HUSZONNEGYEDIK FEJEZET AZ UTOLSÓ POMPA
HUSZONNEGYEDIK FEJEZET
AZ UTOLSÓ POMPA
AZ UTOLSÓ POMPA
Buday uramat már most is a hideg kezdte lelni, de nem könnyen engedte magát, sebes léptekkel járt fel-alá a nagy teremben. Ez akkor volt szokása, ha nagy dolgokban tusakodott magával. Sokáig dünnyögött, dohogott hangos félmondatokkal, végre bizonyosan határozott valamit, mert nagyot csapott az ablakrámára, aztán eltökélt lépésekkel kisietett és az egyik ispánt hívatta,
– Ön rögtön befogat négy lovat – parancsolta szokott szelíd hangján, de a rögtön szót megnyomva –, vágtatva haJtat Ungvárra, és még az éj folyamán kihozza onnan a bádogost, aki a koporsót becinkezi. Megértette?
– Nem értem a nagy sietséget tiszttartó úr, mert elég lesz a koporsót, ha egyáltalán szükséges, délelőtt becinkezni, reggel esetleg a rokonság közül még valaki látni akarja a halottat.
– Semmi okoskodás, ispán úr. Dixi.
Talpon volt egész éjjel, várta a bádogost, addig nem mert lepihenni, különben is mozgott, élt az egész kastély. A konyhában kopasztottak, dagasztottak, sütöttek, vajat köpültek, mákot törtek, a tömérdek nép számára, amely a temetés után itt fog ebédelni. Sok pulykának kell meghalni, mikor egy nagy úr születik, a keresztelőre, és megint sok pulykának kell meghalni, mikor egy nagy úr meghal, a torra. A szegény pulykának bizony mindegy hát, akár születik valaki, akár meghal. A kastély minden zegzugában folyt a munka. A kaposi és az ungvári szabók szakadatlanul varrták föl a fekete posztót vagy hét szobában, Katuska is segített nekik, piktorok címereket festettek nagy papírlapokra, faragómesterek a gyászposztóval bevonandó oszlopokat, állványokat készítették a Vidonka felügyelete alatt, ki bosszúsan kritizálta az érckoporsó formáját, arányait.
– Szép cifrácska, iszen, de nem elig kinyelmes. Én faragtam volna fából neki jobbat.
Éjfél után végre megjött a bádogos, és hamarosan beforrasztotta a koporsót, mire Buday uram nyugodtan ledőlhetett, azzal a fohásszal: »bárcsak ne ébrednék fel többet«, ami azonban nem lőn meghallgatva, mert már kora délelőtt felzörgette a folyton érkező kocsik zaja. Még egyszer utoljára begördültek az udvarra a Sztárayak, Majláthok, Sennyeyek, Lónyayak hintói, szánjai, az Ibrányi Pali híres négy szürkéje, a Ghillányi öt fekete csődöre, a Rolly muzsikáló bricskája * (de most a werk meg van állítva). Fogat fogat után jött, s ami virág nyílt az üvegházakban négy megyében, az mind ide gyűlt most a halottat köszönteni.
Rolly nevű excentrikus gazdag úr egy bicskát csináltatott Bécsben, melynek tengelyén egy muzsikáló gépezet volt alkalmazva, úgyhogy amint a kerék forgott, egyszersmind szólt a muzsika is.
Megérkeztek a céhek Kaposról, Ungvárról, a deputációk az ország minden részéből, ahol ezt a megboldogult jótékonysága kötelezővé tette, fagyott orrokkal, fülekkel a pataki diákok, Pestről a Ludoviceum növendékei, a váci némáktól négyen, a nemrég alapított Tudományos Akadémia némáiból hárman, de ki győzné mind elszámlálni? Megtelt az egész óriási épület, gyönyörű hölgyek, bárónők, grófnők szálltak le a lépcsőzetnél, drága prémes bundákban. Ki virágot hozott, ki koszorút, csak egyetlen kék bekecses ember nyújtogatott egy elszáradt zúzmarás fagallyacskát a koszorúkra felügyelő Gál ispánnak.
– Hát ezzel mit akar? – rivallt rá az ispán. – Mi ez?…
– Azt én tudom, mi – felelte az öregember –, csak tessék, rogo humillime, oda tenni a többi közé. Ha lát minket a halott, akkor ő is tudni fogja, hogy mi az a gally.
– Kicsoda kend?
– Én nem vagyok kend. Én nemes Tóth György vagyok Röszkéről.
Tóth György uram azokból a fákból hozott ágat a koporsóra, melyek alatt János gróf utoljára haladt el Piroskával.
A fűtött termekben összegyűlt urak, de kivált a dámák, kíváncsian rohantak az ablakhoz, mihelyt egy-egy új kocsi berobogott. Hogy az ablak átlátszó maradjon, a leheletükkel melengették le róla a jégvirágokat. Ha érdekes személy jött, nagy hullámzás támadt.
