HUSZONHARMADIK FEJEZET VÁRATLAN ESEMÉNY
HUSZONHARMADIK FEJEZET
VÁRATLAN ESEMÉNY
VÁRATLAN ESEMÉNY
Gróf Buttler pedig addig ment a másik hintó után, míg az első keresztúthoz értek.
– Fordulj balra, Mihály!
– Bocsánatot kérek, méltóságos uram, de nem itt kell megfordulni Imreghre.
– Nem is megyünk már mi Imreghre, hazamegyünk Bozosra – mondá a gróf.
Ez már tetszett a személyzetnek is, de még jobban megörült Buday uram, mikor a gazdáját vidáman látta megérkezni.
– No, mit mondanak a papok Egerben? – kérdé az aggastyán.
– Megbosszantottak egy kicsit, – nevetett a gróf –, de én is visszabosszantom őket.
S csakugyan hozzá is fogott pár nap múlva. Óriási összegeket ajándékozott szét protestáns iskolákra és egyházakra. Máramarosszigetre és a pataki kollégiumra személyesen vitte nagy alapítványait. Hadd egyenek a papok mérget!
Általában kezdett egészen megváltozni. Vidám volt, mulatott. Összegyűjté ismét a barátait, mint régenten. Tele marokkal szórta a pénzt köztük. Oly pazar fényt fejtett ki, hogy az öreg Buday aggódni kezdett: »Ennek az én grófomnak a Dárius kincse se elég.«
Gyűjtött az mindent, ami sok pénzbe került és ami nem ért semmit. Ügynökei jártak szerte a világrészben, akik régiségeket, Rafael-, Corregio-képeket, ritka porcelánokat vegyenek neki. Az pedig a legnagyobb léhaság a világon, mert minden porcelánnak az a sorsa, hogy egyszer a szobaleány összetöri.
– Vesztét érzi ez az ember – mondák az ismerősei.
Ősszel, mikor fölment Pozsonyba az új párizsi hintaján (a brummer kocsit akkor találták ki), a lábához volt téve egy bőrtokban a magyar ruhájához való ékszer a díszkarddal együtt, mely huszonötezer forintot ért.
A krónika följegyzé róla, hogy elterpeszkedve ült és szundikált az új kocsiban, de minthogy a lábainak alkalmatlan volt a nagy ékszer-tok, hát szántszándékkal lerúgta a hintórul.
Az úrias kényelemszeretetnek ezt a legendás stiklijét annyira megirigyelte tőle Csernovics Péter, az akkori időknek második nagy tékozlója, hogy azontúl ellensége lett.
Pedig nem is került ez a bolondság semmibe, mert egy pásztorfiú találta meg a drágaságokat az úton, s a szolgabíró, akihez kerültek, megismervén a gyémántokkal kirakott Buttler-címert, visszaszármaztatta a grófnak.
Pozsonyban aztán még többet lehetett költeni. Három nagy verem volt előtte: kártya, lovak, cigányok. A negyedik verem volna a legköltségesebb, a legmélyebb, de ezzel nem volt dolga. Asszonyra soha nem vetett szemet Buttler.
De ez a három is sok pénzt elvitt, Buttler tehát elkezdett adósságokat csinálni, az imreghi uradalmat eladta, a többiekre pedig roppant kölcsönöket vett föl Bécsben.
Az emberek a fejüket csóválták: »Ha kanállal enné az aranyat, akkor is sok volna az elpocsékolt pénz.« Némelyek azt jósolták, hogy ha ez így megy, négy év múlva alaposan elkészül. Lesz ez még írnok is Ung megyénél. Kezdték már nézegetni, hogy használható-e az írása?
Némelyek azonban érteni vélték:
– Tudja Pál, mit kaszál! A szíve fenekére lerakódott keserűség dolgozik benne. Nem akarja, hogy a felesége, meg annak a leánya örököljenek utána. Azt mondja magában: »A gazdagságomért varrtad magadat a nyakamba, hát majd a végén nézd meg a tarisznyát, mit találsz benne.« Aki olyan nagyon tudott szeretni, gyűlölni is nagyon tudhat.
