IX. FEJEZET BIRIKE MEGNŐTT
IX. FEJEZET
BIRIKE MEGNŐTT
BIRIKE MEGNŐTT
Egy szép asszony nézése, no, meg a Mácsik bölcsessége, mert adjuk meg, akit mi illet. Élő érdeme lesz idők végeztéig az az út!
Hanem meg is szenvedte a nemzetes asszonytól.
Mácsiknét bántotta az, hogy most már nem ő lesz az első asszony a faluban. Eddig minden toron, minden keresztelőn ő ült a legfelül. Ha nyulat lőtt valaki a határban, vagy ha királygombát talált a kis hegyen, őneki hozta el. Az első fürt szőlőt, a legkorábban ért kukoricacsövet köteles adóul juttatták asztalára a falusiak.
S az most már mind másképp lesz – ha Barosné ideköltözik.
Nem, százszor nem! Ebbe ő bele nem egyezik sohasem. Ő nem szí egy levegőt azzal az úri dámával! Ő elköltözik innen! Adjon neki Mácsik tartáspénzt!
Meg is tette a nemzetes asszony, amit ígért, elköltözött éppen aznap, mikor a Barosné társzekerei hozták a cifra bársonyos bútorokat; elköltözött, de nem kellett neki tartáspénz – hanem csak temetési költség.
Már régen gyöngélkedett, de a mellbetegséggel ki lehet húzni hatvan esztendeig is. Gondolták, megsegíti a pemete, bojtorján, de az sem használt neki. Hátha talán mégis hallgatni kellett volna a doktorra, ki váltig enyhébb levegőre küldözte?… Mármost itt a csapás az egész famíliára! Mert úgy kell venni, hogy Mácsik ezzel egészen elszakadt a Laczkóktól.
– Bizony sírhatnak kegyelmetek – papolta Toldy uram a temetésen egybegyűlt családbelieknek –, mert itt kaparják be most a föld alá a kegyelmetek címerét.
Megszúrta a Filcsik anyósát, Huszárnét ez a szó, s mikor hazafelé mentek, visszaöklelte Toldy uramat.
– Kegyelmed is inkább a saját címerére ügyelne, meg a Piry uraméra.
De már erre a célzásra elhagyta a szelídebb erkölcse.
– Kegyelmed pedig, Huszárné asszonyom, ne beszéljen a címerekről, mert az asszony ura után számít. Az meg tudvalevő, hogy a ked férjének az ármálisát elfelejtették aláírni a királyok.
– Ha nem volt is nemes ember, úr volt az azért – pattant fel az élemedett asszonyság megállva az út közepén, s fekete kendőjéből kibontá az imádságos könyvet olyan mozdulatokkal, mintha azt menten a Toldy fejéhez akarná paskolni.
– Látom – vagdalkozék ez csúfondárosan –, mekkora domíniumokban terpeszkednek a leányai.
– Terpeszkednek igenis, mert tehetik a férjeik – hánykolódott szül. Laczkó Zsófia, e néven az idősebb.
– Ej haj! Hát ugyan miféle potentátok?
– A maguk emberségéből élnek, punktum. Az egyik csizmadia passzióbul… igenis passzióbul, a másik meg tengerész Szegeden, hallja az úr… Tisztességes hivatala van annak mind a kettőnek, hallja az úr… Nem ültek azok bent a vármegyeházán a hűvösön kétszer is, mint az úr. Most öt esztendeje is bent ült az úr, egész nyáron.
Elhalványodék erre Toldy, de mégis hetykén kiáltotta vissza, a mellét verve:
– Nemes ember vagyok, – akkor ülök, amikor nekem tetszik!
Ki tudja, mi támad, ha a rikácsolásra oda nem sereglenek a gyászoló gyülekezetből nehányan lecsillapítani a kitört viszályt.
– Illik is ez? Ilyen fekete napon! Nem szégyenlik kegyelmetek? Ugyan, ugyan! Mindjárt erre fog jönni a »nemzetes« is.
