XIV. FEJEZET (E fejezetben oly kevés valamirevaló dolog történik, hogy maga a szerző sem tud annak címet adni.)
XIV. FEJEZET
(E fejezetben oly kevés valamirevaló dolog történik, hogy maga a szerző sem tud annak címet adni.)
(E fejezetben oly kevés valamirevaló dolog történik, hogy maga a szerző sem tud annak címet adni.)
Kléner úr egyike volt azon embereknek, kiket az új idő honosított meg Magyarországon, s kik az idegen talajt igen megkedvelték. Egyike volt azoknak, kik családfájukat otthon Cseh- vagy Morvaországban hagyták, de az új ágakat szívesen ültették be a hazai földbe.
Ha valaki megnézné otthon az almárium tetején azt a kopott kötésű cseh énekes-könyvet, melyből valaha még tán nagyanyja zengedezte a zsoltárokat valamely prágai templomban, annak a hátulsó lapján ezeket találná felírva:
»Január 10-én Anno 1840 született Árpád fiam a rák plánéta alatt.
Dec. 18-án 1840 született Töhötöm fiam a bika jegye alatt.
Nov. 30-án 1841 született Dezső és Kálmán fiúikrek. Mindkettő a mérleg plánéta alatt.«
De az ördög győzné elszámlálni a hosszú sorozatot a gyerekekről, mely annyira igénybe vette éveken át az imádságos könyv üres lapjait, miszerint az utolsó, tavaly született csemete már a »margóra« került, annak is a legszélére.
Itt most már természetesen meg kellene szakadni a családfának, ha Kléner úron egyáltalán kifoghat a végzet. Kléner úr cirkumspektus ember, s egy ív tiszta papirost szándékozik máris köttetni a tisztes családi könyv hátuljára.
Ezen kitérést azért kockáztattuk meg, hogy Kléner urat tisztázzuk a közönség szemeiben, s hogy azon időt kitöltsük valamivel, mely alatt a hajdú Ilyére küldetett azon célból, hogy ott keresse föl Teléry Mihály urat s nyújtsa át neki a hivatalos megidézést, mely szerint a legszigorúbban köteleztetik azonnal megjelenni a vizsgálóbíró előtt.
Délután öt óráig megfordul a hajdú: Johann Körmös volt császári királyi katona és alásan jelenti, hogy az idéző végzést kiszegezte Telérynél az ajtóra, mivel Teléry Mihály, mint cselédei vallják s mint arról a falu népe által is meggyőződött, már négy nap óta nem volt otthon. El nem bírják gondolni, hova lett.
– No, ezzel sem diskurálunk többet – véli Krupicsek.
– Bah! – mondja Kléner úr – hát mire való a rendőrség? Igaz-e, doktor? S főleg mire való az én orrom?
Krupicsek úr szólni akart. Tán azt akarta megfejteni, hogy mire való a Kléner úr orra, vagy tán valami egyebet akart mondani, de Kléner úr nem engedé szóhoz jutni s Kamuti felé fordult.
– Újra öntől kell felvilágosítást kérnem. Ki van itt a környéken előkelő kisasszony, akit Borbálának hínak?
Az öregember elgondolkozott. Ki is van csak? Hányta-vetette az elméjében. Hogy most ez a fiatalabb generáció már a neveket is Párizsból rendeli meg! Becsületes régi Borbála névre, ahogy az ősanyáinkat hítták, manapság már csak a parasztlányokat keresztelik.
– Ha csak nem a Majornoky Boriska – mondá végre.
– Ahá! A Majornoky Boriska? Kicsoda az?
– Az egy gazdag, ide a faluba való úrileány. Ahun ni, az ablakon keresztül ide látszik a kastélyuk. Az ott, a sárgatornyos.
– Szép-e?
– Már t. i. nem a kastély – hanem Boriska? – vágott közbe Krupicsek.
– Ne beszéljen bele, domine! Ön nem ért ehhez! Önnek nincs fogalma azon finom rendőri szálakról, melyekkel én gubómódra körülfonom e gordiusi csomót, melyből világhírű bűnügy ígérkezik, barátom. Ön mindenbe belefecseg, domine! Azt mondja ön, hogy Teléry elszökött. Hova szökött volna?
– Jeldaui-Helveciába – mondja Krupicsek.
– Hüm, és ha odaszökött volna is, – mint mondám már – mirevaló lenne a rendőrség? Igaz-e, doktor?
Szirupka a fejével bólint:
– Igen… igen. A rendőrség olyan, mint a »huszonegyes«, arra való, hogy a »pagátot« elfogja.
– Ön téved, orvos, – ellenveté rendületlen meggyőződéssel Krupicsek – a huszonegyes nem mindig fogja el a pagátot s a huszonegyest is elfogják néha.
– Nem arról van itt szó, hogy az önök e téreni szakismereteit hallgassam, hanem önnek egy igen fontos szolgálatát kell igénybe vennem az állam nevében. Önnek… önnek, Kamuti úr!
Az öreg kuruc, ki eddig alázatosan engedelmeskedett, az »állam« szóra felemelte fejét s kezével elhárító mozdulatot tőn.
– Nekem semmi közöm az államhoz, bíró úr! Én nem ismerem ezt az »urat«.
– Oh! Oh! No persze! Majd el is feledtem az »időket«. No no, öreg úr, nem kell azért nyomban tűzbe jönni. – Nem is annyira az állam követeli azt öntől, mint inkább az »Igazság istennője«. – S az egy igen tündöklő arcú, szép asszony. Megérdemli, hogy udvaroljunk neki! Ez oszt' a gondolat, doktor!…
– Mit kíván még tőlem, bíró úr? Mindent elmondtam már…
– Nem egészen, – tréfálkozék Kléner úr – ha jól emlékszem, még azt sem hallottuk, szép-e a Boriska kisasszony? Gyanús, hogy e kérdésben oly vonakodólag felel. Hehehe! Nagyon gyanús… Pedig nincs oka féltékenynek lenni. Becsületemre mondom, gyanús, hehehe…
Az öreg úrra nem tévesztette el hatását e kedélyesség, maga is ilyen hangulatban felelt:
– Ha szép-e? Szeretnék megfiatalodni csak azért, hogy őt azokkal a szemekkel láthassam, melyek a szépséget fölfogni tudják.
– A gróf ösmerte?
– Azt hiszem, látásból.
– Van a kisasszonynak valami viszonya?
– Nincs. Legalább tudtommal nincs. Mindössze Teléry Miskáról beszélt valamit a pletyka, de az is elhallgatott.
– Tiszttartó úr, nekem okvetlenül beszélnem kell a kisasszonnyal.
– Az pedig nagyon nehéz lesz.
– Miért?
– Mert az öreg Bornemisza István a kisasszony gyámja; s az a mostani hivatalnok-féle embert – már bocsássák meg az urak – be nem ereszti a portájára.
– De hátha ide idéznők a kisasszonyt?
– Nem eresztené ide.
– De önnek tudnia kell, hogy nekem hatalom is van a kezemben, s akit akarok, erőszakkal is ide hurcoltathatom!
– Az kellene csak még, hogy az öreg Bornemiszával kössenek ki. Mindnyájokat agyonverné a nép.
Kléner úr nem jött zavarba.
– Tudtam, hogy úgy van. S csak azért soroltattam magamnak elő ezeket, miszerint ön belássa, hogy számomra csupán egy mód maradt a kisasszonnyal szólhatni; – ha tudniillik ön lesz szíves odavezetni s álnév alatt, mint barátját mutatni be a családnál.
