XI. FEJEZET HA AZ EMBER A FELHŐKIG ÉR
XI. FEJEZET
HA AZ EMBER A FELHŐKIG ÉR
HA AZ EMBER A FELHŐKIG ÉR
A »falu patrónája« majd elájult mérgében, mikor Chalupka visszavitte a gyűrűt, s kíméletesen kihímezte a helyzetet.
– A virtus kívánta így? Jó. Majd megkeserüli még ő ezt a virtust!
S szép fehér fogai megvillantak, amint még pirosabbra marta velök beszéd közben az alsó ajkát.
Az aranykarika felfordította az egész kastélyt egy perc alatt. A szolgálók csomagolni kezdtek a nagy utazóládákba, a kocsis a lovakat vitte patkoltatni, a mindenes a hintó tengelyét kenegette hájjal. Még az nap délután elvitte Barosné Birikét Egerbe az apácazárdába.
De a helység egyéb házaiban is izgalmat és élénkséget keltett az új fordulat A Mácsik követei nagyban készülődtek; volt dolmánykölcsönzés, ingvasalás, csizmacsinosítás, nyeregszerszám-javítás stb. Nosza a Laczkóbeli asszonyok is, mihelyt híre terjedt, nekigyürekeztek, ki pogácsát sütni, ki sonkát főzni, ki lángost dagasztani, annyi eleség volt összehordva reggelre, hogy a tizedrészét sem lehetett elvinni. De minek? Hiszen amerre mennek, mindenütt rakott asztal lesz, s halála a baromfiaknak. Legkiváltképpen nem ajánlatos malacnak lenni ez idő szerint.
Elindult másnap a követség illedelmes díszben, Chalupka is velök ment erővel, mint belső tanácsadó, vagy amint ő mondá: »perszonális«, hogy szükség esetében diffikultásokat és javaslatokat tehessen a követeknek Mácsik nevében és érdekében. S valóban leginkább illett rá a perszonális cím, mert a nemzetes úr viseltebb ünnepi ruházatját ölté fel s ennek a kocsijába fogatott. Eleinte ő is lóháton akart menni, mint a többiek, hanem a lónak több esze volt, mint neki, s azon helyben levetette. Híre is ment nyomban; máig is emlegetik. Mert tán sem azelőtt, sem azóta nem történt Pribolyon, hogy a ló levetett volna valakit!
Nem bolondság volt az! Piktor keze alá lett volna méltó, amint a három jó nemes végigvonult a közeli falvakon: Laczkó György hollófekete paripán, Pál egy akaratos sárga csikón, István pedig vasderesen. A lovak kevélyen mókáztak alattuk. Be sok rozmaringos ablak nyílott meg a csodájára…
Hanem hiába nyílott. Rozmaringos ablak akármennyi volt is útközben s csalogató lányarc az ablakokban, azért a kapukon nem lehetett befordulni, ha nem valának Laczkó-porták.
Azokat pedig könnyű volt felismerni a kémények vendégváró füstjéről.
Cserde volt az első hely, ahova betértek: ott lakott a megboldogult Mácsikné öccse, s Laczkó Klára öreg hajadon. (Láttuk már szegényt a Rékyné torán.) Nem szép, de úgy híresztelték, csinos hozománya van. Volt is valamicskéje tagadhatatlan, de a szemes követek azt találták, hogy ő maga sokkal rútabb lett az utolsó időben, s a valamicske sokkal kevesebb.
Az elfogyasztott nagy trakta után átmentek Zobolára, özvegy Kükülley Györgyné szül. Laczkó Judithoz. Ez válik be leginkább. Ilyen rezedaszálat még nem hoztak Pribolyra, amióta ott áll a falu. Friss szakítás: csak két hétig élt az urával, s csak négy hónapja ahogy nélküle él.
Gazdag vendégséget csapott, volt ott a világon minden, csak tán kitoló fánk nem, kedvökben járt, helyüket nem találta nemzetes uraiméknak, úgyhogy egészen meg voltak boszorkányozva, hanem a gonosz Chalupka észrevett valami hibát a termeten, s odasúgta a követeknek, hogy a Mácsik mandátuma csak egy lélekre szól.
