyadttá tette az önvád kesernyés kinyomata. – Megérdemelte?… Talán… de ti nem érdemeltétek meg, hogy ne tűrjek el miattatok mindent!… Okosnak kellett volna lennem, tiértetek!
– Oh, gyermekem, hát ugye jó lesz… ugye megengeded? Engedd meg kérlek, hogy mégis bereteszelhessem a külső ajtót.
Gábor fölemelte a fejét.
– Nem, anyám! Ennél már büszkébb vagyok, sokkal büszkébb. Történjék, aminek történni kell. El kell most már szánva lennem mindenre.
Ilonka bámészan nézett rájuk, mint a megijesztett galamb. Bár látta a botrányos jelenetet, megérteni nem bírta, hogy mitől kell itt még olyan nagyon rettegni, de sejteni már kezdte, hogy valami végzetszerű szerencsétlenségnek kell lebegni valahol, mitől mindnyájok szíve összeszorul.
– Az istenért, mi vár még reánk, mi van még hátra?
– Maga a hétfejű sárkány van még hátra, kislányocskám. De ne reszkess. Isten szent őfelsége velünk lesz!
És az ölébe vette menye boglyas fejecskéjét.
– Oh, oh, hallom a szívedet dobogni. Ne félj úgy! Hiszen csak nem öli meg. Nem. Hiszen itt leszek én is, az anyja… hiszen itt leszek.
S egy bátor gondolat mintha egyszerre megacélozná idegeit, felugrott ruganyosan, biztató szavakkal:
– Te se félj, fiam, egy morzsányit sem! Itt vagyok én melletted, és itt van a lúgzó kád is a pitvarban. Ördögadta Mácsikja, hiszen csak nem esz meg bennünket!