Az t. i. Mácsik volt, ki méltósággal, némán viselte gyászát, még a sírnál sem ejtett ki egyetlen panaszszót. A Laczkók sírtak keservesen, és Chalupka is zokogott, mintha csak a hatalmas ember adta volna ki rendeletben: »te sírj helyettem, Chalupka, mert nekem magamnak derogál.«
De meg is tette Chalupka.
Úgy odaborult a koporsóra, mikor leeresztették, hogy kalapja lefordulván fejéről, alágurult a sírverembe. Keserűségében még észre sem vette. Bekaparták biz azt, – ott fog elporladni a nemzetes asszony csontjaival. Pedig korai neki a sír. Szegény kalap! Még csak huszonnégy éves vala.
Mácsik lassú léptekkel ment hazafelé Baros Anna és Birike között. Utánuk, előttük nagy csoportok kullogtak különböző megjegyzésekkel.
– Nyugodjék békével Békés – elméskedék Dúcz nótárius. – Requiescat in pace!
– Ki tudja, hátha viszi a pört tovább is?
– De mikor egy csöpp érdeke sincs már benne.
– Vajon megházasodik-e még?
– Hogyne, hiszen fiatal ember. Most Szent-Mihálykor múlt harminckilenc.
– Nem bolond, hogy megint igába hajtsa a fejét.
– Neki aranyjárom. Kap ő még patyolat arcú hajadont is, gazdagot, szelídet, szépet…
Barosné azonképp váltig vigasztalta útközben.
– Isten rendelése volt, bele kell nyugodni.
– Tudom, tekintetes asszonyom – szólt keserűen –, az ő rendelése igaz, csak azt az egyet restellem, minek kötekedik velem? Hát teszek én valamit ellene?
Arca elborult egy pillanatra, csend volt, csak az újdonatúj csizmája csikorgott a homokos úton.
– Mármost bizony üres lesz otthon a ház és szomorú – folytatta az úrnő. – Ne adja át magát az emésztő gondolatoknak.
– Én csak arról gondolkozom, amiről akarok – felelt kevélyen, megvető kézmozdulattal. A kalapjáról hosszan lecsüngő fátyol ott táncolt a vállapockái közt.
– No, ne legyen olyan konok. A maga szíve sem kő. Csak jöjjön el hozzánk ebédre és vacsorára egy ideig. Holnap már rendben leszünk, a gyámleánya bemutatja, hogy tud főzni.
– Mit? Már főzni tud az a gyerek? – Mácsik csak most nézte meg jobban Birikét. Hiszen nagy lány már az! Mikor nőtt meg ez így? De milyen szép, mint a fiók zerge!
S amint nézte, nézte, melegség futott át az erein. Igaz, igaz, itt van még ez a leány! Meg az a fiú ott…
Hanem ekkor megint elszorult a szíve. Nem tudta még gondolatait rendezni, de már érezte, hogy hol fáj. Az a kapocs tört el éppen, az a kapocs, mely hozzá fűzte.
Másnap csakugyan a kastélyba ment ebédre. A tekintetes asszony magát Birikét küldte érte, s annak olyan édes lágy szava volt, mint az oltári csengettyűnek. Hallott olyat Mácsik valamikor régen, mikor még mint fiú ministrált a templomban.
Nem lehetett el nem mennie, ha Birike hítta. Azután is ott volt majd mindennap egész télen. Megszokta lassan a környezetet. A szép Baros Anna tudott bánni vele, mert tetszett neki az ereje, a durvasága és észjárása. »Olyan ez a Mácsik – mondogatta –, mintha borostyánágat oltanának a tölgybe.«
Mácsik meg őt kedvelte meg, de csak úgy, mint a medve az állatszelídítőnőt. Sokszor harapta meg szavaival. Baros Anna visszacsipkedte, de az csak olyan volt neki, mintha csiklandoznák.
Így lett belőle udvari ember. Pedig eleven udvar volt a Baros Annáé, talán nagyon is eleven. Állt biz ott a színben néha négy hintó is. A vármegyét Pribolyról igazgatták az urak. Staféták innen jártak, s itten keresték az alispánt, meg a főbírót. A szép asszony maga is részt vett a közügyekben. Olyan volt őneki a téns vármegye, mint egy virágpad, melyet ő gondozgat, gyomlálgat; ha az egyik növény nem tetszik benne, kitépi, elhajítja, mást ültet el helyette.
