XII. FEJEZET A LACZKÓ-HÁZ ELSZÉLEDÉSE
XII. FEJEZET
A LACZKÓ-HÁZ ELSZÉLEDÉSE
A LACZKÓ-HÁZ ELSZÉLEDÉSE
S a tenger már útban is volt!
Leírnám, ahogy jött, ha volna hozzá színem elég. Cliónak mestersége: de Clio is ugyan mit írna falusi tollal?
Azt legfeljebb, hogy úgy kezdődött ez az egész: akik a józsefnapi vásárra mentek Vácra, mind szép selyemkokárdát hoztak haza a kalapjok mellett. Ezek a kokárdák fordították fel a környéket, mert egy kép volt a közepükben. Ettől a képtől aztán mindenki elfelejtette a maga képét; a pap azt, mely az oltáron van, az ifjú a szeretője arcát, az apa gyermekeinek vonásait. Minden kép kasszírozva lett, csak ez az egy nem, azaz, hogy minden kép benne látszott lenni ebben az egyben…
A karancskeszi és romhányi erdők akkor kezdték fölvenni a nyári ruhájukat, s olyan haragosan zúgtak a tavaszi szélben, mintha a Rákóczi megölt daliáit költögetnék… De iszen nem ébrednek már azok fel soha többé!
Piros volt az ég alja esténkint köröskörül. Gályon innen a hídon a kőbül való Nepomuki János a sok esőzés idején megrepedt, s befordult az Ipolyba: hogy ő bizony nem őrzi tovább a hidat, elég volt már negyven esztendő óta. A bodonyi kastélykertben kinyílott a százesztendős áloé; messze földről jártak az emberek csodájára, és a fejüket csóválták: bizony valami rendkívüli dolog fog történni ebben az esztendőben!
Benne volt az a levegőben. A gyerekek rendre leütögették otthon a fazekak, kancsók füleit lovaknak, anyjok nem győzte szidni, mi az ördög ütött egyszerre beléjük, még bizony az ép edényeket is összetörnék a lovak miatt. A kisebb hordók is el-eltünedeztek az eszterhajak alul; dobolni tanultak rajtuk a templom körüli pázsiton.
Már csak mégsem jót éreznek ezek a vásott kölykök, hogy ilyen bolondos mulatságra kaptak rá!
Hanem hiszen elragadt az a férfiakra is. Nem maradt más a környéken csak a sánták, vakok, az aggastyánok és a gyerekek, a nagyon kis gyerekek. Azok is sírtak otthon.
Mácsik restellni kezdte, hogy így megkompolyodott az emberiség. Mikor elérte hatalma tetőpontját, mikor már a célnál van – egyszerre mintha lefelé kezdené húzni valami végzetes erő.
Minden visszájárul fordul.
Ez a buta Chalupka is ott volt Gábornál, de még nem is beszélt vele. Csak üzent neki, azt mondja. Gábor nem volt Pesten, faluzott valahol. A pénzt is visszahozta. Van azonban valami gyanús a Chalupka modorában, mintha nem beszélne igazat, vagy hogy rossz fát tett a tűzre Gábor előtt.
No, mindegy. Ami késik, az csak késik. A jövő hónapban majd megjön, s akkor még a háromszori hirdetést se várja be Mácsik, diszpenzációval lesz meg az esküvő. Egyszóval nagy idők következnek a Laczkókra. Csakhogy a Laczkók… hol vannak már a Laczkók?
Kényelmetlen érzést hagyott benne ez a Gábor dolga, bármint elboronálta is Chalupka, a pör meg teljesen elkeserítette.
Mert mindjárt a második mohó kérdése volt az útibiztoshoz, mikor megjött:
– No, és mi újság a pörben?
– Elhoztam – szólt Chalupka félénken, mint egy gyermek.
Mácsik elfordította fejét, talán azért, hogy eleven ember sohase lássa ellágyulni azt az arcot, mely a vasnál is keményebb.
Mire megint visszafordította, éktelen káromkodásra nyíltak ajkai, hogy amennyi asszonycseléd volt az udvaron, az mind szétszaladt rettenetes hangjától, mely úgy recsegett-ropogott a levegőben, mint a mennydörgés.
