HUSZONKETTEDIK FEJEZET A FÖLPISZKÁLT PARÁZS
HUSZONKETTEDIK FEJEZET
A FÖLPISZKÁLT PARÁZS
A FÖLPISZKÁLT PARÁZS
Tóthné asszonyom egypár vadgesztenyegallyat tett egy pohárba az asztalra, a nagy tisztelet okáért. Éppen akkor virágzott a gesztenye, és egyéb virág nem volt a korcsma környékén. Piroska kihúzott egy virágos gallyt, legyezgette magát vele.
– És csak így egyedül van? – kérdezte Buttler.
– Nem, velem utazik a komornám is, de annak egy barátnője van itt a faluban, bizonyos Izsépy nevű öreg kisasszonyoknál, hát Tóth uram odakísérte egy félórára.
– Mit csinál Patakon?
– A szegény Fáy bácsit néztem meg. Hát maga honnan jön?
– Egerből.
– És hová megy?
– Sehova.
– Nagyon keserű hangulatban van, azt látom. Mit mond az érsek?
– Megcsalt. Mindenki megcsalt – hörögte tompa hangon, és sötéten ráncolódtak össze a szemöldei.
Piroska a szemébe nézett, szomorúan, szerelmesen.
– Hát én, Buttler?
Buttler elérzékenyült, szelíd lett. Tekintete lágyan simogatta Piroskát.
– Maga egy szent – sóhajtá. – Csak a glória hiányzik a feje körül.
Pedig ott volt a glória is. A vadgesztenyegallyról hajára hullottak a fehér virágok, és egész félkörben voltak ott elhíntve.
Piroska erre a bókra megtalálta a maga természetes hangját.
– Ejh, ne legyen kishitű. Lássa, én is szenvedek, én is csalódtam az életben, éppen csak úgy, az a vihar tépáz engemet is, amely magát, de mindig azt gondolom, hogy még jobban is csalódhattam volna. Nos, a méltóságos gróf úr is csalódhatott volna még jobban.
A Piroska hangja átment az enyelgőbe, János grófot éppen ez bántotta, ez fájt neki.
– Csak olyan az – mondá keserűen –, mintha valakire kétszer lőnek, de már az első lövésre meghal, aztán azt mondják a szakértők, hogy még jobban is meglőhették volna, ha egy harmadik golyót röpítenek bele.
– Nincs igaza, Buttler. Először is maga még nem halt meg.
– Ellenkezőleg, én most már a másvilágon vagyok.
E pillanatban Bóth titkár dugta be a fejét. Buttler kedvetlenül fordult hátra:
– Ön az, Bóth? Rendeljen ebédet nekem is, és ne zavarjanak.
Bóth titkár eltűnt, mintha elsöpörték volna.
– A tisztelt kísértet úr tehát éhes? – szólt Piroska pajzánul.
– Tegnap reggel ettem utoljára!
– Ó, már akkor csakugyan el kell hinnem, hogy szellem. És miért nem eszik?
– Mert kétségbe vagyok esve.
– Mit mondhatott hát az a csúf érsek?
– Elvette az utolsó reményt is. A házasság marad.
– No, és mit szándékozik most tenni?
– Hát mit tehetnék? Mit tanácsol? – kérdé bizonytalanul, Piroska arcába vájva be tekintetét, mintha valami felsőbb lény volna, aki megmondja.
– Mindenekelőtt ebédeljen meg – felelte Piroska nyugodtan –, aztán tegye azt, amit én cselekszem. Várjon.
– Én már nem várhatok tovább – mondá bánatos eltökéltséggel, fél arcát a tenyerébe temetve.
Piroska ránézett ijedten. Szép, nemes arc volt ez még most megviselve is.
– Hát mit tesz, ha nem vár?
– Éppen ezen töröm a fejemet tegnap óta, s elmondhatom, őrült dolgokat gondoltam ki.
