I. Bonyodalom
I. Bonyodalom
Ön gyűlöli Zolát és szereti a romantikusokat. Írja, hogy az én irályom is rokonszenves önnek, de kifogásolja a meséimet, nem eléggé frappánsak – úgymond –, kevés a meglepő, alig van valami rendkívüli bennök. Egészen közönséges, mindennapi dolgok, amik nem rázzák meg az ember lelkét.
De hát, uram, mondtam én azt valaha, hogy én az önök lelkét akarom rázogatni?
Ezt csak az ön iskolája teheti igen könnyen, mert mindazt használja a meséiben, amit a tízparancsolat eltilt. Ebből áll az egész romantikus mesterség.
Én pedig mindjárt azon kezdem, hogy megtartom az ötödik parancsolatot: »ne ölj!« és sohasem ölök meg a hőseim közül senkit. Az mind élve marad, ameddig neki tetszik.
Csodálkozom a szemrehányásain, melyeket hozzám intéz, és szeretném önt meggyőzni, hogy okos ember létére ne legyen ebben annyira naiv. De miként kapacitáljam? Az elméleti részét nem fejtegetem, mert abba magam is megbotlanék, hanem a gyakorlatban próbálom önt kigyógyítani. Üljön le ide mellém és gyújtson rá, kérem, egy cigarettre; elmondok önnek egy szájaízére való történetet az ön iskolájából. Önnek az tetszeni fog, de mégis meggyőződik róla, hogy az szamárság.
Lássuk csak, hogyan kezdem.
Hát természetesen úgy, hogy komor éj van, a temető sírhantjai közt méla zefir fújdogál (ne nevessen, kérem, ez az obligácionális kezdet – vagy a temetőből indul ki a cselekvény, vagy a nyirkos börtönből). Igen, a temetőben minden mogorva, minden fekete, csak a legszélén fehérlik egy ház, a cinterem, ahová a gazdátlan halottakat szokás kitenni. A temető melletti úton két alak lépeget. (Itt a ruháik és arcuk leírása következik a jó öreg Jósika Miklósnál.) A két alak kedélyesen pipázgatva, teljesen gyanútlan ballag a poros országúton (eszük ágában sincs, hogy belekerülnek a Pesti Hirlapba), midőn kétségbeesett sikoltást, majd tompa hörgést hallanak mintegy negyven lépésnyire egy kukoricás földnél.
Huh, mi ez? kiáltanak fel és rohannak a sikoly irányában.
A holdvilág természetesen kibukkan ebben a percben, mert a holdvilággal olyan könnyedén bánnak a romantikus írók, mintha a saját petróleumlámpájok lenne.
A szolgálatkész holdvilág, amint mondom, kibukkan (kénytelen vele szegény) s rettentő látvány tárul az utasok elé. Egy embert öl ott egy másik ember, gyilkát szívébe szúrta, s vére magasra szökken.
– Gyilkos! gyilkos! – ordítják utasaink, felé rohanva, hogy rávessék magukat, de a gyilkos se rest, ott hagyja hamar vérében fetrengő áldozatát s uccu, vesd el magad, keresztülugrik a temetőkerítésen.
– Hajrá utána, fogjuk el!
Az utasok csakugyan utána ugranak a meglehetősen alacsony kerítésen. A gyilkos hol elvész a sírok és fák közt, hol újra előtűnik, de üldözői mindenütt nyomában. Végre elér a halottaskamrához, hátranéz, ha nem látják-e, gondolja talán, hogy nem látják és beugrik a kamra nyitott ablakán.
Persze, most már az volna a természetes fejlemény, hogy az ipse a halottas kamrában talál fekve egy tetszhalottat, aki éppen abban a pillanatban éledne fel – s helyette az eleven gyilkos állna be halottnak, és tudja isten, miféle bonyodalmat szőne-fonna itt az öreg Dumas, vagy más valaki a »nagy fantázia« tulajdonosai közül.
De csak az történt, hogy az üldözők, akik mindenütt nyomában lévén a gyilkosnak, beugrottak az ablakon is utána, egyetlen halottat találtak a sorba rakott ravatalok egyikén végigterülve, de az is hortyogott rémítően.
– Ejnye, be hirtelen aludt el a gazember!
– Bolond kend, sógor, – mondja a másik üldöző – hiszen csak szimulálja az alvást, hogy nyugodt lelkiismeretűnek látszassék.
– Mindegy, okosan teszi, hogy alszik, így legalább könnyebben foghatjuk el. Jó volna, ha csak akkor ébredne fel, ha már megkötöztük.
