VII. FEJEZET A GÁBOR GYEREK ŐFENSÉGE
VII. FEJEZET
A GÁBOR GYEREK ŐFENSÉGE
A GÁBOR GYEREK ŐFENSÉGE
Azok pedig csak ezután kezdtek még igazán bolondozni. Egy pillanat alatt megváltozott a sorsa, éppen mint az Ezeregyéjszakában a szegény arab fakírnak, akit álmában átöltöztetnek kalifának. A kis szurtos, megvetett fiúból egy miatyánk alatt hatalom lett, a Laczkó-család szemefénye, bálványa, aki előtt meg kellett hajolni mindenkinek.
Mácsik György önmegtagadása mindenkit meghódított. A nagy lelkierő imponál. Sőt még kevesebb, a nagy lelkierőnek a látszata is elegendő, hogy magával ragadja a tömeget, mely mindig azt bámulja meg, ami szokatlan, ami váratlanul jön.
Senki se ellenkezett többé, mihelyt ki volt kiáltva a jövendőbeli alispán. Szépnek, helyesnek találták így érvényre emelve azt a gondolatot, hogy a szegény kollár fia legyen az első felettük, mert életrevaló. Hiszen végre is Laczkó-vér foly az ereiben, s a híres Kinizsi Pál is csak egy molnárlegény volt, a krónikásoknak az ő csácsogásai szerint.
Az öreg galambősz Laczkó Márton, aki teljes erejéből Huszár Pista mellett volt, odament a gyerekhez, mikor az végre kibontakozott az ovációkból, s kiterjesztvén felette reszkető karjait, levett kalappal megáldotta.
– Az isten éltesse tekintetes uramöcsémet. Valamint a sebes folyó víz virágos partoknak közepette fut a tengerig, mindig nagyobbodva útközben, azonképpen nagyobbodjék hírben, erőben, boldogságban, s általa e família is, mely megtalálta e mai napon istennek kedvező kegyelméből Mózest, mely őt elvezeti vala az ígéret földére. Ámen.
Gábris csak nézte, hogy mit mókáznak vele ezek a bácsik, s csodálkozásában egyszerre elnémult, szótalan lett. Az, hogy itt mindenki ránéz, mindenki vele foglalkozik, meghökkentette, érezte, hogy valami rendkívüli, valami álomszerű történik vele, s ez odabilincselte, ahol állt, lába a földbe gyökerezett, s pajkos arca egyszerre fölvette a komolyság jellegét. Nem szaladt már ki a pajtásokhoz, hanem kérdőleg, várakozólag jártatta meg nagy fekete szemeit a gyülekezeten. Az öregek azt hitték, hogy ez az alispáni állás méltósága, nimbusza már, pedig csak a gyermekies naiv ámulat volt.
– Most aztán megvan már az alispán – mondá Mácsik. – Mindnyájan belenyugosznak?
– Mindnyájan.
– Akkor menjünk hát tovább. Meg kell választani a tútort.
– Mácsik! Mácsik! Mácsik! – Minden ajkon a Mácsik neve.
Még ez se volt elég. Mácsik egy kormányzó tanácsot kívánt, mely a fiú neveltetésének gondjait megossza, a pénzeket beinkasszálja, azokról számadásokat készítsen, s mindennemű foglalatosságokban kezeügyében legyen, amiképp azt a dekórum és a Laczkó Gábor megkívánja.
Mert rang volt az, éspedig nemcsak képzeletbeli. Amint a pribolyi konferencia híre szétment a vármegyében, mindenki erről beszélt. Laczkó Gábor olyan emlegetett perszóna volt, mint akár egy királyi consiliarius. Hogy néz ki? Igénytelen, köpcös, barna gyerek. Hány éves lehet? Most jár a tizenharmadikban. Teringette, nyolc-tíz év múlva már a vármegye feje lehet. Mert ezek a bocskorosok nem tréfálnak ám. Ezeknek eszük van.
A vármegye oligarcha családjai a fejeiket vakarták: »Nem ér az egész alkotmányunk egy pipa dohányt, ha ilyen bolondot lehet vele csinálni, pedig lehet.« Maga a főispán őméltósága, ki éppen a közgyűlésre öltözködött díszmagyarba, mikor ezt a hírt meghozták neki, az asztal alá vágta a kócsagtollas fövegét: »No, elhibázta kend, Verbőczi uram, – hogy nem inkább ködmönöket varrt kend azalatt, míg a tripartitumot komponálta.«
De Mácsikékat bizony nem inkommodálta ez semmit. Sőt inkább tetszett nekik, hogy félnek tőlük, s még buzgóbban láttak hozzá a leendő patrónus neveléséhez.
