XIII. FEJEZET (A »Borcsa« név mint vezérfonal.)
XIII. FEJEZET
(A »Borcsa« név mint vezérfonal.)
(A »Borcsa« név mint vezérfonal.)
Dr. Szirupka fölboncolta a méltóságos urat és ezután konstatálta, hogy golyó által okoztatott a halál. A golyó ennyi és ennyi centiméternyire mélyen hatolt a testbe, s amerre ment, ott a test-folytonossági hiány ennyi és ennyi centiméternek mutatkozik. A testből kivett golyó hivatalos megőrzés végett átadatik a vizsgálóbírónak.
Kléner úr semmi újat sem tudott meg a boncolási jegyzőkönyvből s türelmetlenül lépegetett Bige Ferke kalauzolása mellett a sástó felé, hol a gróf halálát lelte.
Az őszi nap kellemes verőfénye aranyozta be a vidéket, melyet Kléner úr szemei gonddal fürkésztek, mintha a termetes boglyáktól, a röpülő madaraktól s a sárguló levelű fáktól akarná kitudni, mint történt az eset…
A doktor és Krupicsek egykedvűen ballagtak utána, néhány lépéssel elmaradva tőle. A két úr heves disputában volt. Krupicsek ugyanis azt állította, hogy a tisztességes ferbli nem tűri a »girigárét«, mely vakmerő állítás ellenében dühre lobbanván Szirupka úr, kifejté azon magasabb okokat, melyek a »girigáré« létjogosultságát támogatják, s melyek közt szoborként magasodik ki azon fontos körülmény, hogy aki rossz kártyára adja a »vizi«-t, legtöbbet reszkíroz, minélfogva egészen igazságos, hogy legtöbbet nyerjen. Azt pedig, hogy a girigárénak a rossz »blatt« a fundamentuma, nem tagadhatja meg Krupicsek úr sem.
Oh nem! Krupicsek úr ezt nem tagadja. Krupicsek úr felvilágosodott férfiú és meg szokott hajolni az örök igazságok előtt, s csupán azt hozza fel előbbi állítása mellett, hogy a girigáré ellen nem is bölcsészeti, mint inkább gyakorlati szempontból van kifogása, mert a girigáré jogosultságát elvben ő is elismeri, de mégis kárhoztatnia kell azt, mert kibővíti a ferbliben a különféle esélyeket s lehetetleníti nemcsak a »hasbanézést«, hanem a kombinációkat is. A girigáré olyan a ferbliben, mint az államban az anarchia. Minden üt, minden tromf s a véges emberi elme nem bír kiigazodni a káoszban.
Dr. Szirupkát édes ábrándozás fogja el e kellemes téma fölötti elmélkedésében, s már éppen válaszolni akar Krupicseknek, midőn Kléner úr felkiált, valamely tárgyban megbotolván:
– Hahó! Ohó! Egy bűnjel, uraim.
A két úr, kiket Kamuti és Belindek-Kukacz Márton is követnek, csodálkozva látja, hogy egy puska hever a fűben.
– Ez a Teléry Mihályé – mondja Kamuti.
– Természetesen, – jegyzi meg a vizsgálóbíró, a fegyvert felemelve, itt van a »T. M.« betű rajta. Semmi kétség többé…
Kléner úr homlokán sötét ráncok képződtek.
Gyorsabban lesz vége, mint gondoltam. Semmi kétség többé…
Azután hangosan mondá:
– Nézzük meg a helyet, uraim, ahol a hulla feküdt, aztán siessünk vissza a kastélyba, meg kell tennem a szükséges intézkedéseket.
A hely alig volt tizenöt lépésnyire onnan. Bige Ferke nyomban odatalált; a legázolt fű híven mutatja azt. Az arisztokrata vérét fölszítta az anyaföld s barnavörös lett tőle egy darabon. Semmi sem mutatta azt, hogy »kék vér« volt és különb a többinél!
– Szomorú hely ez, – mondá Kléner úr – s ha ráteszi a talpát az ember, úgy égeti azt valami… És ez az égető tűz felhat a szívig. Az igazság szomja ez, doktor! S ha az igazság szomja égeti a szívet, inni kell. Igazságot fogunk inni, doktor!