Nyergeltek hát hajnalra, s útjokat vették Kisgálynak Laczkó Magduskához, de hiába. (Nyápic még a leány, nem arra való.) Majd átcsaptak szerdán uzsonnatájt Pusztaránkra, szép rózsa virul ott a Laczkó András kertjében. Szóbeszéd közt azonban előhozta okkal-móddal az apa, hogy Mácsiknak abban az esetben ide kellene jönni lakni – no, hát akkor csak hadd virítson a ránki rózsa, akinek tetszik. Csütörtökön Gimelyen folytatták a háztűznézést. Ott aztán van Laczkó-leányzó, mint a szemét, hanem amelyik szemrevaló, annak a ládáit viszik el könnyen a társzekerek (vagy hogy egy saroglya is elég lesz), amelyiknek pedig volna fejalja, az ha nem púpos vagy sánta, legalábbis siket.
Itt ez, ott az, mindenütt volt kifogás, mikor péntekre visszajövet a dinomdánomoktól megcsömörlött lovasok elértek Alsóbálnán át (hol Laczkó Kristófné asszonyomnál tekintettek körül) Bodonyba, megcsóválta fejét Laczkó István:
– Ritka rostát vettünk, atyafiak, könnyen úgy találunk járni, mint a tótok azzal a bizonyos szilvával.
– Bizony furcsa lesz, ha csak itt Bodonyban az utolsó stáción nem akad horogra valami.
– Nem tudom: mi akadna?
– Hát a Laczkó Benedek Erzsikéje. Mondhatom szép kis béka.
– Igen, de már menyasszony.
– Baj is az? Vagy ha baj, akkor a vőlegénynek baj.
Beszálltak hát Laczkó Benedekhez délebédre, de ott meg az történt, hogy mikor Chalupka rágyújtott ebéd után, s eldobta a földre a masinát (mert hát gép volt az még akkoriban a magyar ember előtt), utánahajolt Erzsike húga, egy hétéves apróság.
– Minek lesz az magának, kisbaba? – kérdé Chalupka.
A gyermek elpirult, aztán a gyufaszál szenes végére mutatva kivallotta őszintén:
– A szemöldökömet festem vele, bácsi.
No, iszen nem kellett egyéb. Lehűtve támolygott ki a követség. Okos ember kevésből ért.
Ott künn a homlokára ütött Chalupka.
– Bomlott munkát járunk, nemzetes uraim. Vétek volt a lábunkat kihúzni a határból. Hát nincs otthon elég leány?
– Szó, ami szó, ott vannak a legszebbek.
– Szépség ide-oda. A női ábrázatnak nagy segítsége a környülállás. Latba kell vetni mindent. Hej, de vakok voltunk milyen vakok! Hát ki van olyan az összes Laczkók között, mint a Piry Barnabás mostohaleánya, Laczkó Zsófi, hogy mindjárt kikapja vele Mácsik a jussát is? Pedig éppen ráfér. S az körülbelül negyven lánc föld. Aztán jól megtermett, vaskos leány, az igaz, hogy már nem fiatal. Hm! Egyszer ki akartuk játszani Boldizsárral. Még akkor milyen szemérmetes volt. Lehet annak már nyolc éve is, ha nem több. Azt tartom, nemzetes urak, ne is menjünk tovább.
– Nincs is hova menni – jegyzé meg Laczkó György –, jól tapogat Chalupka apó, nekem is tetszik a frigy, csak az anyja erkölcse üt szeget a fejembe.
– Nekem meg a Zsófi szörnyű nyelve – aggódék Laczkó István.
– Ej! Megszokta már azt Mácsik a boldogultnál. És nincs is olyan nyelv nemzetes uraim, amely negyven lánc földet beboronálna.
– Ez már igaz – nevetett Laczkó Pál, s mire a falu közepére értek a Baros-féle granariumhoz, megvolt az egyértelmű megállapodás Laczkó Zsófira nézve.