Beleszólt ő maga abba is, ki megy a pozsonyi diétára. Benne van a keze még abban is, hogy a főispán megbukott. Sok finom szálat sző, minden új hálóhoz. Szebb ez, mulatságosabb ez, mint selyemkendőket hímezni.
A csillogó légkör, a fényes nevű megyei urak, akik parolát fogtak Mácsikkal s »barátom uramnak« nevezték, jól hatott a hiú kényes nemesre – de nem vette le a lábáról. Tartotta magát erősen.
Egyszer az asztalnál felköszöntötte Csáthy Pál, a vicenotárius, ezeket mondván:
»Az isten éltesse nemes, nemzetes és vitézlő Mácsik György uramat, aki ugyan se nem viceispány, se nem visel előkelő hivatalokat, hanem csak azért nem, mert a búzából is, mikor vékába öntik, véletlenül van felül némely szem, s véletlenül van alul némely szem«.
A megtisztelt behunyta szemét gyönyörködésében, de mintegy belső ösztönből nyersen odavágta mindjárt:
– Úgy van, domine spectabilis, de ha a molnár jön, s felkavarja a búzát, a felül levő szemek alulra fordulnak.
Mire az alispán odahajolt Baros Anna füléhez, s azt súgta:
– Még mindig ott motoszkál a Laczkó-gyerek a fejében.
Visszasúgta hamiskásan Baros Anna:
– Növekszik már az a gally, amelyen fennakad.
Hallotta a főbíró, s mert ő is be volt avatva, nem állhatta meg kérdés nélkül:
– De hát vetett-e már rügyöt?
A szép asszony rádobta pajkosan az asztalkendőjét.
– Nem a maga dolga az – minek olyan kíváncsi?
– Ha vetett-e rügyöt – udvariaskodék az alispán. – Ahol ilyen puha kéz öntözget, ott tán lombot sem hajt a gally, hanem mindjárt virágot.
A megyei urakat komolyan nyugtalanította a Mácsik hatalma, a száznál több voks egy kézben. A restóráció veszedelmesen közeledett. Nincs itt más mód, csak vagy összeölelkezni vele, vagy tehetetlenné tenni.
De ebből a két »vagy«-ból könnyű a választás. Mert a Mácsik keze akkor is szorít, ha ölel, a megbarátkozás csak ideig való lehetne, míg az ő »alispánjelöltjük« előkerül, pedig az ezután jövő tisztújításra már elibünk állhat, ha nem vigyázunk… Úgy, úgy, hiába nevetnek az urak! Hiszen a serét is csak hitvány ólomdarabka, de ha lőnek vele, mégis sebesebben röpül a madárnál: sőt le is teríti, ha jól eltalálja…
Nem megy ez másképp, össze kell törni a Laczkó-ligát, mint a mákot a mozsárban. El kell tőlük venni Mácsikot, s mint mikor a méhrajból agyonütik az anyaméhet, sose lesz abból egy kaptár!
Úgyis léhaság, eszeveszettség az egész terv, de arra elég jó, hogy fel lehet vele fordítani a vármegyét.
Tavasszal, mihelyt a vizek engedték, nagy mulatsága lőn Mácsiknak. Hozzáfogtak az országút építéséhez, kezdték leverni az egész vonalon a cölöpöket, száz meg száz talyicska mozgott, a bodonyi és pribolyi szekeresek a kavicsot hordták az árok ágyából, a gyalogosok sáncot ástak, a lesti, tiszovniki tótok lejöttek kubikolni, s ott hálván a Barosné udvarán, annak a tulipánhagymáit, melyeket az alispán hozatott neki méregdrágán Hollandiából, összemetélték, s közönséges hagyma gyanánt ették meg kenyérrel. De úgy kell Barosnénak, minek teszi ki az ilyen drága hagymát az ablakba?
Mácsik szenvedéllyel gibickedett az útcsinálásnál, minden idejét a munka nézegetésében töltötte, mintha neki építenének valamit, s ebben a nagy érdeklődésben egészen szétoszlott a búbánata.