– Visszaadta a gazember? Oh, akasszák fel a nevenapján! Jó volt neki, ugye, beszedni a sok előleget? Imposztor.
Megvesztegették a hatalmasok. Úgy kell lenni, ha mondom. Hogy nem lehet megnyerni? Hazudik az alávaló! Meg lehet nyerni, meg fogjuk nyerni okvetlen. Ide azokkal az írásokkal.
Chalupka átnyújtotta a vastag iratnyalábot az óriásnak, ki megnyálazván ujjait, nagy figyelemmel kezdte olvasni, nincs-e darabszámra semmi híja? Nagy, szürke szemei vérben forogtak, melle zihált, úgy nézett ki, mint egy megdühösödött tigris, ki most mindenkit szétmarcangol.
– Semmi – motyogja aztán lecsillapodva –, megjön a fiú, kész már az oszlop! Hát ugye szép fiú lett belőle, mi? Vagy igaz, igaz, hiszen nem találkoztál vele.
Chalupka ötölt-hatolt, majd elkezdte neki magyarázni, hogy még jobb volt nem találkozni vele, mert ez a pénz elment volna addig a kezei közt áldatlanul, pedig sok kell neki, ha hazajön, nagyon sok, legalábbis négyszer annyi.
– De honnan veszem? – tépelődék Mácsik, s egész órákon át elgondolkozott redőkbe szedett homlokkal. Barosnétól nem kérhet. Ami volt, még tavaly ideadta. A Laczkókra vesse ki? Könnyebb most ezer véka mákot különszedni, amelynek köleskása a fele, mint a Laczkókból összehozni hármat. Azok bolondultak meg legelőbb, mind odavannak a táborban… Ej, ej, csak már múlnék el pokolba ez a zűrzavaros időjárás.
Az pedig sehogy sem akart elmúlni, hanem egyre jobban tornyosultak a felhők. Mácsik csak úgy fumigatíve beszélt róla.
– Vakaródzik a világ, Chalupka… még mindig vakaródzik.
Nemsokára egy kis csetepaté is esett éppen Bodonytól egy órányira. No, már ez mégse tréfa. Mind szétfutottak az asszonynépek a hegyek közé.
Mácsik, ki már beszélni is lusta, csak annyit mondott nagy kelletlenül:
– Na, na!… Köhögnek az ágyúk.
Vesztett és nyert csaták híre jött össze-vissza, minden napra valami új, meglepő.
– Hallod-e, Chalupka? Most már én is azt mondom, hogy látszani kezd a dolog.
– Talán mi is mozdulnánk? – jegyzé meg Chalupka óvatosan.
– Nem tudom minek? – dörmögte ásítva. Aztán hozzátette, hogy Chalupka előtt is eltakarja igazi gondolatait:
– Hiszen megverik ezeket ők maguk is!
Mácsiknak az egész ország csak »maguk« volt – őnélküle.
Egy idő óta azonban nagyon türelmetlen lett és ideges. Sehol sem találta helyét. Hússzor, harmincszor is kiszaladt egy nap a méhesbe, onnan véges-végig be lehetett látni az országutat. Hátha jön már az a fiú… hátha jön… Minden érkező kocsiba oda tudta képzelni.
El fog jönni, el kell neki jönni. Minden áldott reggel átlátogatott Barosnéhoz megbiztatni:
– Jó álmom volt az éjjel. Megjön ma a vicispánunk! Mondjuk, hogy tegnapelőtt volt a vizsgája, hát éppen hogy eljöhetne.
…Csakhogy mit ér már a vicispán, ha vármegye nincs! Mit ér az egész terv, ha a Laczkók szétszéledtek? Annyi sok szép biztos voks, most már ott áll az ágyúk előtt. Kevesen lesznek azokból, ha így tart, prédikációs halottak!
Aztán tudós prókátorságot értő emberek rebesgetik, hogy ha győzünk, akkor is vége a nemesembernek, mert más törvény lesz, ha pedig nem győzünk, akkor is vége… vége mindenképpen.
