II. Dragumir Péter vallomása
II. Dragumir Péter vallomása
– Hány éves ön?
– Negyvenöt.
– Mi az állása?
– Valaha gazdag kereskedő voltam Gyulafehérvárott, most semmi sem vagyok. (Írja be, amice, hogy magánzó.)
– Nős?
– Nőtlen.
– Volt már büntetve?
– Nem.
– Beszélje el a szóbanforgó gyilkosságról és a mai kivégzésnél történt eseményekről mindazt, amit tud.
– Hát uram, ha már meg kell vallani, nem én vagyok a gyilkos.
– És hát miért vállalta magára?
– Szomorú történet az, bíró úr. Valaha gazdag voltam, százezrekkel rendelkeztem, én voltam a leggazdagabb örmény Erdélyben. És amellett nem hiányzott a boldogság sem. Egy árva rokonomat fogadtam magamhoz, piciny leány korában, fölneveltem, beleszerettem és el akartam nőül venni. A katonaságnál fiatal koromban volt egy igen jó pajtásom, Lécz Márton, roppant szerettük egymást. Azután is folyton leveleztünk. Egyszer azt írja, meglátogat. Nagy örömmel vettem ezt a hírt. Valóságos ünnep volt a házamnál, amíg nálam időzött. Ő is pompásan mulatott, jól érezte magát, de egy napon nagy bizalmasan félrehítt és bevallotta, hogy hiába marasztom többé, ő hazautazik, mert észrevette, hogy halálosan beleszeretett a menyasszonyomba.
Én is imádtam a kedves Marit, tudtam, hogy nem élhetek nélküle, de mégis így szóltam:
»Ha valóban úgy szereted a leányt, hát neked adom, vedd el, legyen a tied.«
Mari egy darabig húzódozott, de én, bár vérző szívvel, rábeszéltem, menjen nőül Mártonhoz, ha engem szeret; boldogítsa a barátomat, akit én jobban szeretek magamnál.
(No, hallja – szólt közbe a bíró –, én még ilyen marhával nem találkoztam a világon, mint ön.)
Marci csakugyan elvette Marit, összekeltek, boldogok lettek, de én boldogtalan maradtam, bíró úr, örökre. El nem bírtam viselni ennek a nemes lemondásnak a terheit. Kereskedésemet elhanyagoltam; hogy felejtsek, az ivásnak, kártyázásnak adtam magamat, míg végre koldus lettem s nem maradt semmim, még jó ruhám sem.
Nyomoromban az utolsó napokban arra gondoltam, hogy fölkeresem azt a várost, ahol Marci lakik s ha csak lopva is, még egyszer meglássam Marit, s aztán mit tudom én, mi történik.
A gyilkosság végzetes estéjén érkeztem kifáradva, kiéhezve a városig; itt megpillantva a temetőben levő halottas házikót, az az ötletem támadt, benne töltöm az éjt, s reggel megyek be a városba, barátom házába, ki nyilván ki is kerget, ha ilyen rongyosnak lát. A cinterem ablaka ki volt nyitva, bementem rajta, lefeküdtem egy ravatalra és hirtelen elaludva, csak arra riadtam fel, mikor két ember erősen fogta a kezemet és a lábamat, fülembe mennydörögve a »gyilkos«-t.
Egy darabig szabódtam, de végre is így okoskodék: »Ne bolondozz, Péter, add meg magad a végzetnek, legalább megszabadulsz a legnagyobb terhedtől, az élettől.«
Mindent beismertem. Ez az, amit mondhatok, bíró úr.
– Csináljon erre a jegyzőkönyvre egy keresztet, amice, – mondá a bíró az írnoknak – és ha majd a per bevégződik, küldje el Beöthy Zsoltnak Budapestre, hogy mondjon erről az emberről kritikát.
