XI. FEJEZET (A kihallgatás.)
XI. FEJEZET
(A kihallgatás.)
(A kihallgatás.)
Kléner úr a címer-terem felé irányozta lépteit összes kíséretével, s megállván a halott fejénél, így szólott a doktorhoz ünnepélyes hangon:
– Íme, dr. Szirupka úr, ezennel önre bízom őméltóságát.
Azután Kamuti felé fordult.
– A tiszttartó úr fog kihallgattatni legelőbb. Jegyző úr, ön végzi e kihallgatást, miután úgysem várok tőle semmi fontos részletet. Én addig kimegyek az udvarra a nép közé. A nép véleményében és pletykáiban fogom fölszedni azon magvakat, melyekből ki fog csírázni a mi vetésünk, ama kender, mely a fonalat adja e dologhoz. Íme, megint egy eredeti gondolat, doktor! Elég élesek az ön kései?
A vizsgálóbíró egy csipet burnótot szítt fel, azután még egy pillantást vetvén a hullára, melyet utoljára lát ezúttal egydarabban, kiment a folyosóra s szóba ereszkedett a parasztokkal.
– Sajnálják a méltóságos urat, ugye?
– A nagy uraknak is csak meg kell halni, tekintetes uram, – válaszolt alázatosan a törvénybíró Belindek-Kukacz Márton uram.
– Ki hitte volna e szörnyű katasztrófát – toldá odább a társalgást Kléner úr.
– Előre vetette már az az árnyékát, tekintetes uram. Furcsa istenteremtése volt a gróf úr már a világ elejétől fogva. Régen gondoltam én, hogy nem jó vége lészen.
– Miről gondolta kend? – kérdi élénken a bíró.
– Hát az anyjukom mondta – böffenté ki szórakozottan a törvénybíró.
– Mit mondott a kend anyjukja?
Belindek-Kukacz Márton uram most kezdte megsajnálni, amit mondott, s megkísérté a tisztességes hátrálást.
– Asszonyok beszédje, hiábavaló pára és füst… Nem éri az azt meg, hogy a tekintetes uram füle végighallgassa. Igenis, kérem alásan.
– De tudni akarom ám – mondá Kléner úr némi szigorral.
– Igenis, kérem alásan. Hát biz az asszony annak a mondója, hogy őméltósága az ördögökkel lett volna cimboraságban. Ő egyszer keresztülment éjjel a récskai erdőn, mikor odajárt a Bajmokra férjhezment leányomnál, aztán az eső útközben feltartóztatta, úgyhogy éjjel jött haza a szegény Zsuzsim. Amint megy, mendegél a récskai erdőn, egyszer csak hangokat hall; valaki beszél, folyton beszél és senki sem felelget neki. A méltóságos gróf volt egyedül és valami láthatatlan szellemnek felelgetett… Aztán az Avar Mátyás is tudja azt. Nemegyszer látta és hallotta ott éjjel láthatatlan szellemekkel szóbeszédbe eredve urunkat.
– Nagyon jól van, – mondá Kléner úr – rendelje be ebéd utánra a feleségét és Avar Mátyást. Most pedig küldjön el azért a gyerekért, aki a holttestet föllelte.
– Azt azóta a hideg leli, tekintetes uram. Igenis, kérem alásan. Lidércek nyomják a gyomrát szegénynek. Meglehet, hogy az ördögök bosszúja…
– Kend ostoba ember, Belindek Márton.
– Igenis, kérem alásan. De hát mit tegyen a szegény ember? Én csak azt tudom, amit beszélnek.
– Nos, mi egyebet beszélnek még?
– Azt, hogy az ördöggel volt a méltóságos gróf úrnak kontraktusa, lekötötte magát, írást adott magáról a cseppentett véribe mártott tollheggyel, hogy a mostani Kisasszony-napja előtti péntek éjjelen a mélységes poklok zsákmányaul adja át magát. Aminthogy igenis úgy lett, kérem alásan…
Kléner úr egészen dühbe jött, nem is a babona végett, hanem inkább azért, hogy öngyilkosságnak nézik azt, amit az ő fantáziája tekervényes bűnügynek festett, és sebes léptekkel sietett vissza domine Krupicsekhez.
Az már akkor egészen készen volt a kihallgatási okmánnyal.
– Nos domine, van-e valami érdekes benne?
– Tessék átnézni! – jegyzé meg Krupicsek félvállról. – Én nem találok benne semmit.
Kléner úr feltette pápaszemét s morogva olvasni kezdé:
Jegyzőkönyv
Fölvétetett Majornokon gróf Teléry László ügyében 1851 szeptember 10-én.
– Tanú neve és életkora?
– Kamuti János, 64 éves.
– Vallása?
– Róm. kat.
– Nős-e?
– Nem.
– Volt-e már büntetve?
– Nem.
– Mit tud ön Teléry Lászlóról?
– Huszonkét éve szolgálom a grófi familiát. László grófot gyermekkora óta ismerem. Mogorva, rideg fiatalember volt, senkivel sem barátkozott, a kastélyba senki sem járt, ő sem járt sehova, könyvei közt ült folytonosan.
– Minek tulajdonítja tanú a gróf halálát?
– Nem tudom, nem bírom elképzelni az okot. Legvalószínűbb az életuntság.
– Mikor látta tanú legutoljára a grófot?
– Csütörtökön délután, mikor a vadászatra ment.
– Egyedül ment ki?
– Nem; Teléry Mihály volt vele, aki távoli rokona a grófi-ágnak. A nemesi ág igen el van szegényedve, s Teléry Mihály nem egyszer jött át Majornokra a székvárosból gyalog, puskával. A gróf csütörtökön, ami nem volt szokása, elkísérte hazafelé és szinte puskát vett magához, s midőn Mihály úrfival mellettem átment a folyosón, a következőket méltóztatott megjegyezni hozzám: »Ma nagy kedvem van kissé a vadak után nézni, Kamuti úr; megint később jövök haza«. Általában a legutóbbi napokban sokat kimaradt a gróf még éjszakákon át is, úgyhogy éppen nem volt szokatlanul feltűnő, hogy tegnap reggel nem találtam itthon. Azt hittem magamban: »Nos, alkalmasint egy kis édes kaland…« A gróf is csak ember, kivált ha még csak harmincéves, mint amennyi idős őméltósága volt.
– Ah! Oh! – kiáltá Kléner – ez nem éppen érdeknélküli. – Aztán kettőztetett élénkséggel odább olvasta a jegyzőkönyvet.
– Mit tud még tanú?
– Őméltósága még délben sem jött haza. Kissé nyugtalankodni kezdtem már, midőn a borzalmas esemény híre fülembe ért. Nyomban befogattam s elhoztam a holttestet, melyet arccal a földnek fordítva találtunk. Puskája egy lépésnyi távolban hevert a fűben. Minden körülmény odamutat, véleményem szerint, hogy öngyilkos lett.
– No persze! Hogyisne? – dörmögött közbe Kléner úr és elhajítá a jegyzőkönyvet, amelyben úgysem volt a felsoroltakon kívül semmi egyéb már, mint a szokásos »Kelt m. f.«