Egyszer lefújta fejéről kalapját a szél, s amint a kalap gurult, lecsúszott róla a fekete fátyol. Mácsik észre sem vette sokáig. Egy falusi leány megtalálta a mezőn, s utánahozta. »Ezt a nemzetes uram vesztette el.« Mácsik megnézte a fátyolt: – Minek az? – mondá és elhajította.
Kezdte megszokni ezt a kietlen özvegyi életet, a kihűlt tűzhelyt odahaza, az úri fényt a kastélyban, az asszony incselkedését, a lányka naiv kedvességét. Minden egyebet elhanyagolt. Chalupka vitte a mezőgazdaságot, a békési ügy is pihent. A Laczkó-família közt mindenféle rémhírek jártak. »Mácsik nem törődik semmivel, elhagy bennünket«, s családi gyűlés összehívását sürgették. Ahhoz se volt nagy kedve, legalább halogatta minduntalan. »Úgy, úgy, csinálni kell valamit« – ezek voltak a szavai –, de azért semmit se csinált.
Ez a se hideg, se meleg elszóródása egész nyárig tartott, mikor egyszer csak híre terjedt, hogy Barosné elutazik fürdőre. Kellemetlen hír volt, leverte Mácsikot. Olyan kedvetlenül búsan járt-kelt, mint akivel valami nagy szerencsétlenség történik. S ahányszor együtt volt a két hölggyel, sohasem merte előhozni ezt az elutazást; ha célzás történt rá, ő maga legott rávetett födőnek valami új témát. Ebből látszott, milyen kínos neki.
Egy este, mikor az ambituson ültek, mégis előhozta Birike.
– Igaz, hogy is lesz az majd, ha a néni elutazik?
Mácsik úgy érezte, mintha vasabroncsok szakadtak volna szét benne, melyek eddig összeszorítva tartották szívét, olyan könnyű lett, mint egy gyermek, a levegő, melyet beszítt, illatos friss volt, hűs áramlat, mely a kert felől megcsapta, mintha delejes puha kéz cirógatná.
Tudta már, ki marad, kinek kell maradni, s ki mehet; elébe hozta az az egy szó, mint az érett gyümölcsöt – a saját lelkét.
Barosné leszakított egy piros virágot a leanderbokrokról, s azt morzsolgatta a kezei közt.
– Hát úgy lesz, kedveském, ahogy illik a jó gyermekhez, vezetni fogod azalatt a Mácsik bácsi háztartását.
Se Birike nem szólt, se Mácsik nem szólt. Hallgattak mind a ketten. Biri valami ujjast hímzett, Mácsik pedig egy ott röpködő cserebogarat fogdosott igyekezettel, mintha az lenne a rendeltetése. Bizony isten, olyan nevetséges volt az a nagy ember, hogy ki sem lehet mondani.
És ebben a kínos zavarban minden beszélt. Az élettelen tárgyak megelevenedtek, az apró kavicsok vígan csörögtek a baromfiak lába alatt, suttogtak a fák köröskörül, és a madarak énekeltek.
Hiszen úgy lehetett ez tegnap is –, de Mácsik csak ma hallotta. Töprenkedett is rajta: hol lehettek ugyan ezek a madarak idáig?
Akárhol voltak is, most már itt maradtak, Biri ezüst csengő hangját tanulgatták. Mácsik sokszor hallotta őket e naptól kezdve otthon is az ősi szilvásban; ha Biri elhallgatott, ők csicseregtek; ha Biri beszélt, ők hallgattak.
Mert hát majd elfelejtettem mondani, úgy lett, amint Barosné kicirkalmazta. Biri a gyámapja háztartását jött vezetni, hadd szokjék ott önállóságra, jó oskola fiatal leánynak.
Füstölgött megint a Mácsik-kémény. Nem is szürke volt tán a füstje, de violaszínű. Biri kis fehér kötényén vígan csörömpöltek a gazdasszonyi kulcsok: nem is volt az csörömpölés, de zene. Olyan helyrevaló kis háziasszony lett, hogy csupa öröm ránézni.