Kléner úr egy fejjel lett magasabb, midőn e magasztos szavakat mondá, míg ellenben Krupicsek úr akképp vélekedik magában, miszerint sokkal jobb volna ez idő szerint parádi vizet inni, amiben szinte benne van – állítólag – az igazság.
Visszamenet Kléner úr Kamutihoz intézett kérdéseket:
– Hol lakik Teléry Mihály?
– A szomszéd faluban, Ilyén, a forradalom óta. Azelőtt vicenótárius volt a megyénél.
– Miféle ember?
– Egyike a legbecsületesebb fiatalembereknek, egyéb baja sincs, csak hogy szegény.
– Fiatal ember? Hüm! Miből él?
– Egynéhány holdnyi birtoka van ott a faluban.
– Nagyon jól van, tiszttartó úr! Azonban mondja csak meg, ki örökli most a gróf Teléry uradalmát?
– A szent korona ügyésze – mondá Kamuti.
– Miféle állat az? – kérdé a derék Kléner úr csodálkozva.
– Más szóval az állam örökli az uradalmat.
– Bizonyos ön ebben?
– Nagyon természetesen, mivel a grófi családnak magva szakadt.
– Hogyan? Hisz éppen ön említette, hogy Teléry Mihály rokona a grófnak.
– Az csak történelmi rokonság. Három század előtt talán rokonok lehettek, de annak nincs semmi befolyása az örökösödési jogra. Egy nevük, egy nemesi predikátumuk van – ennyi az egész; sem több, sem kevesebb…
Kléner mélyen gondolkozóba esett.
Bizonyára csalódtam, – dünnyögé – nem az az indító ok, amit gondoltam: és az indító ok nélkül nem lehet megtalálnom a csomót. Nem valószínű, hogy valaki gyilkosságot kövessen el ok nélkül. De mit jelent akkor az elhajított puska s a futás?
Eközben a kastélyba értek. Kléner úr gondolkodva haladott át a márványcsarnokon a halottas terembe. Megállott a közepén s némán tekintett a semmibe, mint egy mozdulatlan, hideg, merev kőszobor.
A burnótszelence is kiesett kezéből. Annak a csörrenésére felrezzent, szippantott egyet s hosszan billegtette az orra bal padlását kívülről, hogy a túlságos arányban ráülepedett, édesen csiklandozó port a másik oldalra rázza.
– Valamiről elfeledkeztem, tiszttartó úr! Adja át azonnal a szükséges kulcsokat. Mielőtt valamibe fognék, át akarom nézni a gróf irományait.
A tiszttartó átvezette a gróf írószobájába s kinyitá asztala titkos fiókját. Kléner úr a vizsla ügyességével turkált az egymásra halmozott iratok közt, villámsebesen.
De nem talált semmit.
Pörös akták, nemesi levelek s az ügyhöz nem tartozó levelezések voltak ezek.
Végre egy csomó vers akadt kezébe. Olvasni kezdte őket. Egy kezdő firkái voltak. Tele beteges ábrándozással, szerelmi hévvel és verstani hibákkal.
»Hüm, hüm! Tehát verseket is írt a gróf. Hüm, hüm. Ezt sem rossz tudni.«
Az eredménnyel azonban nem volt megelégedve, s már épp bosszankodott, össze akarta csapni a fölbontott csomagokat, mikor egy kilenckoronás levélpapírra esett pillantása.
Egy levél kezdete volt az. Annyi sem. Csupán egy megszólítás. Csupán annyi:
»Tisztelt Biri kisasszony!«
Ezután még két szó következett, de azt a levélíró gróf olyan vastag vonalakkal törülte ki, hogy nem lehetett elolvasni.
A vizsgálóbíró felemelte fejét és apró szemei diadalmasan csillogtak.
»…Tehát mindenütt, mindenben az asszony!«
Fejét gondolkodva hajtá le az íróasztalra s sokáig maradt e helyzetben, – mialatt kívülről zavarólag hangzott be a dr. Szirupka és a Krupicsek heves disputája azon témáról, hogy a piquetben szabad-e a »quintet« vagy »quartot« a »négy tizes« után is kimondani?
