XV. FEJEZET (Kléner úrék elindulnak.)
XV. FEJEZET
(Kléner úrék elindulnak.)
(Kléner úrék elindulnak.)
Az öreg sokáig ellenkezett, hogy ő az ő tiszteletreméltó barátja: Bornemisza István családját elámítsa. Az sem ment fejébe, miként lehessen a kedves szép Boriska összeköttetésben egy bűnüggyel.
– No no, tiszttartó úr, – csillapítgatta Kléner úr – félreértjük egymást. Nem a kisasszonyról van itt szó, hanem a végzet néha sajátságos kifürkészhetetlen útjairól. Ön okos ember, Kamuti úr, ismernie kell a szenvedélyeket. Miért ne mehetne el a rohanó patak útja egy szerény mezei virág mellett?
De már ezt az okoskodást csakugyan nem bírta Kamuti úr megcáfolni.
– Nézze meg, barátom uram, ezt a három szót. Egy levél kezdete ez valakihez, akinek Biri a neve. Az igazságszolgáltatás nyitott szemeit és szimatoló orrát el nem kerülhetik e szavak. Mi lehetetlenség volna abban, hogy a gróf titkos szenvedélyt táplált Majornoky kisasszony iránt? Ki tilthatta meg neki?
– De uram, – ellenveté a tiszttartó úr – a kisasszonyok valószínűleg nincsenek is a faluban, hanem odakünn a pusztán az öreg úrral.
– Kérdeztessük meg.
S Kléner úr azonnal elküldé a hajdút megtudakozni. Azalatt pedig kihallgatta az apró-cseprő tanúkat, lelkiismeretes figyelemmel jegyezve föl minden adatot, mely a grófra és Teléry Mihályra vonatkozott. Meg volt győződve, hogy világhírű bűnügyben dolgozik, mely méltán fog sorakozni az Ebergényi- és a híres Tichborne-pörhöz, s nevét emlegetetté teszi a kontinensen.
A szerzett adatok azonban nem vitték közelebb; azok csak azt bizonyították, hogy Teléry Mihály egyike a legbecsületesebb, legjámborabb, közszeretetben részesülő ifjaknak, kihez még árnyéka sem fér a bűnnek. A megye társadalmi életének ő volt a dísze. Ő nem lehetett a gyilkos.
A gróf ellenben rideg, komor, kegyetlen ember volt, a tanúvallomásokból levont eredmény szerint. Soha senki sem szerette, soha senki sem mosolygott rá, talán még az édesanyja sem, ha ugyan anyától született a csonttá-vérré vált, testet öltött alak, kitől mindenki irtózott. De miért? Valami ösztönszerű idegenkedés volt az emberekben, melyet nem magyaráz meg a lélektan. Soha senki sem látogatta, soha senki sem kért tőle semmit, pedig nem is volt fösvény. Még a koldus is kitért előle, ha rideg, sápadt, síri arcát megpillantá. Még a vakokat vezető gyerekek is ismerték, s reszketve húzták félre a kapuk aljába vakjaikat. Ő maga sem szeretett senkit, jót senkivel sem tett, szívét nem öntötte ki senki előtt, mert senkije sem volt. Hallgatag, zárkózott kedélyű volt, éjjel azonban sokszor barangolt a mezőn.
Azután megnézte Kléner úr a »corpus delictiket«. Különösen megvizsgálta a »T. M.« betűs puskát, mely a Teléry tulajdonának lett konstatálva. Csupán az egyik cső volt megtöltve, mégpedig golyóra. Ebből kelle eldördülnie a Bige Ferke által hallott lövésnek, mely a gróf életét kioltá; az igen-igen nehezítő körülmény, hogy golyóra van töltve az egyik cső! Miért volt azt golyóra megtölteni nyúlvadászatra?
– Bocsánat, spectabilis, – szólt Krupicsek úr – ne tessék figyelmen kívül hagyni, hogy a gróf puskájával is hasonlóan áll a dolog; az egyik cső üres, a másik golyóra van megtöltve.
– Persze, édes Krupicsek barátom. Éppen ez a szép oldal a Teléry-féle bűnügyben. Bizonyos titokszerűség. Hüm! Félek, bonyodalmas lesz. A lapok is foglalkozni fognak vele. Bizonyára…
– Én is azt hiszem, a dolog nem oly egyszerű, mint hisszük. Eddig legalább nincs okunk hinni, hogy Teléry Mihály a gyilkos. A gróf öngyilkos is lehetett, s Mihály rémületében futhatott s dobhatta el puskáját.
– Igen barátom, de ismétlem, miért volt a csőben a golyó?
– És miért volt a gróféban? Az egyik kérdés elüti a másikat; addig míg az esemény indító okát nem sikerül kikutatnunk, minden csak föltevés.
– Egészen helyes, – bizonyítá az orvos – előbb gyökeresen meg kell ösmerkednünk az előző napok történetével, mert ezeknek a napoknak kell, hogy legyen történetük.
– Éppen ezt akarom kiszimatolni. Éppen ezt! Megjött-e már a hajdú? – kérdé.
– Meg, – mondja eltitkolhatatlan örvendezéssel Kamuti – Bornemiszáék csakugyan künn vannak a tanyai nyári lakukban már négy nap óta.
– Nos mit tesz az? Oda fogunk elmenni. Mégpedig azonnal. A patvarban is, minden a legjobban megy… Ön bemutat engem, mint a gróf barátját, ki a temetésre jött el. Ily minőségben fesztelenebben fogok cseveghetni. Azt hiszem, indulhatunk is, a kocsis hadd fogjon be; az a tanya egy óra járás…
Kamuti szabadkozott.
– A sok mezei munka… A széna behordatlan…
– Eh! – kinek gazdálkodik? Örökös nem maradt, az örökös, mint ön mondja, az állam – s az én vagyok.
A hencegő francia király óta még ily nagy szavakat nem nyelt el a levegő.
– De ezen eltakarítatlan holttest… próbálkozék Kamuti úr még egyszer.
– Éppen e holttest teszi kötelességévé, hogy az igazság felkutatására segédkezet nyújtson, nehogy az ártatlanság lakoljon.
– Menjünk, uram, – szólt az öreg elérzékenyülve s hagyta magát föltuszkoltatni a kocsira.
Kléner úr még a kocsiról is egyre csevegett.
– Ön azalatt, domine Krupicsek, nyomoztassa a Teléryt, hogy visszatértemkor pontos, kimerítő jelentést tehessen. Biztos őrizet alá kell tenni, ha megkerül.
Útközben, míg az urasági kocsi a döcögős úton sebesen röpíté őket, hallgatag és gondolkozó volt, csupán egyszer kiáltott fel bosszúsan: »Rossz ómen, átkozott rossz ómen«.
A jeles férfiú ugyanis otthon felejtette a burnótszelencéjét s a legközelebbi tanyáról egy lovas embert küldött érte a Teléry-kastélyba, mert anélkül kutatásokhoz fogni valódi istenkísértés lenne.