Hanem a pletyka savanyú arcot vágott hozzá. Ami nem megy, nem megy, fiatal lánykát özvegy ember kényére bízni nem illendő és nem tisztességes, ha mindjárt gyámja is. Mert ki tudja, mi lakik az emberekben? Azaz, hogy mindenki tudja, miszerint gonosz indulat lakozik bennök, ha kicsinyek vagy nagyok, ha szelídek vagy szenvedélyesek. Hiszen a Priboly folyócska se Duna, de az is megárad néha, s felnyúl a virágért, amely a partján nő, hogy azt elsodorja… De hát még a Duna?…
Tudnivaló azonban, hogy Barosné miért igyekeszik a leány vesztére? Le akarja rázni, mert teher neki. Miért nem viszi magával a fürdőbe? Mert szebb nálánál. És mert – úgy beszélik a csintalan nyelvek – olyan életet viszen ő ott, amihez fölösleges a tanú.
De már ezt nem szabad elhinni, csak az irigykedés mártja meszelőjét ily maró festékbe.
Az lesz az egészben, gyereknek nézik még mindketten a lánykát, s pedig már nem gyerek. Nem lett nagyon magas, de ki volt fejlődve tökéletesen. Termete szép arányos, de nem ártott volna, ha csípőkben egy kicsit erőteljesebb. Az álla rendetlenül előrenyúlt, a homloka is magasabb lehetne. Haja pedig csak színre vala kellemes a szemnek, de tapintása valóságos drót, és mégis a szemek szelíd nézése és az egész alakban, arcban az összhang ellenállhatatlanná tette.
Úgy bánt vele Mácsik, mint a gyerekkel. Gyakran odahívta magához és megsimogatta barackvirágszín arcát, szőke erős haját, mely úgy szurkálta, égette, mint a virágtövis.
Az alsó ajka bal részén egy kis szemölcs volt. Fölségesen illett neki az is.
Meg nem állhatta egyszer Mácsik, megcsípte pajkosan a kis szemölcsöt. (Ej, ej, hogy még az ilyen ember is mibe nem ereszkedik bele?).
Birike durcásan sikított.
– Jaj, le ne tépje, mert mindjárt meghalok.
És azután olyan csodálatosan nézett rá, de olyan csodálatosan, hogy a nagy ember összerezzent. Arcát, homlokát a vér öntötte el.
Felkelt, elsietett, behúzta magát a méhesbe, ment a medve a barlangjába, s ki nem jött onnét estig. Restellte a dolgot.
A méhek döngve hordták csápjaikon a virágok sárga selymét, édességét. Ebben a halk altató zümmögésben sok eszébe jutott. Nézte a felhőket, olyan az az egyik ott, mint a menyasszonyi fátyol, nézte a pribolyi kis erdőt: nyár végén változik arannyá valamennyi lombja… Majd a tarlókra tévedt a szeme; szegény kis csonka szalmácskák!
S akárhova nézett, mindenütt talált valamit felírva, ami neki szólt, amit nem tudott elolvasni, de amit mégis megértett.
A méhes előtt néhány verbéna és rezeda volt elültetve a méhek számára. Merthogy ne kelljen messze röpülniök a lustábbaknak.
Maga Mácsik nem szenvedhette a virágokat, s örökös perben állt a megboldogulttal, kinek minden hivalkodó plántáját eltaposta azzal az indoklással, hogy kellemetlen bűzük van, kár a föld erejéért, amit kiszívnak… Hanem a méhek miatt ezen az egy helyen megtűrte őket.
Most amint fel s alá járt köztük, egyszerre valami ellenállhatatlan vágyat érzett ezekhez a lenézett füvekhez barátságosan közeledni. Azok is szívesen, biztatón mosolyogtak rá.
Lehajolt mintegy öntudatlanul, leszakított egy rezedaszálat.
Orrához vitte és megszagolta.
Kukrrú! Búgtak közbe a szomszéd kert méhesében a plébános gerlicéi.
Kukrrú! Jaj akkor nekünk, ha az oroszlán vért szagol.
Kukrrú! Jaj akkor neki, ha virágot szagol.