Minek szaporítsam a szót? Úgyis tudja minden élő lélek, hogy Mácsik nem kapott kosarat, két kézzel adták Piryék Zsófiát, s Zsófia futvást ment. Megvolt a kendőváltás csakhamar, s utána a lakodalom tavaszkor, soha még olyan fényes, mióta az Ipoly így lefelé folyik. Csak olajos kendőt ötvenet osztottak ki a násznép között a lovak fejére, muzsikálni a híres Gilagó-bandát hozták el a palóc-földről. A Laczkók és a Piry-família ott voltak teljes számmal, sőt a megyei négylovas nemzetségek közül is megjelentek mindazok, akik a Mácsik szövetségét keresték a nyári restaurációkra.
S ami meg legjobban emelte az ünnep pompáját, Chalupka elhozta Gábort Pestről; szép deli úrfivá növekedett, s eleven eszével, nyájas modorával lelkesedésre ragadta a Laczkókat.
Nyolc lovasból álló bandérium ment eleibe Bodonyig, mikor jött, a menyegzői ebéden minden szokás ellenére a násznagy jobbjára ültették. Hanem meg kell adni, szép beszédben köszöntötte fel Mácsikot. Jobban is örült neki, nagyobb gyönyörűsége volt talán, mint a menyasszonya kifűzésében.
Egy dolog bántotta csak egész este, hogy Gábor sokat foglalkozott szüleivel. Hozzájok szít most is! Van is kihez? Az anyja még ahogy úgy – de Boldizsár most is leszopta magát azzal a korhely Chalupkával.
De mikor a dínom-dánom után újra visszament a fiú Pestre, érzékenyen megölelgette s körültekintvén hívei fölött, olyan biztatással bocsátotta el:
– Csak egy kicsit születtél volna hamarabb, most te lennél az alispánunk!
S amit ígért, bizony be tudta volna váltani, mert most állt hatalmának tetőpontján.
Hihetetlen dolog, pedig megtörtént, éppen pünkösdkor, amint a miséről jöttek ki a népek, hogy a főispán, gróf Brunszvik, hajtatott be ötlovas hintaján Pribolyra, mégpedig egyenesen a Mácsik udvarába, azzal a szóval: »Ebédre jöttem kedves barátom uramhoz«.
Volt öröm és zavar egyszerre, lótás-futás Harkányné után, jöjjön lóhalálba megszaporítani az ebédet, s a fránya Harkányné jött is kiáltozva utcahosszat, legjobban a Barosné ablakai alatt.
– Itt a főispán, itt van a gróf! Mácsikéknál ebédel. Ott biz az, Mácsikéknál! Most már én béleljem ki a gyomrát? Még vasárnapja sincs az embernek! Jehova, szentlélek, mit főzzek én ilyen rettenetes nagy úrnak?
Amit főzött, jó volt; a főispán mindent megdicsért, Laczkó Zsófiának bókokat mondott (jó, hogy kezet nem csókolt neki), s ebéd után azt kérdezte nagy bizalmasan Mácsiktól: Hogy leszünk a restórációkkal? Kik a barátom uram kandidátusai? Csináljunk paktumot egymással. Én is engedek, maga is enged. A kecske is jóllakik, a káposzta is megmarad.
– Jól van, méltóságos uram! Most még szívesen hagyok meg valamit a káposztából, hanem azt előre megmondom, hogy három év múlva egy hordóba taposom az egészet.
Mit végeztek, mit nem, tudója senki nem lett, hanem az bizonyos, hogy Mácsik restórálta a vármegyét. A Laczkók és Piryék vótumjai ropogva törték össze a fehértollasokat. A főispán és a Mácsik emberei foglalták el a megyei polcokat. Laczkó Ferencből szolgabíró lett, két Piry kijött esküdtnek, még Chalupka is hivatalba jutott: útbiztos lett. Úgyse kész még egészen a pribolyi út: hadd piszmogjon ott mellette a vén korhely a vármegye kenyerén!