Piroska elkomorodott, lecsapta a vadgesztenyegallyat az asztalra.
– Mondja meg nekem is, mit gondolt ki? Elhiheti, hogy az engem is érdekel!
– Nem mondom meg – felelte sötéten.
– Miért? – tagolá a leány elhalványodva.
– Mert nem értene meg engem, mert nem szeret annyira, mint én magát.
Melle zihált, hangjában valami szilaj erő lüktetett.
– Hogy mondhatja azt? – rebegte a leány tágra nyitott szemekkel.
– Mert ha szeretne, akkor nem beszélne ilyen közömbösen, szinte vidáman a mi sorsunkról.
Erre aztán kitört a Piroska keserűsége, szép fejét fölemelte kevélyen, halántéka lüktetett, hófehér nyakának édes vonalai idegesen hullámzottak, egész teste forrt, lázadozott, minden izma panaszkodott.
– Ön tesz nekem szemrehányást? Ön, aki megküldte Bécsben az ezüst hajót, hogy ne várjam többé? Ön szeret engem olyan nagyon, aki évek hosszú során megvolt anélkül, hogy csak egyszer is látott volna? Ne szóljon közbe, ne rázza a fejét, tudom, hogy ön ígéretet tett erre nézve. De hát ez-e a nagy szenvedélyek ismertetőjele? A nagy szenvedélyek hegyeket zúznak össze, nem hogy a szavak kötnék le őket. Ej, menjen, menjen!
Elfúlt a hangja, nem bírta tovább folytatni, bágyadtan csuklott le a feje, mint a beteg madáré.
S az volt a különös, hogy most a Piroska támadására kicserélődtek a szerepek. Buttler lett most nyugodt. Ez a támadás sokat gyógyított a lelkén.
Ahelyett hogy védte volna magát, nem szólt egy szót se, a zsebébe nyúlt, kivett egy kis lila selyemerszényt, kiöntötte tartalmát az asztalra, négy darab ezüst húszas volt, azokat szépen odatolta a Piroska elé. Az csak bámult, fokozódó rémülettel, azt hitte, eszét vesztette.
– Itt van ez a négy húszas – mondá csendesen. – Sok esztendő óta hordozom magammal, hogy átadjam egyszer, mert magát illeti ez. Ez az én egyetlen szerzeményem, Piroska. Kertészlegény voltam vagy két-három hétig, egy úri háznál szolgáltam, tűrtem a szidalmat, durva parancsokat, csak azért a reményért, hogy egy imádott arcot megláthassak, de csak annyit bírtam elérni, hogy hallottam felőle, mert akkor ő beteg volt. Ez az én bérem, Piroska, amit egy bizonyos Müller nevű kertész fizetett nekem arra az időre.
Ez más sok volt. A leány eltemette arcát a kezeibe.
– Istenem, istenem! Hát maga volt az a rejtélyes, szomorú kertészlegény, akiről a bornóci cselédek beszélnek.
Megrezegtek finom ívezetű szempillái, elöntötték szemeit a könnyek, és sírt, sírt, mint a záporeső.
Az egyik dió hát meg volt törve, látszott már a belseje. Most még a másik dió volt hátra.
Fölemelte a fejét, csipkés keszkenőjével kitörülte a könnyeket a szemeiből; de folytak azok még ezután is, csakhogy keresztülragyogott rajtuk az öröm. A könnyekbe öltöztetett mosoly pedig a napsugárnál is kápráztatóbb.
– Hát most már tudja meg maga is – szólt élénken, lázasan, ábrándosan –, hogy ott voltam Egerben, mikor oda bevonult, parasztruhában álltam a sokaságban, csakhogy láthassam.
– Tudom – felelte Buttler.
– Aztán azt a parasztgúnyát nem dobtam el, megtartottam, és három év előtt beálltam benne szolgálatba Bozoson Buday uramhoz, hogy titkon ismét láthassam.