Hiába cifráznám, csak kisül, hogy Mácsik beleszeretett a gyámleányába. Pedig tagadta maga előtt is, tagadta mindenki előtt, de nem ért semmit, kitört rajta, mint a láz, s minél erősebb valaki, annál erősebb a láza is.
Vak is észrevehette a hangján, mert a hangja megváltozott, süket észrevehette a szemein, mert fény gyúlt ki bennök, ha Biri jött, vagy ha csak ruhája suhogását hallotta, de bezzeg kialudt a fény, valahányszor Biri eltávozék, mintha láthatatlan szellem koppantóval oltogatná. Ha pedig megszólította, akkor annak az ónszín arcnak minden izma érző lett, minden izma a leánykának felelgetett.
Mire Barosné előkerült a fürdőből, már akkorra nemcsak az asszonyok, hanem a kis gyerekek is tudták Mácsik szerelmét. Volt mit beszélni a kutaknál, ahova kényes vödörkével jártak a menyecskék, leányok; az árokparton, ahol búzát szárítottak és vásznakat fehérítettek; a malom-zúgónál, hol egész raj asszony mosott bent a vízben, térdig felgyűrt szoknyákban: gyönyörűség lesni a pribolyi híres lábikrákat, melyeknek láttára egyszer megbolondult a mese szerint a lesti tót. De nem is nagyon mese az!
A nemes asszonyok ellenben sohasem kötöttek több harisnyát, mint ez időkben: Piry Barnabásnénál az alsó vég, Filcsik Istvánnénál a felső vég gyülekezett naponkint, s míg a kis vékony tűk a pamutot ették, nekik is csak kellett valamin rágódni.
…Ha Mácsik szereti, akkor el is veszi. De vajon mit mond majd hozzá Birike? Mit mondana? Hozzámegy. Nagy szerencse egy árvalányra.
»Ugyan, ugyan, hiszen csak tacskó. Baba kell még annak, nem ember! Sok víz lefolyik addig az Ipolyon, mire ő meglátja a legutolsó szürke lovát«.
(Az a babona van, hogy amelyik hajadon háromszázhatvanöt szürke lovat lát az ablakon át, vigyázza meg, amely férfival legelsőbben fog kezet, akkor az lesz a háromszázhatvanhatodik szürke ló – vagy mi az ördögöt beszélek? – az lesz a hites ura.)
Megörült Barosné, hogy a vetés megnőtt, míg ő otthon sem volt. Úgy tetszett neki, Biri se idegen Mácsik iránt. Mert amint ismét visszament lakni a kastélyba, lehangoltabb, szórakozottabb, álmodozóbb lett, mint azelőtt. Ha egyedül maradt, mindjárt valami dalba kezdett. (Gyanús, ha annyi a mondanivalója, hogy minduntalan kölcsön megy szavakért a dalokhoz.). S mindég egyedül akart maradni. A magány pedig nagy bujtogató a fiataloknál, csak az öregeknek tud lenni nyájas, hű barátja… De ha Mácsik jön estefelé (de milyen szépen van megfésülve, kikenekedve rendesen!) akkor egyszerre olyan fürge, virgonc, mint a karika, s kigyúlt az arca, mint a fáklya.
Jó Baros Annának talán komolyabban kellett volna venni a leányka jövőjét, de őelőtte csak egy szempont lebegett: a szerep; örökké az a szerep, melyet a megyénél vitt, s ez, mint a délibáb, megfordítva mutogatott neki mindent.
Istennek tetsző dolog volt az, ha a félelmetes kurtanemes egy szőke női hajszállal úgy le lesz kötözve, hogy többé meg nem moccanhat. – Aztán, mikor nem tartozott az »összeboronálás« a legmagasabb női kedvtelések közé? S minél lehetetlenebb a feladat, annál ingerlőbb. Hiszen a vadkomló is megteszi, hogy a legnagyobb fát szépen összefonja a növendék fával…
Mácsik gondolni se merte, hogy egyszer, hogy valaha… Ej, lehetetlen az! Már a gondolatjára is elvörösödött. Magánál ugyan nemigen tartott többre a világon senkit, de Birike nem e világból való volt neki, hanem egy szent, akihez szemét fölemelni istentagadó vakmerőség.