A Barosné embereit egészen szétszórta a Mácsik ereje. Vicispán, főjegyző, szolgabíró, a régi elkallódott, elfújta a szél, mint a polyvát. A pribolyi kastély csendes, kihalt, hacsak a záporeső nem kerget be valakit. Hiába a szép út, furmányos szekerek, olejkárok, viaszkos tótok járnak rajta, akik legfeljebb Chalupkát süvegelik ott, nagyobb urat nem látván hónapokon át.
Új vicispánok, új szolgabírák jöttek – s új menyecskék!
Pedig Barosné sem volt jobb, mint az olyan asszonyok szoktak lenni, akik már szerepet játszottak. Százszor édesebb, maróbb az elmúlt szereplés emléke a szerelemnél. A szerelem napfény, délben a legforróbb, aztán mindég hidegebb-hidegebb, de a hiúság árnyék: nő az estével.
S ha nem volt még este a szép asszonynál, de már kezdett délután lenni.
Patyolatfinom arca meghámlott valahogy, vagy mi, a homlokán, orrán pörsenések támadtak, s a mozdulataiban sem volt meg többé az a bűvölő valami, ami után a férfiak bolondultak.
Csakhogy ő ezt sehogy sem akarta észrevenni. – A férfiakban hitt még, de nem hitt a tükörben. Pedig azok megcsalták, ez pedig nem. Vissza akarta szerezni mindenáron az egykori szerepet, s erre csak egy mód volt: megbékülni Mácsikkal.
Asszonyok értik ezt: anyósa, felesége révén unos-untalan tett neki valami szívességet, végre is szent lett a béke.
S ebből az olajágból vetett rügyet egy szép napon az új terv, hogy legokosabb lenne, ha Birikét Laczkó Gábor venné el.
– Birinek csinos a hozománya. Aztán én sem élek örökké, elhiheti, s nem viszem magammal, amim van. Csak a rokonoké lesz az is!
Mácsik a fejével bólintott erre az ajánlatra.
– Jó lesz, nagyon jó lesz. Ez már olyan dolog, hogy nagyon helyes dolog. Ha én egyszer azt mondom, hát azt mondom.
Több lelkesedésre nem volt képes. Pedig ezzel szakadt le az utolsó teher a lelkéről. Most, mikor feje a felhőkig ért, mikor már ő parancsolt a megyében a Laczkó-címerek előrevetődő ragyogásában, csak egy bántotta: honnan veszik a pénzt a pör folytatására ezután? A Laczkók zsebei mind meglaposodtak apródonkint, a Mácsiké legelőbb. (Be sok ócska harisnya hullajtgatta el a tallérait, mióta a fiút nevelik, kilenc év alatt.) Az utolsó rátákat már alig bírta összeszedni. – Neki magának a hajaszála sem volt ki az adósságokból. Hát még a vicispánság? Az fog még csak sokba kerülni! S ami a legnagyobb gonddal nyomta, a beszámolás Birike vagyonáról, melyet a vármegye nem mert ugyan sürgetni, de a becsület előbb-utóbb belenógatja.
S így egyszerre megszabadul minden bajtól! Akármivé legyek, ha az úristen is nem a nagyokkal tart! Meghámozva tologatja eléjük, amire éppen szükségük van; ne kelljen utána nyúlkálniok.
Barosné és Mácsik mindinkább belerángatván magukat a dologba, apróra meghánytak-vetettek mindent a téli estéken és a tavasz elején. Úgyse volt miről beszélgetni! Birit hazahozzák pünkösd táján Egerből, nemsokára aztán Gábor is megjön, mint kész ember. Nem lesz hosszú teketória, minek az? Háromszori kihirdetés, három akármelyik veres nap a kalendáriumból, és a harmadikon mindjárt a lakodalom. Hogy lesz, hogy nem lesz, kit hínak, kit nem hínak. Lakást a Barosné kastélyában rendeznek be nekik, maga az úrasszony átköltözik inkább Bodonyba.
