XII. FEJEZET (Amit Bige Ferke vallott.)
XII. FEJEZET
(Amit Bige Ferke vallott.)
(Amit Bige Ferke vallott.)
Bige Ferkének ama juhászbojtárt hítták, aki a hullát megtalálta, amit azért is szükséges itt kijelenteni, mert nemcsak hogy az olvasó nem tudja a nevét, de tán ő maga sem tudja, amint ott áll reszketve a tekintetes vizsgálóbíró úr előtt, ki szúrós szemeivel szinte átszegzi, mintha csak ő lenne a méltóságos úr gyilkosa.
Belindek-Kukacz Márton törvénybíró uram félholtan az ágyból húzta ki, hogy a törvény elé hurcolja, pedig hát a keze-lába száradjon el, ha tud valamit az egészből; nem is az ő eszéhez való a nagy urak passziója. Mit tudja ő, miért lőtte magát főbe a majornoki gróf? Ő rajta ne kereskedjék a törvény, mert ő nem lopott semmit, kivévén azt a tizenhat kukoricacsövet tavaly, amiért már úgyis eléggé megszenvedett, mert a nyakába akasztva kellett meghordani a templomból kijövő gyülekezet előtt.
– Ne reszkess, te kamasz! Egyenesen állj, értelmesen felelj, és ne kapkodd a fejedet! – pirongatja Kléner úr. – Mondd el nekem, hogy találtad meg a hullát?
– Mit mondjak én erre, kérem alásan?
– Azt mondd meg, barmok barma, hol voltál, mit kerestél ott, hogy láttad meg a holttestet, s mit csináltál ezután?
– Mikor?
– Ma egy hete is, és azóta is mindennap.
– Ma egy hete…
– Ne beszélj nekem a »ma egy heté«-ről, te oktalan állat! Azaz hogy… hüm… hüm… Ohó! Ohó!
Kléner úr a homlokára ütött.
– Ott voltál-e az ugaron csütörtökön is?
– Ott voltam, kérem alásan. De ne tessék szólni a nemzetes Bornemisza István uramnak, mert isten mentsen meg attól, hogy megtudja.
– No, ha ott voltál, – mondja Kléner úr egyszerre nyájasan – akkor bizonyosan hallottál lövést is. Emlékezz csak vissza jól.
– Hát iszen hogyne hallottam volna.
– Ühüm… ühüm… – kiált fel Kléner úr felvillanyozva. Barátom, Krupicsek, jegyezze ön a jegyzőkönyvbe, amint diktálom: »Tanú által azon körülmény beismerése eszközöltetik, miszerint künn a Majornoknak ugarján való lételének folyományaként általa lövés hallattatott.«
Ezen ékes hivatalos periódus után büszkén nézett szét az érdemes bíró úr, de mivel az orvost, ki a másik szobában boncolt, nem találhatta meg tekintete, nem volt vele kinek eldicsekedni, minélfogva odább ment a csomó legombolyításában.
– Hány lövést hallottál?
– Egyet.
– Nos, nem tudnád megmondani, ki lövöldözött, s milyen tájon?
– Körülbelül ott, ahol a méltóságos gróf feküdt halva – tagolá a fiú s a foga vacogott.
– Ki lőtt? – kérdé izgatottan és mohón Kléner úr.
– Nem tudom, kérem alásan; amint odatekintettem, egy urat láttam szaladni Ilye felé, csakhogy…
– Miféle csakhogy?
– Nem volt nála puska.
– Hát aztán?
– Hát osztán azon álmélkodtam, hogy mi módon lőhetett puska nélkül.
– Bolond vagy. Írja ön, Krupicsek barátom, amit mondok. Teringette! Nyomon vagyunk, Krupicsek barátom. Írja ön: »Egy futó úrnak látásával kapcsolatos észrevétele a tanúnak azon körülményre vonatkozólag, miszerint fegyver tekintetében tökéletesen hiányosnak mutatkozván, különben is fölismerhetetlensége eredményeztetett általa«.
– Vigyázva írja, domine! Ki tudja, mire fontos az. Ezt nagyon velősen kell papírra vetni… Hiába, domine, a stíl az ember… Hiába, a stíl…
Kléner úr megsimogatta a tokáját, mint olyan ember szokta, aki meg van magával elégedve, aztán a foga közt mormogá:
– Nem volt puskája! Kezd a dolog tetszeni. Átkozottul bonyodalmas. Aztán a kezeit dörzsölte, miközben a boldogság derűje mosolyokat festett ajkai körül.
– Nagyon, igazán nagyon bonyodalmas… Lesz mit kiszimatolni.
S Kléner úr lelki szemei előtt ott lebegett e pillanatban ama csillámló kis lidérc, mely minden jóravaló csász. kir. hivatalnok álmaiban ott kísért, melynek gondolata megédesíti fáradalmait és fölvillanyozza a cselekvésre. Az a kis lidérc, melynek »érdemkereszt« a neve.
Az, aki a lövés megtörténte után szaladt, nem lehetett maga a gróf, mert az meghalt, – okoskodék Kléner úr magában – ha pedig nem a gróf volt, akkor bizonyosan másnak kellett lennie.
Ezen meglepő eredményt vonván le okoskodásából, miután Bige Ferkéhez még némi apró kérdéseket intézett aziránt, milyen ruha volt a megfutamodott úron, s miként bukkant rá másnap a buja fű által teljesen eltakart tetemre, s miután Bige Ferke mindezekre adott feleleteit közönnyel mellőzte – hirtelen elhatározástól megkapatva fölugrott s így szólt:
– Domine Krupicsek, menjen át a doktorhoz, hogy siessen a boncolással. – A bűntény színhelyére fogunk elmenni.
