VIII. FEJEZET A PRIBOLYI ORSZÁGÚT
VIII. FEJEZET
A PRIBOLYI ORSZÁGÚT
A PRIBOLYI ORSZÁGÚT
Istenem, de nagy urak voltunk mi valaha. Címerünk előtt meghajoltak az idegen népek, pedig mindent, de mindent elszedtünk a többi apró országok elől.
A legszebb, legjobb, legszelídebb asszony a mienk lett: ott volt a képe zászlóinkon, pénzeinken, s alá volt írva a neve, rangja: »Szűz Mária Magyarország Patrónája«.
Patrónus kellett mindenkinek, hozzátartozott ez akkor a magyar ember kommoditásához. Patrónusa volt a megyének, valami nagy úr a szeptemvirális táblán, a nemesi famíliáknak patrónusuk volt a megyénél, s egyszóval patrónusa volt minden egyes embernek (már akinek milyen jutott). Patrónus nélkül senki sem mehetett semmire.
Hiszen ott van rá a legkiáltóbb példa Bodonyban, mikor egy jobbágyról, Csiki Istvánról egyszerre kiderült, hogy ő voltaképpen nemes ember, ijedten futott a megyére könyörögni: ne publikálják a nemeslevelét, nem akar ő úr lenni, hogy aztán ne legyen, aki pártját fogja. Könnyebb neki így, ha minden ügyét-baját patrónusa igazítja el.
Ilyen patrónusa volt a falunak Barosné. Bizony megérdemli az a derék asszony, hogy holta napjáig kezet csókoljon neki minden pribolyi ember. Mert az nem tesz semmit, hogy csak asszony. Sőt ez a szerencse. Hiszen minden az asszonyoktól függ, minden, ami történik, az ő selyem hajszálaikkal van összekötve, politikusok észjárását ők finomítják görbére, katonák kardját az ő pillantásuk élesíti, ők csinálják a történelmet, a békét és háborúságot.
Ne lett volna csak Barosné olyan amilyen, még ma se volna meg Pribolynak a pompás országútja!
No, egy országút nagy dolog is! – gondolja magában fitymálva az, aki nem járatos a dologban. Még tán azt is elhinné, hogy az csak úgy magától támad, sok-sok esztendőn át pallósimára kitapossák a rajta járó szekerek, hogy sokkal többet ér egy országútnál egy pompásan kiszabott ruhaderék, s nagyobb virtus is megcsinálni.
Hanem a pribolyiak másképp vélekednek, ha ma már végigtekintenek kevélyen az izmos kavicsos töltésen, mely úgy fut végig szép vonalban a mocsáros határon, karfákkal beszegve, hidakkal kimódolva, mint egy kidudorodó paszománt. Nem térfa dolog, hogy azt így megcsináltatta nekik a tekintetes vármegye.
Mert úgy kell ám venni, hogy a pribolyi határt minden esztendőben elöntötte őszkor a víz, s ezzel történetünk idejében el volt zárva a világtól az egész falu a jövő nyárig. Ember oda nem juthatott be, sem onnan ki, csak a madár röpülhette át Bodonytól Pribolyig a fertelmes sártengert, ha ugyan érdemesnek tartotta volna arra szálldogálni.
Az őszi esőzések előtt a pribolyi emberek sorba járták rokonaikat a vidéken, s érzékenyen elbúcsúzának azoktól, mert nem tudhatni, látják-e még egymást valaha? Ki az ördög éljen meg tavaszig bizonyosra? Pedig bizony nem érdemes meghalni, mert ide ugyan nem jön az embernek a temetésére senki, hogy elsirassa, még halálhíre sem szivárog szét, legfeljebb majd késő tavasszal hámozzák ki a sorsát az érdeklődők, ha az út járható lesz. (Ott van élő példa rá a szegény megboldogult Rékyné.) A pribolyi ember beszerezte magának az egész télre való szükségleteit, dohányban, sóban, s egy játék-kártyában (egyéb cikkre még akkor nem volt szüksége a nemes embernek), megcsinálta a testamentumot, s engedte magát bezáratni egy félesztendőre a mostoha elementumok által.
Folyamodtak, egyre folyamodtak a vármegyéhez, csináltassa meg nekik az utat, de hiába, nem volt szegényeknek semmi patrónusuk ott a hatalmasok közt. Vicispán, főszolgabíró mind rossz szemmel nézték a pribolyi kurta nemeseket, mert mindig sok galyibát csináltak nekik a restóriációkon, pedig istenem, de szépen fundálta ki a kántor (kivált mikor még a híres Hanulay élt) az instánciáikat, gyönyörűség elolvasni, de csak az volt örökké az indorsata, hogy a vármegye ez idő szerint nem tehet Priboly helységeért semmit, hiszen úgyis elég jó termésük volt, üljenek veszteg a falujokban a télen át. Minek mászkálnának ide s tova?