– Lehetetlen! Maga, az udvari dáma? – dadogta Buttler gróf, és a kezeivel az asztalba fogózott, hogy nem álmodik-e?
– Négy-öt napig voltam ott, de akkor elutazott a gróf úr Rómába, és én szépen megszöktem a gazdámtól minden fizetés nélkül, még tán most is keresnek.
– Piroska! – hörögte. – Igaz ez?
– Hogyne volna igaz. Én takarítottam a dolgozószobáját.
Ezzel felugrott az asztaltól, az egyik széken hevert utazó táskája; lehajolt (óh, milyen szép volt a kígyózó, sugár termete, így ívben megtörve), és az abba gyömöszölt kiskendők, nagykendők, hímzések, kötések közül hirtelen kihúzott egy bőrbe kötött, széles könyvet, abban lapozgatott egy percig, aztán odatartá Buttler elé:
– Nézze, itt van, titkon lerajzoltam a skizzkönyvembe!
Hát csakugyan ott volt a bozosi dolgozószoba, minden bútorával, a kanapéja, az íróasztala, a sok mindenféle ezüst- és rézállat az asztalon, a Buttler-címer a falon, koronás aranysas gyomrában az ezüstös puttony, a két kép: a Szűz Máriáé, meg a Buttler édesanyjáé. Ez utóbbi egészen meg volt rajzolva, minden vonás élt rajta.
Nézte, de csak éppen hogy rápillantott, szeme lángot vetett, arca megdicsőült, és amint lehajolt, hogy háladatosan megcsókolja a Piroska kezét és közel járt feje a Piroskáéhoz, megcsapta a haj varázslatos illata, a lihegő száj forró lehelete, ember volt, nem tudott többé ellentállni s a kézre szánt csókkal a könnyeket kezdte lecsókolni a szeméből, s mikor már nem voltak ott könnyek, haját, fejét csókolta szilajan, mámorosan.
– Oh, drága búzám, arany búzám, aki a tenger alatt vagy.
Nevetni lehetett volna ezen, ha nem lett volna az egész jelenet mégis olyan szép, mint a májusi álom. Csak a nap mert benevetni az ablakon. Még a darázs se zümmögött, bebújt a gesztenyevirág kis harangjába és himbálózott benne szótlanul, csöndesen.
– Ugyan, no – ellenkezett Piroska –, eressze el a nyakamat! János, legyen esze! Jaj, mind fölborzolta a hajamat! Üljön hamar szépen a helyére. Hamar, hamar! Nem látja az ablakon, hogy itt jön már Tóth uram a komornával?
Csakugyan ott jött Tóth uram a templom felől, apró, méltóságteljes lépteivel, a ropogós szoknyájú, csinos komorna mellett, a csibukját a levegőben lógatva, a kalapját, melynek pántlikája mögé egy zöld búzakalász van beszúrva, feltolva legényesen a feje búbjára.
János gróf leült a helyére, ártatlan képpel, mint aki valami turpisságban ludas, és belemerült a Piroska vázlatrajzának a szemléletébe.
– Hát hiszi-e már, hogy szeretem? – kérdezte Piroska.
– Hiszem, hiszem és boldog vagyok.
– Hát elmondja-e már, hogy mit gondolt ki?
– Mindent, mindent.
Már éppen mondani akarta, mikor kinyílt az ajtó és bekukkant rajta a komorna, ha vajon nem szundikál-e a méltóságos kisasszony? Csak annak konstatálása után, hogy sőt élénken beszélget valami úrral, sompolygott be Tóth uram, és csak nézi, nézi Buttlert, aki nevet feléje, aztán egyszerre földhöz vágja a kalapját örömében, fölrikkantván:
– Salve domine comes illustrissime! No ez aztán esemény, kutya fogantotta! Ilyesmit csak a mézeskalácsos szíveken lehet látni.
