XVI. FEJEZET (Majornoky Borcsa szereplő személyzetünk közé lép. Kléner úr meglepetik a szépsége által.)
XVI. FEJEZET
(Majornoky Borcsa szereplő személyzetünk közé lép. Kléner úr meglepetik a szépsége által.)
(Majornoky Borcsa szereplő személyzetünk közé lép. Kléner úr meglepetik a szépsége által.)
A Majornokyék kerítésén reggel óta kelepelt egy szarka, a falusi lakók ez a kedves fekete-fehérbe öltözött komornyikja, ki az érkező vendéget bejelenti. Eleinte unatkozva gubbaszkodék egy korhadt karón, melynek hasadékain ki s bemászkáltak a mindenféle bogarak, a magát otthonosan érző szú és lapos bödék nagy sokasága. A szarka nagy komolyan nézegette, csak néha-néha piszkálta meg őket hosszú, összenyomott csőrével, ímmel-ámmal. Nagy oka volt a kedvetlenségre. Az a malheur esett meg rajta, hogy az imént, midőn étkezési kombinációkkal egy ízletes húsú bogár felé nyúlt, egy apró pille röpült torkába s szűk szájpitvarában összevervén szárnyait, a szarka torkát konokul megcsiklandozta.
Biz az borzasztó dolog volt. Sokáig rázta utána a fejét, s – mint már mondottuk – kedvetlenül turkált az istenadta mindennapi kenyérben, mely a lyukacsos karó minden zeg-zugából bőven özönlött ki sütkérezni a napra. No, de az idő megenyhít mindent, s a vendégek előfutárja a kellemetlenség utóízének elmúltával ismét napirendre tért, s mint valami kényes páva a legyezőjét, szélesre teríté szét farkát, rázva azt jobbra-balra, hangos kelepeléssel; mintha az érkező vendégekről beszélne.
Egy gyönyörű barna fő bukkant elő a folyosón sorba rakott leander-bokrok közül. Talán oda is tartozik: a leandertőn nőtt a legszebb virágnak.
– Hess, te, hess te… nem kell most a vendég – és megfenyegette piciny ujjával a csúf madarat.
A szarka kutyába sem vette a bizalmatlansági szavazatot, egyre kelepelt.
Dejszen ma ne jöjjön senki. Nem lehetne az kedves vendég! Mert hiszen a legkedvesebb vendég, aki azt a szép rózsás leányfőt megzavarta, itt van. De csitt!
Hiszen azt még senki sem tudja, ez még mély titok, a szép barna főbe nagy ravaszsággal belopódzott gondolat, mely még ott is csak inkognitó kóvályog; igazi nevét nem meri elárulni, sem azt, hogy a szív küldöttje, titkos hódítási instrukciókkal ellátva, csak olyan átutazó ártatlan perszónának adja ki magát, ki ha akarom – gondolat, ha akarom – köd, ha akarom – füst, ha akarom – ott van, ha nem akarom… – bizony akkor is ott van.
A szép tündöklő homlokon azonban az égető sötét szemekből kicsillogó öröm fölé valami piciny bánatfelhőcske van odaállítva intendánsnak.
Beszélyírói látcsövünkön megadatott azon privilégium: látni még olyan rejtett dolgokat is, miket talán Kléner úr orra sem lenne képes kiszimatolni; igen jogosan bocsátkozhatunk tehát Borcsa kisasszony arckifejezésének magyarázatába.
Magyarázatába a megmagyarázhatatlannak! Mert négyszem közt szólva, van-e abban logika, hogy mikor valakinek öröm ül a szemében, bánat üljön egy centiméter távolnyira a homlokán? Éppen olyan, mintha valakinek a csizmapatkója szikrát adna, mikor térdig lubickol a vízben.
Fiatal leányokkal azonban sok olyan történik, ami akkor válik igazán érthetetlenné, mikor már meg van magyarázva.
Ne vállalkozzunk tehát sisiphusi munkára, elégedjünk meg annyi leleplezéssel, hogy a Borcsa kisasszony szívecskéje már nem semleges terület; hogy a szarka fecsegése most prózai; és végül, hogy valami nincs ínyére. Többet még a regényírói látcsőn sem lehet meglátni a – nőből.
A Kamuti és Kléner urat hozó cséza mintha az égből cseppent volna le, hirtelen berobog az udvarra.
A barna fő ijedten tűnik el a bokrok között, de csak egy pillanatra, a másikban már vidáman ugrik Kamuti elé édes ravaszkodással:
– Oh, a szarka… A kedves szarka, hogy megmondta.
– Bemutatom magának, kedves húgocskám, tekintetes Kléner urat, őméltósága barátját.
Boriska kedves pukedlit vágott, amint azt a cseh táncmestertől tanulta a »madám«-nál, mit Kléner úr átkozottul ügyetlen meghajlással viszonzott. A leány szembeszökő szépsége, melyet még növelt a rózsaszín ruha csipke-bordázatán át kikandikáló karok vakító fehérsége (Kléner úr bolondja volt a karoknak), zavarta meg annyira, vagy a burnót-szelence távolléte tette oly ügyetlenné, nem lehet biztosan megállapítani. Elég az hozzá, hogy nagyon esetlen és zavart volt, bemenet fejét beleütötte a külső ajtó keresztfájába, a konyhában feldöntött egy mosó-dézsát, az elébe siető komondornak pedig azt mondta: »Kezeit csókolom«.
No, de zavara végre is nem tartott sokáig, a lovas legény megérkezett a szelencével s Kléner úr nemsokára maga vezette a társalgást ott benn a két hölggyel.
– Sajnálom, átkozottul sajnálom, hogy a tekintetes úr nincsen itthon, szerettem volna megösmerni. Az ördögbe is, sokat hallottam már felőle.
– Gyámatyánk a kelecsi gazdaságunkra utazott még tegnapelőtt. Minden órán várjuk.
– Oh, bárcsak jönne már – jegyzé meg Boriska, zavartan nézegetve körös-körül.
S mintha a mennyei gondviselést is megvesztegetné e gyönyörű korall-piros száj minden, még meggondolatlanul is kiejtett kívánsága, – azon pillanatban berobogott az a kocsi is az udvarra, – amelyik Bornemisza István uramat hozta.