A Gergely-napi vásár után hozzáfogtak a staffirung varrásához. Rengeteg munka volt, elhihetik. Csak vánkosciha vagy negyven, harminc alsószoknya, ezekből kihímezve kilenc. Hát még a dunyhák, ujjasak, kötények, abroszok, asztalkendők! – Hát még a külső fehérnemű, ponyvák, zsákok, szakajtókendők, szakácskák! – A többi holmit a városi mesterek csinálták, szabó a ruhákat, ötvös az ezüst marhácskát nagy jócskán, asztalos a fából való jószágot.
Annyira fonódott biz az, hogy Mácsik húsvét előtt elküldé útbiztos uramat Gáborhoz, hadd informálja eleve a kötendő szent házasságról, mindenekben kitanítván őt a fontos lépésre, vásárolja be számára a szükségeseket, valamint hagyja meg neki azt is, hogy az exámen után éjt-napot nem mulatván, hazaiparkodjék, s híradással legyen jöveteléről a tisztességes formák megtartásának okából, hogy t. i. mint a fejedelmeknél szokás, menyasszonya, Mácsikné kíséretében, eleibe mehessen a harmadik határig.
Chalupka útra kelt, de jobb talán, ha el se beszélem az utazását.
Mikor másnap este a Csomaközyék szállására betoppant, s ott megzörgette a kilincset, senki sem jött ajtót nyitni.
– Nem lakik itt! – mondá a házmester, egy hülye vén fickó, közömbösen.
– Hát hol találom meg?
– Azt csak a temetőőr tudja.
– Mi? Meghalt? – makogta Chalupka. – Szegény vízi-fiakkeros! Hát az a jurista gyerek, aki vele volt, hova lett?
– Hm! – vigyorgott a házmester ásítva. – Azt csak a kisasszony tudja.
– Úgy? No, és a kisasszony merre van?
– Hja, azt csak az isten tudja.
– Hogy maga nagy szamár, azt meg én tudom! – kiáltott rá Chalupka, és a Kerepesi útra sietett a színházhoz. Ilonkát nyilván ott találja, s az ő révén ráakad a fiúra is. Ej, ej, kár az öregért. Mi lesz most abból a szép lánykából? De már mégis ilyet tenni! Legalább még egyszer mulathattak volna együtt! Az igaz, ütődött inaszakadt ember volt, hamar rátalálhatott a halál, mindig ott ténfergett a lába alatt…
Ilyen gondolatok közt ért a színházhoz, de Ilonkával nem beszélhetett, mert már megkezdték az előadást.
No, nem baj, legalább ő is végignézi, s meglehet, találkozik Gáborral. De hiába kutatta fel a földszintet és karzatot, Gábor nem volt ott.
– Megtért a kópé – dünnyögé megelégedetten, s úrias hanyagsággal adta át magát a komédia élvezésének.
Csodálatosan jóízű diskurzust folytatott a deszkákon a szicíliai király őfelsége az egyik főúr takaros nejével Konstanciával, kit három frájj kísért aranyzománcos mezben. (Gubó legyek, ha nem az Ilonka a közbülső.). Ejnye, be kívánatos a szája ennek a Konstanciának… akár a szamóca. (Ha én király volnék – gondolta Chalupka –, én is megkóstolnám.) Aztán milyen szépen, okosan tud fecsegni, mintha olvasná, hogy elpajzánkodik a királlyal. A király se mafla, ugyancsak veri a vasat, amíg tüzes. Ni, a frájjok most elhúzódnak a falak mögé. – Hát persze, természetesen, már régen elkotródhattak volna, ha eszök van. – Most lesz, ami lesz… (No, nem minden bolond útbiztos látott ilyet.)
Bizsegett a vére, s izzadság kezdte elönteni foltos eres homlokát az érdeklődéstől, mikor egyszerre megjelenik egy vitéz (ilyenkor jön a gaz náció!), s elkiáltja magát, hogy a nápolyi király van itt a népével.
– Bocsásd be kedvelt sógorunkat! – parancsolja a szicíliai király.