Gáborra mindjárt másnap rátették kezöket, addig is, míg ősszel elveti Suska, mint a jóféle magot, a tudományok szántóföldjébe: ő fogja elvinni Pestre, mert kisebb helyen mégiscsak derogálna a családnak. A négy kevély csikót, amely vinni fogja, rögtön abrakra fogták, hadd ejtődjék bámulatba nemes Pest városa, hogy kicsoda, micsoda a Laczkó-nemzetség. Őszre be lehet már fogni mind a négyet, hacsak karóba nem ugrik addig valamelyik, vagy a keh bele nem ártja magát. Magának Gábrisnak pedig hűlt helye lett, már t. i. a réginek. Elhozták Kékkőről Csató Jánosné asszonyomat, akinek a megboldogult ura a derecskei bárógyerekeknek varrogatott habitusokat. Csatóné tudni fogja, mi illik, mi nem, sőt az ura tudományából neki is maradt annyi, hogy a bodonyi kecskét útbaigazíthatja, mert a bodonyi szabó jeles mester, kiváló okos ember, ha egyszer a tűt megfogja – csak éppen az úri formátumban nem járatos, mivelhogy sohasem varrt életében egyebet, mint közönséges mellényeket és nadrágokat a környék legényei számára. S azok mind olyan egyformák, mint a lóherelevelek a kaszálókon.
Végszámra jött a posztó, meg a finom hófehér gyócs a boltokból, négy Laczkó-asszony volt kirendelve, hogy éjjel-nappal varrja a staffirungot a Gábor úrfi számára. Filcsik egy sarkantyús kordován csizmát készített ajándékba, két párt pedig közönséges használatra, de olyan az is, hogy a burkus princ felvehetné piros pünkösd napján!
Maga Laczkó Boldizsár egész napokon át ott dőzsölt a korcsmában, s pohár pohár után ürült. Hiába intették, hogy ne igyék, váltig azt hajtogatta:
– Hogyne innám? Mikor olyan nagy okom van. A tekintetes fiamuram egészségére kell innom. Éljen az én Gáborom, meg a feleségem ura!
Emiatt, csakis emiatt nem lehetett boldog Boldizsárné, ki mindennap átszaladt négyszer is, megnézni Gáborkát, mit csinál a lelkem, hogy érzi magát? Örült a szerencséjén, hogy úgy felvitte az isten a dolgát, de valami szomorú érzés is vegyült ehhez, azért, hogy elvették tőle. És van bizonyos láthatatlan felhő, mely a szerencse háta mögött ül, egy ismeretlen félelem, egy homályos rém, mely a levegőben süvít, egy benső sejtés, mely a virágok illatában, méh döngésében, aranyos napfény sziporkáiban is benne van. Szerető szívek azt megérzik, látják a homályban is a fényt, a fényben is a homályt.
Szegény Boldizsárné mindig úgy remegett, mikor a »kis király«-t szívéhez szorította. Hát nem álom ez? Hát igaz ez? Nem nyílik-e meg nyomban az ajtó, hűs áramlat besuhan, egy sötét alak belép, s fölrázza őket: »Takarodjatok innen!« Mert ha az istenek labdáznak is, azoknak a labdája is hol fölszáll, hol leesik… Labdázni másképp nem lehet.
De maga a kis Gábor igen hamar beleszokott az új helyzetbe. Eleinte csodálkozott egy kicsit, hogy mikor az utcán régi szokás szerint megdöngeti a gyerekeket, azok nem merik visszaütni, s ha valahol ablakot tör be a parittyakővel, ahelyett, hogy husángot kapna fel a tulajdonos, vagy rögöt dobna utána, mint azelőtt, nyájasan mosolyog inkább, s még dióspatkóval kínálja. Tusnay uram, a kántortanító, aki mindig botot emelt rá, nyájas cirógatásokkal fogja karon, s tegnap amint a tanítói funduson kedve támadt Gábrisnak kiszedni az öreg kőrisfáról a fészket, nem átallt maga a tudós férfiú felmászni érte, nehogy a lelkére kelljen vennie azt a nagy felelősséget, ha netalán Gábornak esnék valami baja.