Ezért volt mérges a háborúra. Kezdett egymásután dőlni a kártyavár. A Laczkókat végképp elszegényítette a pör, meg a fiú neveltetése, hasztalan volnának itt. Mácsik pedig nemcsak magát tette tönkre, hanem a nejét is. Az utolsó summát, melyet Chalupka visszahozott, de mely csakhamar elolvadott itthon, úgy szerezte már össze, hogy levagdalta felesége mentéjéről az ezüst gombokat, s eladta a kedvenc, saját nevelésű nyerges lovát, Sármányt a tótoknak a korponai vásáron.
Mikor a lovat kivitték az udvarból, úgy sírt, úgy zokogott az egész család, mint a záporeső.
Azóta fogta el Mácsikot a búskomorság. Szomorú lett az egész ház, az egész udvar anélkül a Sármány nélkül.
Napokig nem mert az istálló felé menni, az az üresség ott a jászolnál olyan bántó volt, hogy megrezzentette… Éjszakákon át hallotta bús nyerítését, vagy látta, amint fazekas szekeret vonszol a szegény Sármány feldörzsölt bőrrel, patkótlan lábbal… s felriadt álmából ilyenkor.
Pénzét megtéríti a família, mert majd csak visszaszállinkóznak, adóssága majd kitelik bőven a pörből, de a szegény Sármány odavan menthetetlenül, azon nem lehet segíteni.
S nemhogy oszlottak volna a bajok, sőt inkább folyton terhesebb lett a helyzet; a pörök szünetelnek, a restórációkat legalább egyelőre elvitte az istennyila, a família sehol… hát mi lesz, mi lesz?
Egyetlen kéz volt már csak, mely még fenntarthatja a nemzetségi plánumot – a Birike fehér keze.
A Réky-birtok, meg a kilátás a Baros-vagyonra hatalmassá fogják tenni Laczkó Gábort a família nélkül is. Ereje lesz. S ha ereje lesz, föl lehet építeni rá mindent, ami szétesni látszik, bármiképp forduljanak is a sorok. Csak arra kell most már vigyázni, hogy főtisztelendő Cselkó uram be ne álljon addig katonának, mert nem lesz, aki összekösse őket.
S hogy csordultig megteljék a pohár, Chalupkára is rájött a bolondórája, nyugtalan, ideges egy idő óta, hogy szinte kerülni látszik Mácsikot.
De hát ki törődne annak a hóbortjaival? Hiszen éppen ez az, amiért nem lett belőle rozsnyói püspök!
Nagyobb baj volt ennél, hogy elmúlt a kitűzött idő is, de Gábor csak nem jött… Mácsik türelem-olaja napról napra fogyott.
Még sohase volt ilyen kedvetlen.
Egy délután meg beállított hozzá Chalupka könnyes szemekkel.
– Mi bajod, öreg… no, mit pityeregsz?
– Elmegyek, Mácsik fiam… Búcsúzni jöttem.
– Hova a pokolba mennél?
– Ne kérdezd… ne is kérdezd. Nem maradok tovább. A talpam viszket, Mácsik fiam. Nem maradhatok.
– No, hát vigyen el az ördög mindnyájatokat – dörmögte Mácsik nem minden keserűség nélkül, és hátat fordított Chalupkának.
– Hej Mácsik fiam, nagy kő van az én szívemen, nagyon nagy kő…
– Bánom is én! Vidd el valami kőfaragónak.
Hanem a Chalupka szomorú hangja meglepte. Merőn a szeme közé nézett.
– Ej no, mi bajod van? Nem szeretem a sok cikornyát. Csak a parasztgubára való az!
Chalupka odatámasztotta fejét az ajtóküszöbnek. Kihúzta sárga zsebkendőjét, s úgy zokogott, hogy nem győzte törülgetni a könnyeit.
– Jobb bizony, feküdjél le! Látom, már megint felhörpentettél valahol.
– Nem, nem – emelgette a kezeit elhárítólag – nem a bor… nem az ital, hanem a szeretet ártott meg. Nagyon szeretem… igazán vén bolond vagyok… Ölj meg Mácsik… mert én nagyon szeretem azt a gyereket.
– Miféle gyereket?
– Hát a Gábort. Itt vagyok, Mácsik fiam. Ölj meg engem.
– Öljön meg a gyík! Hiszen én is szeretem.