Egyszer azonban fogta magát az anyatermészet, s elverte tavasszal a vetéseiket jéggel (hát az ugyan mért haragudott a pribolyiakra?) úgyhogy igazán a fuvarozásra volt utalva a föld népe.
Odajárultak ismét a vicispán színe elé könyörögni, hogy ha még most sem csináltat nekik utat, bizony-bizony nem fognak tudni megélni télen.
A tekintetes úr éppen haragos volt, s rájuk rivallt nagy kegyetlenül.
– Hát ki akarja, hogy megéljetek? Kinek kelletek ti a világon? Vesszetek ott valamennyien!
No, erre aztán nem volt más mód, mint egyenesen Budára menni deputációba a fenséges nádorispánhoz. Az még a vérmegyének is parancsol, – ha igaz!
Hanem biz az nem volt igaz. Nem parancsolt annak senki. A palatinus hímezett-hámozott, mondott is valamit meg nem is, biztatta őket, hogy így, hogy úgy, majd utánanéz – de sohase történt semmi.
Végre is Mácsik vette kezébe a dolgot, mihelyt hazakerült Pestről – mivelhogy ebben az időben adta elő magát az az eset, a Harkány Borbála asszonyom kertjében oly nagyra nőtt meg egy rozmaring virág, beillett volna még fűzfának is.
Mikor a híres Mácsik meglátta a csodavirágot, megcsóválta a fejét s így szólt:
– Vigyük el, emberek, ezt a bolondos növényt a palatinusnak. Úgyis olyan veszett nagy ablakok vannak a házán. Mind megállnak arra a budai legények, ha kiteszi a palatinus-kisasszonyka.
Helyes lesz. Hiába no, mégiscsak okos ez a Mácsik. De most már ebbe a deputációba nem lehetett beválasztani se a körteképű Laczkó Pált, se a zsíros hajú Ujlaki Gábort, de még kevésbé a pocakos Piry Barnabást, hanem lányok és menyecskék vigyék a pribolyi rozmaring virágot a budai rezidenciába.
Nosza, meg is választották még aznap magát a szép Harkány Borbálát (hiszen csak az kellene még, hogy ő kimaradjon), bejutott a szőke Kartal Piroska is, Nagy Judit azonképpen, neki van a legúribb tartása, leghamisabb mosolya ellenben Cselényi Klárának (s ki tudja mire jó az?) – hanem mégis csúfság ám a falura, hogy Szudy Erzsit meg Bodony községtől kérték kölcsön –, mintha bizony nem lenne elég szép vászoncseléd odahaza is. Jaj, csak megtudná az a palatinus ezt a gyaláztos csalást. De ha esze van, rájön, mert az ábrázata is egészen más, mint a pribolyi fehérnépé!
Az óriási rozmaringot szépen kiásták a földből, betették egy diófából készült politúros vederbe (a kékkői asztalos csinálta nekik remekbe), az asszonynépnek pedig a helység kasszájából szabattak piros pruszlikokat (beh csak szépen is varrta meg a bodonyi kecske), a nagy cifraságnak virágos kék szoknya volt a folytatása, piros szattyáncsizma a bevégződése.
Mikor megvolt minden, föltették a vedret négylovas szekérre, s úgy indultak el a pribolyi híres menyecskék, leányok. Volt is bámulójuk, amerre mentek útközben. No, ha még most se lesz meg az az országút: akkor aztán igazán nincsen a világon ékesszólás.
Jól volt az kieszelve. A nádor nyájasan fogadta az asszonydeputációt. Mosolygott, mikor előadták az út-ügyet, megsimogatta Szudy Erzsi fejét, s megígérte, hogy még e nyáron egy körutat tesz, s akkor útba ejti vidéküket… legyenek mindenben jó reménnyel.
Elég is volt ez a pribolyiaknak egyszerre! Micsoda? Maga a palatinus jön el Budáról? No, emberek, még ez se történt. S ha igazán eljön, az ő kedvükért jön. Hátrább az agarakkal Bodony, Gály, Kiskér és Zobola! Most már ők vannal felül! Mert ha a nádor eljön, tán még donációkat és új címereket is osztogat majd a pribolyi nemesek között!
S ez egyszer csakugyan igaz lett az aranyos ígéret. József nádor útrakelt, s megállott Bodonyban is, a szép Baros Anna kastélyába szállván. Nem is lehetett vón' jobb helye, ha ad valamit a szép asszony főztjére, s ki ne adna arra?
A szép özvegy nagyra volt vele, hogy egy egész napot tölt nála a nádor. Pedig nem volt nehéz így kicsinálni. Hiszen a vármegye urai állították össze a nádor utazási programját, s azok dehogy hagyták volna ki a bodonyi kastély asszonyát, mikor mindnyájan neki udvaroltak.