Gyorsan rávetették magukat. Az hirtelen fölriadt, mint egy valóságos alvó s önkénytelenül kiáltá:
– Segítség! Kik vagytok? Mit akartok?
– Kezünkben vagy, gyalázatos gyilkos! Adja csak ide, sógor, azt a kötelet!
– Gyilkos! Én? Ne tréfáljatok. Ti vagytok a gyilkosok.
– Hallgass, cudar, láttuk. Azt hiszed, nem láttuk, hogy ölted meg az imént ott künn [azt] az embert s hogy ugrottál be ide.
– De hisz az lehetetlen, én este óta alszom itt.
– Beszélhetsz, jómadár. Így, hátra kell kötni a kezét. Majd bevallod a bíró előtt. Minket nem viszel tévútra a hortyogásoddal.
A gyilkos ásított.
– Ha éppen akarjátok, jó emberek, nem bánom, hát én vagyok a gyilkos.
– Persze, hogy te vagy, hiába is tagadnád, – mondák utasaink s jól megkötözve és megdögönyözve vitték a rendőrségre.
Éppen hajnalodott, mire a rendőrségre értek. Sovány, kiaszott ember volt a gyilkos a nappali világításban. Egy igazi csavargó. Ruhái cafatban, rongyban csüggtek le róla, a csizmája talpa madzaggal volt hozzákötözve a fejbőrhöz.
Bizony nem is csoda, ha ilyen szegény ördög a társadalmi rend ellen fordul és öl. Mit kockáztat az ilyen?
Az életét. De kinek ér az valamit? Senkinek; még neki sem.
Tettenkapatás esete forogván fenn, miután maga is mindent bevallott, a bíró halálra ítélte, s nemsokára felállították a vérpadot, amelyen Dragumir Péter (így nevezték) elveszi méltó büntetését pallos általi halállal.
Sok nép gyűlt össze a kivégzéshez. A város apraja-nagyja verekedve, taszigálózva egy talpalatnyi helyért.
A kíváncsiság ült minden arcon. A kíváncsiság a legpiszkosabb, legvisszataszítóbb ruhájában.
De volt is elég látni való.
A hóhér skarlátveres ruhában, kifent pallosával, azután jött az elítélt a pappal a kocsiban, a nép nagy riadalma közt. Az öreg asszonyok átkozódtak, a fiatalok sikoltoztak, ahogy már ez lenni szokott az efféle mulatságoknál.
Az elítélt végre lelépett a kocsiról, a bíró felolvasta csengő hangon az ítéletet, a hóhér lehúzta az elítélt köntösét.
De ebben a pillanatban egyszerre odarohant a tribünhez egy úri ember és kétségbeesetten kiáltá:
– Megálljatok! Ez az ember ártatlan. Én vagyok a gyilkos. Engem végezzetek ki!
A meglepetés moraja hangzott fel a tömeg közt.
Az, aki így kiáltott fel, Lécz Márton uram volt, a város egyik legtiszteltebb szenátora.
– Esküszöm, én vagyok a gyilkos! – kiáltá ismét. – Eszemnél vagyok. Józan fővel állítom. Ez az ember ártatlan!
A bíró intett a hóhérnak, hogy hagyja abba a végrehajtást, s parancsolá az őröknek, hogy tartóztassák le Lécz Márton uramat is; most már utána kell járnia, hogy mi van ebben a dologban. Addig felfüggeszti a törvényes aktust.
Összecsapta nagy mérgesen a protokollumot, a hóhér kedvetlenül becsomagolni kezdte a szerszámát, a közönség bosszankodva dugdosta be a látcsöveket tokjaikba – midőn egy drabális, kuszált hajú, ragyás ember rohan ismét a bíró elé:
– Uram! Ne vezettesd magad tévútra! Ez a két ember ártatlan!
– Ki vagy te?
– Én Bolkás Gergely vagyok, a híres betörő. Én gyilkoltam meg azt az embert a temető mellett! Ereszd szabadon a két ártatlant!
– Ohó – szólt a bíró végtelen dühre lobbanva. – Az bizonyos, hogy valamelyitek bolonddá tesz. Azaz, hogy ketten hazudtok szemtelenül és csak egyiteknek lehet igaza. Most már bekísértetlek mind a hármatokat, majd kisül a vallatásnál.
A három embert bekísérték, s a bíró rögtön hozzáfogott a vallatáshoz, előszólítván az írnokát, a kancsal Kakuszi Mihályt, hogy az a jegyzőkönyvbe írja, amit vallanak.