Azokra a képekre célzott őkegyelme, melyeket a mézeskalácsosok ragasztanak a szívekre. A piruló leányka, meg az ábrándos ifjú olyan szerelmesek ezeken, hogy a hű szíveik kiugranak a kabát és az ingváll fölé.
Buttler vidáman rázta meg az öreg korcsmáros kezét.
– No, hát eljöttem, Tóth uram, hogy megegyem azokat a csirkéket, amiket a múltkor itt hagytunk.
Bizony jó múltkor volt. Azóta már fehér lett a korcsmáros haja és Buttler se fiatal többé.
– Hej, de derék, de derék! Azért álmodtam én az éjjel szarkákkal, meg hogy Napóleon visszajött az Ilona-szigetről. Mert a szentnek se hiszem, hogy meghalt volna. Csak a papok hazudják. De most már az ebéd után látok. Tud már az asszony a méltóságos úrról?
– Úgy hiszem, megmondta neki a szekretárius. De még semmi se mutatkozik.
– Tyhű! canis mater. Az asszony bizonyosan nem mer ilyen nagy úr színe elé kerülni. Már úgy van valahogy. Hanem iszen majd csinálok én rendet mindjárt.
Volt is mindjárt látszatja a Tóth uram beavatkozásának. Egyet-kettőt káromkodott odakünn, erre nyomban lőn sürgés-forgás, ajtócsapkodás, azután pedig kezdett beszállingózni az ebéd, az is ami már volt, az is, amivel megszaporították, nem volt annak se hossza, se vége és megehette volna maga Ferenc császár is.
Tóth uram személyesen szolgált föl, miközben kérdezősködött a Bernáth Zsiga úr felől (az bizony most már követ Pozsonyban), majd a nagypolitikára fordítá elméjét, makacsul ragaszkodva ahhoz a nézetéhez, hogy a nagy Napóleon egyszer csak itt toppan.
– Meghalt az már régen, biztosan mondhatom.
Fejet csóvált, nem merte meghazudtolni Buttlert, csak ennyit szólt:
– És ha meghalt volna is, él még a fia! Hallom, ott van Bécsben a nagyapjánál, és mikor a minap a kertben sétálgatott, kis kardját kihúzva, vagdalta a sárga virágokat. Kérdezi a nagyapja: mit csinálsz? »Kaszabolom, nagyapa a németeket.« Mert a piros virágot franciának vette, németnek a sárgát. Hej, lesz még itt »ramazuri«, csak egyszer az a gyerek megnőjön! Mindennap számítom, mindennap gondolom, hogy egy hajszállal megint nagyobb.
Buttler egy kicsit bosszankodott, hogy nem beszélgethet miatta Piroskával, de erőt vett magán, nyájasan felelgetett neki.
Amiért megkapta jutalmát, mert Tóth uram váltig sugdosta Piroskának: Milyen derék, milyen jó ember! Mekkora nagy úr és mégsem kevély! Hogy elbeszélget az emberrel!
Hanem az idő ezalatt rohant, rohant s elérkezett az a pont, hogy befogtak az urasági hintókba. Itt a válás perce, az egyik megy balra, a másik megy jobbra.
Buttler megszólítá Tóth uramat:
– Hát mivel tartozunk, kedves gazdám, a jó ebédért?
De csak úgy formalitásból kérdezte, mert képzelte, mi lesz a felelet s előre belecsempészett a tolószekrényen heverő imádságos könyvbe egy ezres bankót. (No, azt ugyan meg nem találja Tóth uram ebben az életben.)
Tóth uram nem is felelt, csak a fejét csóválta haragosan. Ejnye, ejnye! Körüljárta a szobát és folyton morgott, míg végre a falnak fordult, mintha annak mondaná az ő culinaris latinságával:
– Edisti coenam, nunc edere vis amicitiam meam. (Megetted az ebédemet, most meg akarod enni a barátságomat.)