(Hogy veszett volna odahaza még legalább egy félóráig! – lihegi Chalupka elkedvetlenedve.)
Trombita harsan, s a nápolyi király belép cseresnyepiros palástban, összes udvari népével, alabárdosokkal és apródokkal.
Chalupka összerázkódott, szemei elhomályosultak, s amint hátrahanyatlott székén, úgy kalimpált karjaival a levegőben, mint szárnyaival a leütött denevér.
Nem volt az a nápolyi király, de Laczkó Gábor. Testestől-lelkestől Laczkó Gábor.
Szíve összeszorult, feje zúgott. »Tudtam előre, tudtam. Ez lett a vége! Vén szamarak vagyunk. Addig öntögettük bele a nagyravágyást, míg kicsordult belőle. Tessék most kihörpenteni a keserű poharat. Úgy kell nekünk. No, persze. Természetes is. Így okoskodott a kölyök: »Minek várjak én az alispánságra, mikor én mindjárt király lehetek«… No megállj, betyár, majd kiszedem én alólad a trónusodat íziben!«
Keresztül-kasul gázolva a tömegen, mint a félkegyelmű rohant ki, hogy a színfalak közé betörjön.
A künn ácsorgó színészeknek feltűnt a haragos pohos emberke, azt hitték, valami megbőszült hitelező. Persze hogy be nem eresztették az öltözőkbe. Akadt is tüstént egy kék bársonyos levente, aki lándzsát tört a közjóért, s eltaszigálta Chalupkát.
– Ez violencia! Én a nemes vármegye útibiztosa vagyok.
– Én pedig don Fernando vagyok, követ a szicíliai udvarnál.
– De nekem öcsém a Laczkó Gábor.
– Miféle Laczkó Gábor?
– Hát a nápolyi király. Eresszen hozzá az úr, mert…
– Hja! Ez idő szerint az a státus-politika a szicíliai udvarnál, hogy a nápolyi király ne találkozhassék a nagybácsijával. Várja meg az úr odakünn az utcán, míg vége lesz a darabnak.
Mit tegyen, szót fogadott, strázsát állt az utcán, fel-alá járva bömbölő indulatokkal a lelkében, míg a komédiaházból kihangzott a taps, a nevetés és a harsogó tetszészaj, mintha őt gúnyolná.
Lassan telt az idő, soha ilyen unalmas percek! De mégiscsak elmúltak. S amint kiöntötte az a nagy ház a közönséget, mintha őbelőle is kiment volna az epe, és amint eloltogatták a lámpákat egyenkint, hogy váltig sötétebb lett az utca, úgy lett derültebb az ő kedélye.
Ej, hiszen nagyobb veszedelmek is estek már! Még mindent helyre lehet hozni. Otthon pedig nem fogja megtudni senki. Eltemetem én azt úgy, hogy ezer tyúk se kaparja ki.
Kisvártatva ruhasuhogás nesze rezzenté meg, mintha szárny lebbenne az éjben, szíve nagyot dobbant. Ilonka ment el Gáborral kézenfogva.
– Kezemben vannak! – lihegte utánok iramodva, de amint közel ért, hogy Gábor vállára nyomja kezét, egyszerre megzsibbadt karja, nyelve, meg kellett állania, hogy összeszedje magát, s megtörülgesse izzadó homlokát a keszkenőjével.
Megint közel futott hozzájuk, majd lábujjhegyen követte. Mi tartotta vissza vajon, hogy kitörjön? Az a különös félelem, ami a fészekszedésnél fogta el, mielőtt a kicsinyekhez nyúlt, valamikor gyermekkorában.