Hát persze hogy hamar meg lehetett szokni az ilyeneket. Külön szobát rendeztek be neki Barosné kastélyában, hol együtt lakott Chalupkával. Mert az öreg sorsát is felvitte az isten. A végrehajtó bizottság őt nevezte ki a fiú instruktorának, illendő évi salláriummal. Míg itthon lesz a fiú, addig ő neveli. Annakutána is azonban istápolni fogja a famíliát tanácsadásokkal, s vezetője lészen a gyereknek mindenekben, ő tétetvén azért felelőssé, hogy egész csordultig kiteljék benne a tudományokban való mértéke a vicispáni officiumnak. Se több esze ne legyen, se kevesebb. Mert a »több« is baj. Ha netalán tán szeptemvir válnék belőle, a nagy rang füstjétől könnyen nem látná aztán meg a szegény famíliáját. Éppen csak vicispán legyen. Meg volt szigorúan tiltva Chalupkának, hogy az elméjét magasabbra igazítsa. Mert Chalupka kinevelné azt még tán nádorispánynak is, ha úgy volna az instrukcióban.
Barosné maga mellé vette Bodonyba a Réky-árvát, ott volt nekik üresen a nagy pribolyi ház; Chalupka úgy viselte magát benne, mintha ő lenne az ura. Játékokat rendezett ott Gábornak, csinálván neki vármegyét a parasztgyerekekkel, kiket kinevezett szolgabíráknak és vicenótáriusoknak, pandúroknak és rablóknak. A pandúrok elfogdosták az elhagyott park fái közt elbújt rablókat, a szolgabírák ítéletet hoztak fölöttük, s ilyenkor mindig Gábor elnökölt. Mácsik is végignézett néhány ilyen »vármegye játékot«, s megelégedését fejezte ki a kitűnő metódus felett.
Így telt el a nyár. Ebédelni mind a ketten Mácsikékhoz jártak. Haza nem volt szabad menni Gábornak, de ahelyett inkább Boldizsárékat hítták meg némelykor. Az asztalfőn Gábor ült még akkor is, ha Mácsik köztük vacsorált. Mindennek mutatni kellett, hogy ez a gyerek nagyhatalom. Dinasztiák nem őrzik oly aprólékos féltékenységgel, s nem nevelik annyi gonddal a nimbuszt, mely egyetlen fejre szór sugarakat, mint ez a hétszilvafás oligarcha, ki, mert uralkodni akart, nem sajnálta az aranyozást – ahová odaillett. Mert ez annak a módja; királyok, országkormányzó nagyurak is megtanulhatnák!
Különben meg volt itt most kompolyodva az egész Priboly. Nincs annál bolondabb dolog, mint mikor a fantaszták kezdenek működni. A parasztok kiokoskodták, hogy Laczkó Gábrisban született meg az Antikrisztus. A kékkői százesztendős barát megsúgta Mácsiknak a jeleket, amikről rá lehet ösmerni, s az, mikor meg akarta ütni a fiút, amint aláhajolt, meglátta nyakán a titkos jegyet, mindjárt lehullt a keze, s térdre esett. Mások még távolabb estek az igazságtól. Szerintök kicserélt gyerek a Laczkó Gábris. (Hiszen emlékezhetnek rá kendtek, hogy micsoda nagy feje volt szopós korában, s a szemei biz isten kékek voltak.) Mert ez a fiú senki más, hanem a hollandus királynak a fia, akit üldözőbe vett a francia király, a dajkája azonban megmentette, ideszaladt vele Pribolyra, s itt kicserélte, sok pénzt adván Boldizsárnak (most tudódik már ki, miből ivott annyit Boldizsár uram) az ő fiáért, akit aztán ehelyett nyakaztatott le a francia király. Hanem most kisütött az igazság. Ráakadtak a kis princre. S a hollandus király levelet írt Mácsiknak, hogy addig is királyi fényben tartsák a »kis fenségest«, mandulával etessék, patyolatba járassák, míg érte jön ezer vitézzel, arany hintóval. A két verzió közül ez volt a tetszetősebb, ezt hitték el. Mert abból az ezer vitézből, ha idejön, a hajadon leányzóknak is juthat, sőt tán nem lehetetlen, jó szemmel nézik majd azokat a menyecskék is.