Nagy volt a pompa és fény, bandérium, mozsárdurrogás, amint ez már szokás minálunk; a szép asszony, nemzetes és nagyságos Baros Anna künn az udvaron fogadta mélyen meghajolva a fenséges urat. Fehér ruhát viselt, arannyal hímzettet, meggyszín bársonymentét, tündöklő főkötőt. Bizony odahaza se lát annál szebbet a palatinus!
Dehát ez mind nem tartozik reánk; a főbenjáró dolog az, hogy a vicispán és a többi megyei urak (hordta volna el őket onnan a köszvény) mindig ott ólálkodtak a fenség körül, s mindenben kapacitálták. Lőn tehát, hogy a pribolyi deputációt, mely az országutat sürgette, kegyesen fogadta ugyan, de megtagadta a kérésüket.
– Lehetetlen dolgot kívántok, fiaim – mondá a bevégzett ékes dikció után, melyet tisztelendő Cselkó János tartott. – A vármegyének nincs erre pénze. Én nem tehetek semmit.
Ekkor előlépett a nagy Mácsik:
– De hiszen megígérte fenséged az asszonyoknak.
A nádor zavarba jött, de nem tett rá kellemetlen benyomást a merész föllépés. Csak hátrált egy lépést.
– Az út dolgában semmit sem tehetek – a vármegyének nincsen pénze –, talán valami egyebet kérhetnének tőlem szegény emberek?
A pribolyiak összenéztek; tisztelendő Cselkó János uram egyet köhintett, s eközben eszébe jutott, mit kell kérnie.
– Ha meg lehetne tenni, fenség, hogy Esztergom városa négynapi járóföld legyen Pribolytól.
– Hiszen annyi sincs – mondá a nádor mosolyogva a különös kérésen. – Ám legyen tehát…
Az alispán elkezdte erre magyarázni: a dolog tulajdonképpen úgy áll, tisztelendő Cselkó János uram csak adminisztrátor a helységben, az igazi pap valami rossz fát tett a tűzre, minélfogva megidézték a szentszék elé, s ott el fogják mozdítani – ha majd odaér. Csakhogy oda nem ér, mert már két esztendő óta utazik Esztergom felé, az állomásokról különféle leveleket küldözgetvén Esztergomba, hogy betegen feküszik, de már útban van, hogy ez vagy az az akadály merült fel, – s azalatt persze mindig ő húzza a parókia jövedelmét, míg tisztelendő Cselkó uram nyomorog a hívek között.
Szerencsére a nádor nem hallgatott oda, mert Mácsik uram, kit dühbe hozott, hogy a pap a saját zsákját tömi, pedig a községre illenék gondolnia, ingerülten rántotta el onnan a szent férfiút, mit észrevett a nádor, s nyájasan kérdé Mácsiktól: »Hát még mit kívántok tőlem, édes fiam?« Nyilván tetszett neki a pribolyiak naivsága.
– Az a kérésünk vagyon instálom…
– Adjátok elő gyermekeim, s ha lehetséges, meg fog történni.
Mácsik György jámbor arcot vágott, s egész a váll-lapockái közé húzta fejét.
– Fenséges palatinus uram! Kegyeskedjék elrendelni, hogy Barosné nagyasszonyom ezentúl Pribolyon tartozzék lakni.
– Nem értelek. Ismételd még egyszer – nógatá a jó nádor szelíd, kissé rekedt hangján.
– A nagyasszonynak van egy ócska kastélya Pribolyon; az kívánjuk, fenséges uram, hogy abban kelljen laknia.
József most sem látszott felfogni a dolgot, azt hitte, hogy a szóló rosszul fejezi ki magát latinul, s apró kék szemeit a szép háziasszonyra függeszté, mintha attól várná, hogy magyarázza meg neki németül.
Annak pedig ott a magyarázat az arcán, egy tündöklő mosoly volt az egész arc. Jól esett neki a kívánság. Ő értette, de el nem mondhatta.
– Nehogy miattam kelljen fenségednek megtagadni valamit – mondá kedvesen meghajolva –, ám legyen meg, átmegyek lakni Pribolyra.
A pribolyiaknak pedig nem is kellett több. – A szép Barosné hozzájok hurcolkodott még akkor nyáron, s nem kell megijedni, a gyep az udvarát hogy fölverte volna – rá néhány hétre nyomban építeni kezdték a töltést, pedig senki sem kérte, senki sem járt utána.
A tekintetes alispán úr maga hozakodott elő vele az őszi gyűléseken, hogy ez az út most a legfontosabb közérdek, – no, meg éppen van egy kis fölösleges pénze most a megyének.
…Bizony azt az utat két szép fekete szem édes nézése csinálta.