Valószínű, hogy ez utóbbiak jártak legközelebb a valósághoz, mert maga is mondta nemegyszer:
– De szeretném pontosan tudni, meddig élek. Olyan pontosan tudnám kiszámítani, hogy az utolsó órám utolsó negyedében váltsam fel az utolsó ezresemet.
Hja persze, ha ki tudná számítani!
Karácsonykor hazamentek az országos rendek tisztát váltani. Ő maga így szólott:
– Engem nem vár otthon se kicsi, se nagy, én átmegyek mulatni Bécsbe.
Azt is mondogatta, hogy nem jól érzi magát, szédülései vannak, hogy orvost megy konzultálni.
Bécsben külön palotája volt a Kohlmarkton, ott állítólag nagy orgiákat csapott néhányszor az ősszel, de most az egyszer nem oda szállt, mert (s ez már a harmadik verzió) éppen azért ment fel, mint Bóth mondja, hogy a palotáját eladja. Hogy mit csinált ott, sohase lehetett megtudni, csak az a bizonyos, hogy a palotát eladta egy Blind nevezetű bankárnak, aki mindjárt ki is fizette aranyakkal, aztán csak az a bizonyos, hogy három királyok napján zúzmarás lovasember hozta a hírt Bóthtól Budaynak Bozosra, hogy Buttler János gróf meghalt Bécsben, szívszélhűdés érte vacsora közben.
Az öreg Buday sírt, mint egy kis gyerek, mikor a Bóth szomorú levelét elolvasta.
Most már hát megtalálta azt az országot a szegény ura, ahol nincsenek papok.
Zokogva tette meg az intézkedéseit a megtört aggastyán: váltott lovakat küldeni minden állomásra Bécsig, hogy a koporsó gyorsan érkezzék; lovasembert meneszteni a rokonokhoz, Erdőtelekre az asszonyhoz, Patakra Fáyhoz (ámbár iszen az már élőhalott, tudni nem fog róla, de mindegy), Bornócra Horváth kisasszonyhoz, címereket festetni, gyászruhákat varratni partecédulákat nyomatni, az érseket értesíteni Egerben (mert ha van benne érzés, maga celebrál a temetésen).
Villámhirtelen terjedt el a haláleset híre a közelfekvő megyékben, nagy szenzációt keltve mindenütt.
Ki hitte volna ilyen gyorsan a halálát?
Ámbár iszen panaszkodott a szívére. Mondták is a romantikusabb lelkűek: »Szép halála volt, a szíve hasadt meg Piroskáért.« A gonosz lelkűek a fejüket rázták: »Bizonyosan sokat ivott, néha tíz-húsz csésze feketekávét fogyasztott el, előrelátható volt, hogy ez lesz a vége.« Az általános nézet pedig oda csúcsosodott, hogy jól járt szegény, úgyse nyílt már annak semmi öröm ezen a földön.
Míg a koporsó érkezett, míg jött-jött napokig a döcögős utakon haza, Bozos felé, lopva, szénás szekérbe elrejtve, mint egykor a Horváthé, míg száznegyven faluban, ahol földesúr volt, éjjel-nappal zúgtak a harangok, addig az emberek is csak őróla fecsegtek, locsogtak. De az ő személye csak az első napokban volt érdekes. Ó, az emberek olyan könnyen megszokják, hogy ne legyen a világon párdányi gróf – hiszen annyi mindenféle gróf marad még. A második nap már csak a temetés eseményei érdekelték a közönséget. Dobóruszkán temetik az ősi kriptába. Hm. Ejön-e vajon a »grófné« Telekről? Hát Piroska? No, lesz az spektákulum a koporsónál, ha ezek ott szemtől-szembe találkoznak! Már erre a temetésre aztán érdemes elmenni s megfigyelni, mi lesz ott. Csak legalább ne lenne kemény hideg. Szegény Buttler, de rosszkor halt meg, éppen januárban!