Hiszen egy szenzációtól elestek, jelezte is sok elbiggyesztett piros szájacska; megérkezett az ifjú Buday Pál, a Horváth-birtok prefektusa Bornócról, és elújságolta, hogy a kisasszonya megbetegedett, és most ágyban fekvő, természetesen nem jön el.
– Ó, ó, szegény leány – óbégatták néhányan –, ágyba döntötte a szörnyű csapás.
Szívből sajnálkoztak a betegségén. Jobban szerették volna, ha ide mégis eljön, és inkább csak aztán betegszik meg.
Most egyszerre nagy nyüzsgés támadt, mindenki az ablakhoz törte magát.
– Ki jött? Mi jött? Itt van az »özvegy«.
Sapristi! Ah! Oh! Sokan, dacára a hidegnek, föltépték az ablaktáblákat és kihajoltak, mások ismét ezek fölé kapaszkodának úgy, hogy fejen fej bámult minden ablaknál, mint az egymásra rakott alma, egy nyilat nem lehetett volna sehol belőni, hogy fejet ne találjon.
Csakugyan az özvegy érkezett meg, tetőtől talpig gyászban. A cselédek libériája is fekete, még a lovak is feketék. A kocsis, inas kalapjáról két arasznyi gyászfátyol leng alá.
A kastély összes személyzete fogadta. Hátha a leendő úrnőjük? Mélyen meghajolva várták félkaréjban, míg az öreg Buday kiemeli a hintóból.
– Nézzétek a cudart – szörnyűközének odafönn az ablakoknál –, milyen kegyesen bólingat a fejével, mint egy királyné.
A csodálkozás fölszisszenése hallatszott, mikor most utána egy bűbájos sugár női alak lépett ki a batárból.
– Ki lehet az a gyönyörű jószág?
– Hát a leánya, Buttler Mária.
– Tyűh, de termet!
– Kísérje a leányomat, Buday uram, valami meleg szobába – mondá Dőry Mária csöndesen –, át van fázva, szegény. Én pedig hozzá megyek. Hol van ő?
– A nagyteremben.
– Meg lehet nézni?
– Lehetetlen, méltóságos asszonyom, a koporsó már be van forrasztva.
Mária jól ismerte itt a járást. Átvette a fehér kaméliakoszorút az inastól, és egyenest a nagyterembe tartott vele.
Most éppen nem volt ott senki. A kardos huszárőrség épp most vonult el, hogy ott künn sorakozzék a többiekhez, mert nyolc huszár kíséri minden oldalról kivont karddal, ötven-ötven pedig elöl-hátul lovon. Urasan megy az úr a másvilágra is.
Borzalmas csend volt benn. A nagy, kongó üres terem, közepén a zordon koporsó. Néha-néha egy gyertya sercen, valami bútor pattant.
Mária remegve nézett szét. Mégis hallatlan, így magában hagyni a halottat! Már vissza akart fordulni, midőn észrevett egy férfit, aki csöndesen imádkozott a koporsónál.
Bár alig okozott zajt a bársonytopánkáival, a férfi mégis megfordult. Bernáth Zsigmond volt, az ungi követ.
Mária megismerte, gyűlöletteljes pillantást vetett rá, aztán elhaladt mellette és föllebb tette a koszorúját a koporsóra.
Bernáth odalépett haragosan, és lelökte onnan a kaméliakoszorút, hogy az leesett a lovagterem márványkockáira.
– Ne legyen ön kegyetlen – mondta a keserűségtől reszkető hangon –, és ne háborítsa őt még most is. Hagyja békében, kérem, már legalább ezentúl!
Mária éppen térdre akart ereszkedni, de erre a nem várt támadásra fölugrott, mint a tigris, fejét fölemelte kevélyen:
– Hogy merészkedik ön? Ki ön? – kiáltá élesen. – Én a neje vagyok.
– Igen, a papok szerint – felelte Bernáth végtelen megvetéssel –, de Isten szerint nem. És ő most már az Istennél van.
Nem bírva többé magán uralkodni, szemeit elborította a vér, lábaival rátaposott a koszorúra.
– Vigye el ön a koszorúját a papoknak. És mondja meg nekik, hogy ön ölte meg őt.
Még egy lesújtó pillantást vetett rá, de már az nem szúrta meg, már akkorra összeesett aléltan a kövekre.
A tekintetes követ úr, mint aki valamit kiadott magából, ami eddig a lelkét nyomta, megkönnyebbülve hagyta el a termet, csak künn említett a személyzetnek:
– Ugyan, nézzék csak meg! Odabent a nagyteremben valami nőszemély el van ájulva.
Az emberek, akik megtalálták, és fellocsolták, jó lélekkel mondhatták: »mégicsak szerethette«.