S bizony nem állhatta meg, hogy minden rossz kedve dacára is nagyot ne nevessen a vén bolondon, akinek a szemein át foly ki, ami fölösleget magába vesz a szőlőnedvből.
– Nem mondhatok többet… nem, nem – zokogta fuldokolva. – Hiába firtatnál, Mácsik fiam… Majd megtudod… nemsokára megtudod… Csak a jó szívem volt… a jó puha szívem. Aztán tudod, fiam, úgyis füst, ostoba füst ez az egész dolog… merő bolondság, nem egyéb. Becsületemre mondom, hogy bolondság. Hagyd abba, Mácsik fiam. Hidd el, hidd el, most az egyszer komolyan mondom.
Mácsik homloka elborult, mintha valami rossz sejtelem nehezednék a szívére. A vén korhely nem vitte a kőfaragóhoz, hanem itt hagyta azt a követ. Ő maga pedig fogta a vándorbotját, és továbbállott.
Látta az ablakon át, amint kinyitja a kapuajtót, amint kilép az országútra. Kedve lett volna utánakiáltani: »Gyere vissza, Chalupka! Magyarázd meg azokat a baljóslatú szavaidat, mert kínoznak, tépnek engem. Ne zaklasd a lelkemet, Chalupka. No fordulj hát vissza öregecském«. Ezt, igen ezt akarta neki mondani, s mondaná is, ha nem ő lenne a hatalmas Mácsik György, akiben nincsen gyengeség, kíváncsiság… aki előtt mindenki reszket, minélfogva neki nem szabad félnie senkitől.
Aki megáll az ablaknál, és megvetőleg nézi a távozó embert az országúton, megvetőleg nézi az érkező felhőket az égbolton, mindent megvetőleg néz, mert minden semmi…
Az ágyúdörgés is semmi, melynek moraját valahonnan a Szitnya tájáról dübörögve hozza a levegő s a föld.
S az is semmi, amit a rossz szellemek susognak füleibe; a sötét árnyak, melyek körülötte táncolnak, a titkos szózatok, melyek a lélekből kelnek, a nagy nehéz kő, melyet a csavargó itt hagyott a különös szavaiban, az is csak semmi… semmi.
Hanem azért nem tudott aludni egész éjjel.
– Te asszony, ez az ágy rosszul van megvetve. Magad vetetted meg, két derekaljat tettél alá? Bánom is én, hát éppen azért rossz. Keményebb ágyat csinálj holnapra.
Megint csak felszólalt kakaskukorékolás előtt.
– Zsófi te… a malacpecsenye megrontott az este, nagyon kövér volt! Nem tudok aludni.
– Jó lesz tán egy kis fodormenta?
A nemzetes asszony felkelt, megfőzte a fodormentát, de Mácsik még attól se tudott elaludni, hiába hánykolódott ide-oda.
– Hallod-e, Zsofka, elküldhetnél a kenőasszonyért.
Elküldött hát a nemzetes asszony a kenőasszonyért. Meg is jött a derék Majgóné, jól megdömöckölte az arra termett kezeivel, de csak azt vallotta, hogy egy fia csömör sincs a nemzetes úr hátában. Megtapogatta a homlokát is, az forró volt, abban van a baj, abban a drágalátos okos fejben. Bizonyosan megbántotta valaki a nemzetes urat, valami rossz gondolatja van, s azt nem tudja kiverni a fejéből, s alighanem így volt, mert bizony nem használt semmi szer a nyugtalan éjszaka ellen, csakis reggel felé aludott el, de akkor aztán olyan édesdeden, hogy a hortyogása majd fölvette a házat.
Mácsikné már korán reggel kelt, maga költötte fel a szolgálót és a kocsist, s már éppen a tehén megfejése és kihajtása iránt akart intézkedni, midőn egyszer csak elkezd valaki dörömbözni künn a kapun, először lassan, azután egész erővel az ökleivel.
– Ki az?
– Én vagyok – felelte egy vékony lihegő hang. – Én, Filcsikné.
– Ejnye, sógorasszony az? De megváltozott a hangja! Mindjárt eltolom a reteszt. No, mi a baj, az istenért?…
Filcsikné arca halovány volt, s egész teste remegett.