Pénteken délben érkezett meg Bóth, megelőzte a koporsót, azt csak az esti homálynál hozzák be a park túlsó oldalán levő kapun, hogy a bámész népek ne tudhassanak felőle. Ravatal nem lesz fölállítva, a koporsó egyelőre a nagy terembe helyeztetik, másnap, szombaton délben pedig elviszik Dobóruszkára, az apjáé mellé.
Bóth elbeszélt nagyjában némi részleteket, hogy a gróf eladta a bécsi házát, és annak az árával kártyaadósságokat fizetett, karácsony másodnapján már olyan rosszul érezte magát a szívére, hogy végrendeletet csinált, amelynek egyik példányát elküldték mindjárt akkor az egri káptalanhoz, a másik példányt Bóth hozta magával.
Este pontosan megjött a koporsó, ércből, arany cirádákkal, arannyal vert betűkkel: »Joannes Buttler comes de Párdány.« Hat erős ember emelte le, nagyon nehéz volt. Bevitték a nagyterembe, óriás viaszgyertyák közé helyezték egy asztalon. Négy kivont kardú, gyászba öltözött huszárt állított melléje. Buday uram díszőrségül.
Aztán ő maga is odaborult az asztalra és ott virrasztott a huszárokkal együtt a holt ura mellett. Elhozta a bibliát meg a zsoltáros könyvet, azokból olvasgatott, néha pedig a maga szívéből fakadt föl egy-egy sóhajtás:
– Oh, uram, miért nem vettél magadhoz inkább engem, agg szolgádat, mintsem hogy én temessem el őt?
Sok vigasztaló volt a szent könyvekben kétségkívül, de azért mégis szertekalandozának szomorú gondolatai. Hogy még csak el se búcsúzott tőle, mikor utoljára itt volt, még csak az arcát se nézte meg jól. Csodálatos vágya támadt, hogy még egyszer meglássa és hogy még egyszer szemtől-szembe szóljon ahhoz a semmihez, ahhoz a porhoz, aki Buttler János gróf volt, míg együtt volt.
Megnézte a koporsót, kulcssal volt bezárva. Bizonyosan Bóthnál van a kulcs. De Bóth szegény el van fáradva, össze van törve a hosszú utaktól, lefeküdt, nem volna szép dolog azért fölverni. Hanem, nini, éppen az ablaknál mutatkozott Vidonka. Benézett, aztán elsompolygott. Vidonka pedig ki tud minden zárat nyitni.
– Híja be valamelyitek Vidonkát!
Vidonka félt bejönni, azt mondja, borzad a halottaktól, csak nagynehezen tudta behúzni az egyik huszár.
– Vidonka barátom, ki tudná maga ezt a koporsót nyitni és megint bezárni? – kérdé Buday.
– Semmi se nem könnyebb.
– No, hát nyissa ki. Megnézem az urunkat még egyszer.
Vidonka elhozta a mindenféle meggörbült vasait, s egy kis mesterkedés után megfordult a zár, hallani lehetett a kettyenését.
– Van nyitva! – szólt, és hirtelen elugrott onnan, az ajtónak iramodva. Csak az ajtóból mondta: – De van szíve erős, tekintetes úrnak. Hátha felugorja?
– Azt szeretném én, édes fiam!
Buday fölkelt, és óvatosan, szent áhítattal emelé föl a födelet, azután bepillantott, és haloványan hátratántorodott, rémülten elejtvén a nehéz földelet, mely nagy robajjal csapódott vissza.
– Mi az? Mi lelte, tekintetes úr? – kérdék egyszerre a huszárok, halotti sápadtságát látván.
Az öregúr végigsimította reszkető ujját ráncos homlokán, mintha az eszméletét szedné össze.
– Semmi, semmi – szólt tompán. – A halál megrendítő. Nem jó látni.
Majd izgatottan, mohón hozzátette:
– Szaladjatok, kérlek, Vidonkáért, hadd jöjjön visszacsukni. Hamar, hamar!
Vidonka bejött, de előbb egy icce szíverősítőt kért, ezt lehajtván, újra becsukta a koporsót.
– Mit ért vele, tekintetes úr? – szólt a vállát ide-oda vonogatva – fogja tőle rosszakat álmodni.