…De az ezer vitéz csak nem jött, csak nem jött. Később ősszel aztán hiába is jött volna, mert Gábort Pestre vitték. Mácsik is vele ment… természetesen Chalupka sem hiányzott, ott ült az ülésen háttal Suskának.
Nagy parádéval történt az elmenetel. Nyolc családbeli férfi, köztük Laczkó Pál, Filcsik István, egész a bodonyi határ legvégeig kísérték lóháton bandériumnak. Suska maga új kékbeli ruhát kapott ez alkalomra ezüst gombokkal, gazdag sujtásozással, a csizmájáról pedig akkora bojtok lógtak le, hogy a templombeli zászlókról se különbek.
Mikor a faluból kiindultak, mind összegyűltek a népek a templomsoron a Barosné kastélya előtt, s míg a kis Gábor végigcsókolózott az asszonyokkal, míg elbúcsúzott az anyjától, aki keservesen zokogott az udvaron, s jajveszékelve kérte Mácsikot, hogy engedje őt is a fiával menni, hiszen elfér ő a kocsis mellé, vagy akárhová a saroglyába (– Majd bizony kegyelmeddel csúfítjuk el a virtust – förmedt rá Mácsik mogorván), addig a népek hangosan éljeneztek egész utcahosszat, s látván, hogy az úrforma Laczkó-asszonyok a fehér kendőiket lobogtatják, ameddig csak el nem tűnik a hegynél a könnyű kocsi, ők is előszedegették, aki mihez ért, s búcsút integettek a leghatalmasabb gyereknek, akit valaha anya szült.
S mintha abból a nagy tisztességből és becsületből semmit sem akarnának visszatenni, amit már utána nem küldhettek; a maradékot szétosztották a szülők között; húsz asszony is rohant vigasztalni Boldizsárnét, hogy így, hogy úgy örülnie kellene inkább, nem siratni, amiért elment. Nem lehet olyan kevély anya a világon, mint ő. Boldizsár uramat pedig tízen is meginvitálták egy kis búfelejtőre, ki ide, ki oda. Nagy mérgelődéssel rázogatta fejét őkelme, hogy miért nem repedhet szét többfelé az ember?
Mikor a bodonyi határt is elhagyták, a kastély asszonyától illendően elbúcsúzván, a legutolsó hídnál (ahol az ütött orrú Szent János van) elvált a bandérium, de nem előbb, míg Filcsik uram nagy elokvenciával el nem mondta ékes rigmusokban, amiképp következik:
Látjuk, nézegetvén az idők pulzusát,
Hogy bolond, ki veszni hagyja az ő jussát.
Odavág denique, amit ezzel mondok,
Hogy a Laczkó-hadak bizony nem bolondok,
De ha minden Laczkó futó bolond volna,
Ez a família mégis okos volna
(Amilyet nem látott se Bereg se Tolna),
Mert ül a szekéren Georgius Mácsik,
S ifiú palánta, Te leszel a másik!
Jobb karodat fogja, isten úgy kísérjen,
Haza meg ölébe hozzon vissza. Éljen!
Hogy bolond, ki veszni hagyja az ő jussát.
Odavág denique, amit ezzel mondok,
Hogy a Laczkó-hadak bizony nem bolondok,
De ha minden Laczkó futó bolond volna,
Ez a família mégis okos volna
(Amilyet nem látott se Bereg se Tolna),
Mert ül a szekéren Georgius Mácsik,
S ifiú palánta, Te leszel a másik!
Jobb karodat fogja, isten úgy kísérjen,
Haza meg ölébe hozzon vissza. Éljen!
A többi bandéristák kilőtték erre a pisztolyaikat, s ők is éljent kiáltottak, Gábor és Mácsik kezet szorítottak mindnyájukkal, s az utóbbi még azonfelül a következő szavakat intézte Filcsikhez:
– Mégse olyan szamár ez a mi kántorunk, amilyennek látszik. Mondd meg a feleségemnek, küldjön neki egy véka kukoricát, mert szépen komponálta ki a verset. Láttam, fiatal libái vannak a kántornénak – de nem tudja mivel hizlalni. No, mehetünk már!