Ha rágondolt, egyszerre megnedvesült a szeme. Mi ez, mi? – dünnyögé s letörülte. Az ördög nyála! Oh jaj! ha valaki megtudja, észreveszi ezeket a nevetséges érzelmeket. Kivált ha Barosné? Az a gúny az ajkán, a fitymáló rángás szép fitos orra körül, meg fogja ölni okvetetlen. Soha, soha. Ennek nem szabad megesni.
Dühösen toppantott lábával, s úgy nézett szét maga körül, mint egy megriadt gonosztevő. A föld alá süllyed szégyenletében, ha megtudják. De nem! A nagy erejű Mácsik lelkének belseje kilenc lakattal van elcsukva a világ elől.
Pedig dehogy volt elcsukva kilenc lakattal, egy átlátszó vékony fátyollal volt csak beterítve könnyedén.
Hát egy nap az történt, hogy a Baros Anna pajkos keze odaért a fátyolhoz s lebbentgetni kezdte, hanem persze ravasz kerülgetéssel.
– Nos, hogy van a gyerek, Mácsik uram? Azt beszéli Chalupka, hogy jó eszű. Most már a maga szárnyán is úrrá válik.
– Kénytelen vele! Azzá tesszük – felelte Mácsik meggyőződéssel. (Mindég a saját erejét érezte legelőbb.).
– Mi? Hát tovább csinálják a Laczkók? Bizony nagy bolondot tesznek, mert ha gazdaggá nem teszik, pedig nem tehetik, hát akkor bizony nem lesz hatalmas.
Barosné csak azt akarta kiugratni Mácsikból, lemondott-e már róla? Az sértődve vágott vissza szokásos hányavetiségével:
– Hogy gazdaggá tegyem, ahhoz én nem értek, tekintetes asszonyom. Hanem ami a külső erejét illeti, azt úgy megadom, hogy a főispán is kondukat sanitatit kiált neki, ha eltalálja magát prüsszenteni.
– Ejnye, ejnye Mácsik! Hiszen ha meggondoljuk, magának már semmi köze a Laczkókhoz.
– Persze – sóhajtott fel lehangoltan –, de magamra vállaltam.
– Úgy? Akkor hát el se mondom, mi forog a fejemben. Ne vonogassa a vállát, hiába vonogatja. Mármost azért is elmondom. Magának meg kellene házasodnia…
– Magam is gondoltam már erre – szólt Mácsik közömbösen… – Előbb-utóbb is, meg kell tenni.
– Természetesen – vágott közbe örvendezve az úrnő – a gazdaság is oszlik-foszlik, aztán nem megy az így, minden embernek kell, hogy legyen valakije, aki a herbateáját megfőzze.
Mácsik a fejével bólintott.
– Én már a nevét is tudom annak a valakinek. Szép is, jó is, és a vagyonkája sem bolondság.
Mácsik mereven nézett rá, de minden gyanú nélkül.
– Nem kell valami nagyon messze menni.
A szép asszony apró fehér fogai ingerlően kitündöklöttek csukódó-nyitódó bíborszín rámájuk alul.
– No, nézze meg az ember, úgy tesz, mintha nem tudná. De nagy ravasz maga, de nagy ravasz. Hiába rázza a fejét, rázhatja… tudom már. Kinyissam-e az ajtót, mi? Mert éppen itt van a szomszéd szobában.
– Kicsoda? – hebegé Mácsik halálra vált arccal.
– Hát a leendő felesége, Birike.
A nagy ember összerázkódott.
– Az enyim? – hörgé tétova tekintettel, mialatt minden vére a halántékaihoz gyűlt. – Nem lehet az!