De mialatt a szobában keringett, azalatt azt nézte ki, hogy mivel kedveskedhetnék a vendégeinek. Meg is látta az almáriom tetején a két piros poharat, a ház egyetlen kincsét, melyet meghalt öccse, aki vándorlegény volt, hozott haza Csehországból. A piros poharakon rajta voltak ezüstben a karlsbadi fürdőházak és mindenféle szarvasok, valami gyönyörűség volt azt megnézni.
Levette a két poharat lábujjhegyen és az egyiket, a kicsikét, odanyújtotta Piroskának, a másikat Buttler grófnak.
– Vegyék ezt el tőlem, rogo humillime, és igyanak belőle néha-néha a mai nap emlékezetére!
Hiába szabódtak, biz azt el kellett fogadni, olyan egyszerűen, olyan szépen kérte. Vége-hossza nem volt az érzékeny búcsúzásnak. Tóthné asszonyom is bejött, de előbb felöltözött ünnepiesen, fekete terno-ruhába, szépen vasalt fehér csipke főkötőjébe.
Piroska föltette a szalmakalapját. Oh istenem, de illett neki! A belseje apró rózsabimbókkal volt szegélyezve.
Olyannak látszott az arca, mintha egy bimbókkal kirakott rámába volna betéve. A közepén egy nagyobb rózsa. De a nagy rózsa most fehér volt, halvány, a bimbók pedig pirosak.
Hogy dobogott a szíve, mikor az udvarra kiléptek – most következik a kézszorítás, és azután már semmi.
Buttler hozzálépett.
– Piroska – mondá –, szeretnék magával négyszemközt beszélni néhány percig. Nem jó lesz, ha a fogatok előre mennek a személyzettel fel a dombra? Mi meg felsétálunk a fasorban a gyalogúton?
– Jó – felelte Piroska.
A hintók tehát előre mentek, Piroska Buttlerrel pedig nekiindult az árnyas gesztenyefasornak, mely a vendéglőtől kezdődött és az országútig tartott.
Tóth uram elkísérte volna, de észrevevén, hogy egyedül akarnak lenni, megállt a kapuban egész házanépével, és nézte őket, hogyan mennek egymás mellett, mint két szelíd galamb. Várta, hogy talán visszafordulnak és integetni fognak neki, de csak mentek, mentek, nagy élénken beszélgetve. Ah, istenem, olyan az a Piroska járása, mintha nem is a földön lépne, mintha nem is járás lenne, hanem valami muzsika, csakhogy nem hallatszik.
Egyszer-egyszer megálltak. No, most mindjárt fordulnak egyet és meglátják Tóth uramat. De nem, csak azért álltak meg, mert valami nagyon érdekeset beszélnek. Egyszer a Piroska keze járt élénkebben máskor a Buttleré. Talán bizony disputálnak. Jaj, csak valahogy össze ne vesznének. No, megindultak. Hopp, most már oda is értek, kezet fognak, Piroska fölszáll a hintóra. Buttler fölsegíti. Oh, édes lelkeim, de sokat szenvedtek még ti is, pedig megvan a sok vagyon, a tömérdek erdő, rét, föld, minden.
Tóthék bevárták, míg a por végképp elnyelte a két hintót, a lobogó fehér kendőket, csak azután vonultak be, éldelegve a mai nap emlékein. Hogy mennyire ízlett Buttlernek a libapecsenye, hát még a fánk, hát még a vesepecsenye. A mártásból kétszer is vett. A Piroska szentem pedig mind megette az almákat. (De derék asszony vagy, anyjuk, hogy idáig eltartottad.) A pitvarban aztán így szólt nagy dölyfösen Tóth uram:
– Mégis csak első mesterség a világon a korcsmárosság. Nagy dolog az, asszony! Micsoda személyek fordulnak meg az embernél. Milyen személyek! Nem volnék szűcs vagy kántor ezért az egész röszkei határért!