Suska közibe vágott a négy csikónak, melyeknek a sörénye tengerihaj pántlikával volt befonva, s melyek úgy ragadták a kocsit Vác felé, mintha pehely lenne.
Hajó már járt akkoriban is a Dunán. Suska ment rajta egyszer, mikor a gyapjút szállították; nevezetes is volt emiatt Pribolyon. Sokat tudott róla beszélni. Gábor erőnek erejével azt kívánta, hogy hajón menjenek. Az pedig körülbelül uzsonna tájon szokott Váchoz érni.
– Hát mi odaérünk-e akkorra? – kérdezé Gábor türelmetlenül.
Suska kevés beszédű ember volt, amit mondott, azt szörnyen megfontolva s bizonyos nyomatékossággal mondta.
– Odaérni, odaérünk – csak fölvegyenek!
– Hát azt gondolod, hogy föl nem vesznek? – vágott közbe Mácsik nyugtalanul.
– Fölvenni, fölvesznek – véli Suska Mihály, megnyomkodva pipája hamvát –, csak odaérjünk!
Bizony nehéz volt ezen eligazodni. Mivelhogy a nagy bölcsességnek és meggondolásnak miatta rendesen soha semmi kézzelfoghatót se mondott Suska Mihály. De különben az volt a hajó szokása is még akkor, hogy néha elkésett egy nappal is, máskor pedig, ha sok utas volt rajta, meggondolta magát, s nem vette fel a szegény embert, ha neki úgy tetszett, sőt meg sem állt Vácon még csak egy verdung italra sem, hanem ész nélkül hajtott egyenesen Pestre.
A nógrádi követek is – ahogy hallik – éppen a minap adták be a panaszt magához a diétához, hogy a hajó azt a violenciát követte el rajtuk, pedig jó nemes famíliából valók mind a ketten: nem várta be őket, noha megüzenték az állomásra tisztességtudóan, hogy mihelyt a tarokkpartijukat bevégzik, mindjárt indulnak, szíveskedjék várakozni addig. Úgyse soká tarthat már, mert Bezerédi István uram éppen most öntötte ki erszényéből az utolsó aranyait. Csak még azokat nyerik el tőle. Hanem a kapitány valami goromba fráter, azt a hallatlan injuriát csinálta, ott hagyta őket. Nem tudom lesz-e valami orvoslása? De ha van még igazság Magyarországon, s ha még tisztelik a nemes embert egy gyűszűnyit, vérnek kell folyni emiatt minden bizonnyal. Ezt a derék Chalupka újságolta, s Mácsik nagyokat fújt megbotránkozásaiban. »Hallatlan az, mi minden történik már a nap alatt!«
De hála istennek nem esett semmi hiba az úton, nemcsak odaértek a rendes időre, hanem a hajóskapitány ismerőse volt Chalupkának, s mindjárt nagy barátságba lépett Mácsikkal. Útközben azt is kisütötték, hogy rokonok távolról, mert a hajóskapitánynak, Csomaközy Lázárnak, az anyai nagyanyja Mácsik Veronika volt. Erre a Veronikára nem emlékezett ugyan a genealógiából Mácsik György, hanem ebből az alkalomból igen jól esett neki mégis, hogy a tisztes asszonyság egzisztált vala, s éppen erre a hajóra nemzett egy dédunokát.
Mert lám milyen jó… most a kis Gábort is legalább rokonhoz adhatja úri ellátásra, s mindjárt megbeszélhetik együtt a dolgokat itt a hajón, nem kotyog bele más, csak az atyafiságos kulacs néha.
Csomaközy Lázár megnézte a fiút, s minthogy nagyot hallott egy kicsit, ő is szörnyű lármás hangon nyilvánította véleményét.
– Jó pofája van, teringette! Meg fog neki örülni a kis lányom. Hát eljössz-e hozzám hé? – s erősen meghúzta a fiú fülét.
Mácsik szembetűnő zavarral s szokatlan szelídséggel szólt közbe.
– El van kényeztetve a fiúcska, úgy bántunk vele egész nyáron, mint a hímes tojással.
– No, majd kiverem én belőle a hímet – dördült meg a kapitány a fogait vicsorgatva.
Iszonyú kegyetlen ember lehetett ez a Csomaközy Lázár. Mácsik félrehítta Chalupkát, egészen a hajó orrához.
– Te, nem valami emberevő állat ez?