– Hogyne lehetne? – nevetett fel Barosné. – Talán hogy fiatal magához? No, bizony. Hát Kacsaryné? Lánya lehetne a férjének, s mégis örökké nyalják-falják egymást. Magam is öreg emberhez mentem, csak azért, mert Baros-lány létemre legtöbbre néztem egy Barost. Ki pörkölheti rám, hogy nem jó felesége voltam a megboldogultnak? De ne menjünk messze. Itt van teszem azt Piry Barnabásné, micsoda menyecske még, s az ura már hatvan esztendős. S méghozzá »édes csöppem«-nek szólítja az asszony. Egy hatvanesztendős csöpp! Az aggteleki barlangban a pokol tornácának lenne a legalja.
Bánta is Mácsik most az aggteleki barlangot meg a pokol tornácát, mikor a menny kezdett neki aláereszkedni. Az őszi napsugár tündöklő arany sávot szűrt be az ablakon, s azon a sávon apró angyalkák rózsákkal rakott kis talicskákat gurítottak maguk előtt.
– Hüm… Ühüm – mosolyog csöndesen, édesdeden.
De Barosné rászegzett kérdő szeme leriasztotta a magasból.
– No, hát nem úgy van?
– Hiszen igaz, mind igaz – akadozék remegve az izgatottságól. – És én megvallom, szeretném is, de… nem hiszem… lehetetlen az! Oh, ne is beszéljünk róla. Nagyon szeretném… csakhogy…
– Csakhogy?
– Minek? – hadarta tompa siket hangon. – Kár volt ezt velem tenni, tekintetes asszonyom.
Fölemelte kezeit, mintha átkozódni akarna:
– Tört volna el a lábam, mikor először ide tettem.
– No, ne legyen gyerek. Mi a baj, mondja meg? Hát illik ez a viselkedés egy Mácsik Györgyhöz?
– Nem – szólt hirtelen fejét önérzetesen felemelve. – Beszéljünk őszintén.
– Természetesen. A bátor ember a puskacsőbe is belekiált.
– Miképp gondolhatnám, hogy az a gyermek… hogy ő… mit is mondjak csak… hogy ő is akarja?
– Nem gondolom, mert tudom, hogy akarja.
Oh, ettől a »tudom« szótól mint homályosodtak el legott a szemei, hogy dőlt oda mámorosan a pohárszéknek, melyen csörömpölni kezdtek a porcellán tányérok és poharak, s milyen megdicsőülés ragyogott az arcán. Nem volt ez a nagyerejű Mácsik György most, hanem a mézeskalácsszíveken láthatni lefestve ilyen forma alakot, csakhogy rendesen a párjával.
…Iszen ki lehet könnyen pótolni, ami még hiányzik a képből.
Barosné előszólította Birit, be sem várva míg Mácsik összeszedi magát. Gyanútlanul futott be sárga pettyes karton ruhájában.
– Lányocskám, ne rágd most a kötényedet, hanem ide figyelj. (Birike eleresztette fogai közül a kötényét, s figyelmesen nézett a nénire.) Te már nagy leány vagy. (Biri lesütötte a fejét.) Mikor a lányok nagyok lesznek, férhez mennek, arra valók. (Biri elfordult és az ablakon át bámult ki a szénaboglyákra és a szalmakazlakra; úgy látszott, mintha egymás körül futkosnának a téres szérűn.) Minden leányzónak megérkezik a szerencséje, kedveském, az egyiké előbb a másiké későbben. Vannak olyanok is, akiké egészen elmarad, mert vagy meg sem indul, vagy útközben esik valami baja. A tied korán érkezett meg, édes aranyom. Itt áll előttünk Mácsik úr…
Biri szeme előtt összefolyt a világ, s többé nem figyelt oda. Beszélhet már a szép asszony a falaknak. Mácsik sem hallgatta. A kínos csendben, mely mégis gyorsan nyelte az időt, azt hitték mind a ketten, a világ fog elmúlni.
De nem múlt el, s ők arra ocsúdtak fel, hogy a Biri kezét a Mácsikéba tette a jóságos asszony, a falunak a patrónája.
Mácsik összerázkódott a delejes érintésre, mintha az törte volna meg a lidércnyomást s minden erejét, kevély öntudatát hirtelen visszaadná:
– Hát én bizony nem bánom, nagyasszonyom. Történjék, amit az isten rendelt… meg amit mi akarunk.
…Nem tudhatni, melyiket gondolta mellékesnek.