Ilonka ráhajolt odatapadón kísérője vállára, szép, nyughatatlan feje nagy fehér tüllkendőbe volt csavarva, melynek egyik széle úgy nézett ki a sötétben, mintha egy fehér bárány úsznék utánok…
Ilonka beszélt valamit, mind a ketten kacagtak közben édesdeden, fiatalos csengéssel… S amerre mentek, a nagy házak árnyéka fölé, mely komoran, méltóságosan terült végig az utcákon és téreken, mindenütt odarajzolta könnyed leheletével az éj kettőjüket – egy alaknak. Egy test, egy fej s egy fehér bárány…
Ha babonát hinnék, azt mondanám, hogy a fehér bárány nem eresztette Chalupkát közel a testükhöz!…
Utcáról-utcára, sötét, elhagyatott sikátorokon mindenütt sarkukban, s mindig talált valami okot, hogy még elhalassza a megszólítást. Majd ha Ilonka elhagyja a beszédet. De a csevegő szájacska egyre darált. Majd a túlsó utcaszögletnél megkerüli, s akkor a fiatalok ismernek rá. Így lesz az legjobb, legillendőbb.
Csakhogy az meg azért dűlt dugába, mert a fiatalok idébb csengettek be egy alacsony apró háznál, hol csakhamar elnyelte őket a kinyílt kapu.
– Majd eljövök reggel – nyugtatta meg magát Chalupka. – Így lesz a legillendőbb.
Éppen vissza akart fordulni, mikor az átelleni házfalon egy nagy fénykarika kezdett táncolni.
Hm, gyertyát gyújtottak az enyéim!
Az ablak alá ment, s felágaskodott, hogy beláthasson.
Szegényes szoba volt, egyszerű lim-lommal, csak a legközepén állt egy drága bútor: egy kis rácsos bölcső.
Az ránevetett a nyirkos falakra, a kopott nádszékekre, a két fenyőfa szekrényre, s azok is visszanevettek. Barátságos lett a szoba.
Ilonka éppen a bölcső fölé volt hajolva. A szeme úgy ragyogott, mint az opál.
Levette fejéről a fehér kendőt s ráterítette kecsesen, kényeztetőn. Odavaló takarócska lehetett, azért volt olyan bűvereje odakünn!
Hát Gábor? Leguggolt a földre, s kissé fölemelve a tüllt, kukucskált nagy csendesen óvatosan a rácsok közé. Az ő szeme is úgy ragyogott, mint az opál.
Tudta már Chalupka, »ki« adja a szemeknek azt a zománcot, tudta már. Soha még asztalosmunka nem szólta el így magát, ahogy ez most!
Eligazította ez már az ő holnapi dolgát is.
Lehajolt, leporolta térdéről a meszet, s visszaindult búsan a néptelen utakon. Léptei kísértetiesen kongtak a köveken.
Egy külvárosi torony mellett megállt; dühösen hozzávágta sapkáját a templom-falhoz, s úgy hajadonfővel mormogta az ég felé:
– No, vízi-fiakkeros! Te ugyan bemeszelted a világot! Elmentél ugye? Szerencséd! Azt mondom, nagy szerencséd (a levegőbe suhintott botjával). Okos ember vagy, hogy elmentél. Most én megyek el. Mert én is okos vagyok… és mert tudom… igenis tudom az illedelmet.
Annyit forgott nemes emberek közt, hogy ő is eltanulta szegény, mi az a virtus.
Valahol nyitva volt még egy korcsma, oda bement, s ivott egész éjjel, beszélgetve a borokkal, amelyek felelgettek, néven szólították, vigasztalták, keserítették, ő pedig hatalmas dikciókat tartott, s mindenféle ármányos terveket sugdosott nekik, míg végre keserű sírásba törve énekelte:
Motosiczky, Csáky
Burgonyát hámoznak…
Burgonyát hámoznak…
Reggel, mikor kijózanodott, volt még egy végső reménye, a fiskális, akinél a pör van.
Hanem az egy goromba fráter, alázatos tudakozódására nyersen odadobta neki az egész pörcsomót.
– Ostobaság! Be lehet vele fűteni.
Berakta hát nagy szomorúan a tarisznyába, s szó nélkül támolygott ki az utcára, hogy elinduljon hazafelé.
– Most már se előre, se hátra – sóhajtott fel keservesen. – Mindennek vége! Most már jöhet akár a tenger.