– Nem biz az. Hanem csak úgy játssza a rettenetest. Abban a képzelődésben van, hogy a tengeri kapitányok mind marcona zordon alakok, akikhez félelmetes a közeledés. Azért nevezi magát ő is »tengeri kutyának«, pedig csak »vízi fiakkeros«, s úgy beszél, mintha tigris lenne, aki mindjárt beleharap az emberekbe, pedig csak szelíd bárány – s még a gyerekek kezét is megnyalja. Csak hagyni kell, Gyuri fiam.
– De bizony mégsem hagyom ennyibe – s odalépett Csomaközy Lázár mellé. – Hát tudja barátom uram, én odaadhatom a fiút, mert szeretem, ha nem idegen kézben lészen, hanem annyit mondhatok, hogy úgy kell ám ezzel a gyerekkel bánni, mintha gyémántból lenne, mert jaj annak az embernek, aki csak görbén néz rá…
– Micsoda? Mindjárt a Dunába dobom a kölyköt – s csak úgy tajtékzott a szája dühében. Még orrlyukain keresztül is harag füstölt.
– No, no, domine spectabilis! – avatkozott bele Chalupka – lassan a testtel! Úgy tessék megnézni ezt a fiút, hogy ez a vice-comes a vármegyéjében.
Mire iszonyú csudálkozó szemeket meresztett a tengeri cápa.
– Bolondítsák kegyelmetek a saját édesapjukat, de nem engem. Mert mennydörgős vihar és ezer vasmacska… mindjárt meggyűlik velem a bajuk. Hát eszelős vagyok én vagy mi, hogy nekem ilyen őrült dolgokat tálaljanak fel?…
Bizony nem volt egyéb módja, mint elbeszélni szögről-végről az egész családi plénumot és a békési pört, mely a mozgató rugója mindezeknek. Csomaközy Lázár figyelmesen hallgatta és káromkodott közbe retteneteseket és csapkodta nagy tajtékpipáját a tenyeréhez, hogy csak úgy röpködtek ki belőle a tüzes szikrák. Ha örült, ha figyelt, ha búsult, ha haragudott, azt mind káromkodással fejezte ki, de különféle formákban: Az »ejnye kutya Kutyánszki« volt a csodálkozás, a »fikom fikom« jelképezte a búbánatot, az »ezer tengeri kígyó« volt a bosszankodás, s ez így ment gradatim följebb, följebb.
– Hát Békés? No, lám Békés! – kiabálta a kapitány. – Sistergő pokol! Mindjárt gondoltam, hogy valami szaga van azoknak a dib-dáb békési agyagföldeknek. Háromszor próbáltam repcét vetni fiatal koromban, mind a háromszor elvitte az ördög, hogy süllyedjenek el mindenestül. Nincs azokon áldás egy körömfeketényi se.
– Micsoda, hát odavaló ember kapitány uram? – tudakozódék Mácsik élénken.
– Odavaló a tüzes istennyila, de nem én, hanem a feleségem apjának volt ott egy bérlete; az öreg halála után aztán én gazdálkodtam rajta. Bele is buktam tisztességesen. Hogy a féreg pusztítsa el az egész gyilkos fészket.
– De bizony csak ne pusztítsa, mert azt mi meg nem köszönnénk.
– Mikor lesz az még a maguké? Megeszem én akkorra a fejemet. Azaz, hogy az én fejemet eszik meg akkorra a férgek, de még a magáét is kedves barátom uram.
– Aztán igazán olyan rossz föld az?
– Kígyó, béka lakik abban, s az is panaszkodik talán, mert mindég brekeg. Nincs ugyan púpja a földnek, mint ott maguknál a görbe országban, vagy hogy már azóta az is nőtt, mert van vagy harminc esztendeje, hogy nem jártam arra, hála istennek, – de ha, mint mondom, nincsen is púpja, bezzeg van szakálla. Be van az nőve náddal, füzesekkel. Förtelmes tartomány az. Hanem hát különben igen jó föld, nem lehet ellene semmi kifogásom. Csak azt tartom, hogy az erejét nagyon is kivette az a pékfamília.
– No, éppen jó, hogy erre a pékre fordult a szó. Hát ugyan miféle família az?
Erről szeretett volna hallani Mácsik György.