Mondjam-e még tovább? Hosszú volna leírni az egész szertartást, hogy öntötték az országutak még folyton a gyászolókat, a kíváncsiakat. Míg a klérus megérkezik, összegyűltek az emeleti »agancsteremben« a Buttler-család rokonai. A neje is ott ült, halotthalványan egy karszékben. Ott voltak a gazdatisztjei, a többi uradalmáról bejött prefektusok, mire felolvastatott a végrendelet, melynek az eredeti példányát a szekretárius hozta magával Bécsből.
A megboldogult gróf majdnem összes birtokait, jövedelmeit, ingó-bingóit jótékony célokra testálta, csupán az erdőteleki birtok féljövedelét hagyta ama szerencsétlen teremtésnek, aki magát nejének nevezte, és minthogy annak állítólag egy leánya is vagyon, az kapja hozományul, ha férjhez megy, a garagosi pusztát, négyezer holdat.
Hagyott némely birtokrészeket egyes barátjainak, rokonainak, így Buday uramnak, »hosszú hűségéért« a Vrebina pusztát minden rajta találandó élő és holt instrukcióval, hogy öreg napjaira nyugodtan »énekelgesse a zsolgárokat«. Ami fennmaradna még ezek után, bármilyen nemű javadalmaimból, akár föld, akár egyéb, illesse az mind az ő szeretett gyámatyját, Fáy Istvánt, vagyis inkább annak a hozzátartozóit.
Amennyiben pedig a fent elősorolt számtalan adományairól kitűnnék, hogy valamelyik olyan egyletnek jutna, ahol annak hasznát vehetnék a papok is, ezen körülmény kideríttetvén, az adomány semmisnek tekintendő, és osztassék fel a bozosi uradalom szegényei közt stb.
Azalatt megérkeztek négy kocsin a papok, a szigorú téli idő miatt csak a környékbeliek, és azután zavartalanul folyt le a temetés. A pompa elkápráztatott mindenkit. Ezer fáklyát vittek a jobbágyok úgy, hogy a sor eleje már Dobóruszkán volt a kriptánál, mikor még a koporsó meg se indult. Négy szekér vitte csupán a koszorúkat, virágokat. (Bizony Horváth Piroska se törte volna bele a derekát, se a tisztességét, ha legalább egy rezedaszálat küld.) Soha annyi népet, mint itt! Nemcsak a nagyurak, de a közönséges rendben valók is megbecsülték magukat. Ott volt egész Ungvár, a két Kapos és környéke. Nini, itt van Griby uram is Hadassiné asszonyommal – de most már a felesége. – Katuska mutogat, magyaráz nekik mindenfélét.
A sok főrangú nép miatt közönséges ember ugyan nem férhetett közel, hogy a koporsót láthassa. Maga Tóth György uram is messzire szorult, pedig bizony nem azért jött, hogy a pocakos nagy urak hátát nézze. Látni és sírni akar. Bosszankodásában előre elindult Ruszka felé, gondolta magában, ott a kriptánál várja be a menetet.
Oda is értek a fáklyások elejével, s megtekintvén az épületet, az egyszerű kis téglaházikót cserépfedéllel, a fedélen egy kis ablakszerű nyílással, az az ötlete támadt, hogy ha ő felmenne a házikó padlására, onnét pompásan láthatná a temetést, a sok hintót, a sok nagyurat, a lobogó fáklyákat, a röpködő színes címereket, a gyászposztóval bevont paripát, sőt még talán azt is, hogy odakerült-e az ő gallya a virágok közé. Minthogy pedig oda könnyű volt felmenni, mert senki se törődött most az élőkkel, hát fölment, és természetesen mindent a legjobban meglátott, ami csak történt, és ami otthon az anyjukot érdekelheti.
Oh, szép volt ez és olyan nagyon, nagyon szomorú. A koporsót a kriptánál most már a nagyurak emelték le, s azok vitték be a vállaikon. Elég sokat kártyázott velük. Be a kriptába csak kevesen férhettek. Ott bent a szertartás különben sem tartott sokáig. A papok röviden végeztek, mert fáztak. Behelyezték a koporsót. Kip-kop. Kip-kop. Mindennek vége van. Az utolsó párdányi gróf hazaérkezett.
Aztán fölfordították a címerpajzsot, a koronás aranysast kék mezőben ezüstputtonnyal a mellcsontján.
…Volt, nincs. Elröpült ő is a famíliával együtt… Csak öreg kardokon, ócska könyvtáblákon cipeli még mindig azt a bolond nehéz puttonyt, amellyel valami élénk fantáziájú király nyomorította meg valaha nagyon régen, mikor még ezüstből csinálták a puttonyt. Ma már csak fából van – és nincs mit szüretelni bele a tokaji hegyen.