– Szóljon, sógorasszony… Talán elesett… meghalt? Mindég mondtam. Megmondtam. De nem hallgatnak az emberre. Hát ugye meghalt?
– Nem! Megérkezett!
– Megérkezett? Mikor?
– Az éjjel.
– Talán meg van sebesítve?
– Nincs biz az, hanem megházasodott – hörgé kezeit tördelve.
De már erre egyszerre elmúlt az ijedelem a Mácsikné ráncos arcáról, s tűzbe gyulladt szeme, orra és egész arca, a kezeit pedig felrakta a csípőire.
– Micsoda? Megházasodott? Hát van annak az embernek lelke, becsülete? Kitagadom a bitangot. Nekem ugyan többé nem fajbeli rokonom. A szemétdombra való a lelke. Gyalázatos pogány! Ilyet tenni, ilyet tenni. De hát miféle gazember lehet, aki összeadta. Hát már az isten is csak olyan dib-dáb szolgákat tart? Hol az a pap, kitekerem a nyakát… én tekerem ki, aki össze mer adni egy házas embert, akinek otthon felesége és két kisgyermeke van, idegen asszony személlyel. Szégyen és gyalázat.
Filcsikné fogvacogva hallgatta a nemzetes asszony kifakadásait, mert hűs idő volt, s csak éppen egy vékony kendőt vetett hirtelenében a meztelen nyakára.
– De hát kiről prédikál kegyelmed? – kérdé, amint látta, hogy a nemzetes asszony alighanem más malomba őröl.
– Kiről? Hát ki másról, ha nem a sógorasszony háborúba ment uráról?…
– Oh, oh, oh! – sikoltott fel Filcsikné. – Hiszen ha csak ő házasodott volna meg… Oh, oh! Zsófi lelkem, könnyemet se látná… Kell is az már valakinek? Örüljön, hogy énbennem talált kész bolondra egyszer…
– Hát akkor ki az ördögről búslakodik itt? Ki házasodott meg hát, no?
S uram bocsáss, a nemzetes asszony gyanakvó tekintetet vágott az ura nélkül maradt csinos Filcsiknére.
– Jaj, jaj, jaj. Hát a Laczkó Gábor… A Laczkó Gábor.
S kiáltása betöltötte az egész utcát, elhallatszott az még tán a felső végbe is.
– Odavagyunk, elvesztünk… mindnyájan elvesztünk.
Mácsikné szemei megüvegesedtek, arca kékült, kezei meredten leestek, s tompa hangon hörgé:
– Megérkezett… Az éjjel érkezett meg! Irtóztató. Pszt! lassan… pszt!… Jaj az uram föl ne ébredjen, meg ne hallja, mert halál fia lesz az egész falu…
A kapufélfának roskadt, a gyenge Filcsikné fogta fel, a szolgáló vizet hozott a vályúból egy pléhiccésben, úgy locsolták fel nagy nehezen a szegény asszonyt…
– Kit vett el? – kérdé síri hangon, mikor föleszmélt.
– Valami pesti leányt. Istenem… istenem… mi lesz ebből? Mire virradunk, mire?
– Hol a kendőm? – kiáltá erre a nemzetes asszony, és sápadt arcán kiütődött a düh szeplője, roskadt termete pedig kiegyenesedék mint egy granátérosé. – Hadd nézzek a szeme közé annak a személynek és annak a kölyöknek. Hadd adja vissza az ezüst csatjaimat a mentémről… hadd adja vissza a Sármány csikót és a família elprédált pénzét, vagy különben megfojtom a hitvány fajzatot.
S magára rántván futtában nagykendőjét, kezébe kapva, amit hirtelen ért, egy lapátot, bőszülten rohant a Laczkó Boldizsárék háza felé.
A tarka nagykendő lecsúszott válláról, s az egyik csücske az úti lucsokban úszott, röpködött.
Az emberek, akik a kerítésen át látták rohanni a lapáttal, keresztet vetettek magukra, s csoportosulni kezdtek a házak előtt:
– Mi történhetett? – tanakodának. – Megbolondult volna? Vagy hogy… uram bocsáss… a Gellérthegyre nyargal? Mert hogy talán elkésett az éjféli keresztútról?…