– Szaporák az ilyen németek, mint az egerek – bölcselkedék a vízi fiakkeros. – Betelepítették azok azóta talán az egész vármegyét, és maguk is kapálják meg az egészet. Mikor még én ott voltam, az öreg is élt. Az volt csak a figura, még most is rám jönnek a nevetőgörcsök, ha rá gondolok. Hogy ím átvette a megyét, mert örökös főispánná is lett, az volt csak az igazi komédia, mikor az első megyegyűlést tartották. Valami nagy nehezen összeszedtek vagy negyven-ötven nemest, azt is mind armálistát. A vén Harruckern belült az elnöki székbe, a kammerdinerje mellé, mert azt tette meg főjegyzőnek. A karok és rendek, a régi visszaszállingózott tisztviselők, megéljenezték az új főispánt, ki sehogy se tudta miképpen viselkedjék. Mert abból az éljenzésből kilátszott az, hogy tréfából történik. Harruckern azt mondja a főjegyzőnek: »Mit csináljunk?« »Legjobb lesz, súgja a főnótárius, ha az auktoritás nevelésére föltesszük a kalpagjainkat.« Föl is tették, de ebből az lett, hogy a rendek és karok is sértődve összesúgtak, pedig ugyancsak vékony karok valának: »Micsoda szemtelenség az? Ha ők a fejükön tartják a kalapot, tegyük föl valamennyien«. S föl is tették. Mire a pék ijedten döfi hátba a főnótáriust: »Te Fridrik, mégis úgy látom én, hogy alighanem szamár vagy te, énvelem együtt, ehhez a hivatalhoz, elhibáztuk fiam… vegyük le, de mindjárt a kalapjainkat«… S megint úgy tettek, ahogy beszéltek. A karok és rendek látván immár hajadonfővel a főispánt és főjegyzőt, azt súgja Plachy István a körülülőknek: »Talán mi is levegyük?« De odaszól igali Nagy Gáspár, a legtekintélyesebb: »Sose fárassza magát kegyelmed, szebb is, igazságosabb is így!« S lőn, hogy az egész gyűlés úgy folyt le. Mindenkinek rajta volt fején a kalapja, csak a főispán és szolgája ültek tisztességes módra földetlen fejjel. Azt hitték a jámborok, hogy annak így kell lenni.
Mácsiknak szemeiből a könny csordult ki a nevetéstől, s mire Pestig értek, már kész volt az alku, hogy de bizony a mulatságos kapitánynál lesz koszton a kis Gábor; nevelje úrnak, erősnek, bátornak és kötekedőnek, mert az az ő hivatása, hogy oszlop legyen… mindnyájuknak az oszlopa.
– Biz isten akár vissza is fordulhatnánk, Chalupka – szólt a nagy Mácsik, mikor Pestre érkeztek.
– Még nem. Még a professzorok közt kell szétnéznem.
Másnap el lett igazítva az is. Sőt még egy pár híres ügyvédnél is megfordultak konziliumot kérni. Mind azt állította, hogy kétes, meg lehet-e nyerni a békési jószágokat, hanem Csomaközy Lázárnak volt egy fiskális sógora, az volt a legnagyobb talentum valamennyi között, mert ki sem hallgatta jól a részleteket, máris odacsapott a tenyerével az íróasztalra: »Egész Bécs megrendül, ha én ezt a dolgot a kezembe veszem.«
– Ez a nekünk való ember! – gondolta Mácsik, s minden szavának édesdeden bólingatott.
Meg is állapodtak benne, hogy elhozzák neki a pört (elveszik a mostani fiskálistól, az otthonitól, mert az lusta és tehetetlen), hadd folytassa, s vigye ő, addig a nyolc-tíz esztendeig is, míg a gyerek elkészül, legalább el ne aludjon – ha előre nem mehet.
Végre harmadnapra összecsókolták a család oszlopát, parulát váltottak Csomaközy Lázár urammal, s megígérvén neki, hogy minden esztendőben egyszer eljön Chalupka a fiút megnézni, és a pénzt is mindig elhozza, re bene gesta, hazaindulának.
Mácsik, mikor a legszélső pesti házakat is elhagyta a hajó, még egyszer visszanézett, s felsóhajtott:
– No, hát csak nevelkedjék az oszlopunk, akit ott hagytunk. A família dolgát eligazítottuk, – most már vagy tíz esztendeig ráérek. Most már eligazítom a község dolgát!
