X. FEJEZET (Kléner úr és társainak megérkezése.)
X. FEJEZET
(Kléner úr és társainak megérkezése.)
(Kléner úr és társainak megérkezése.)
A hivatalos küldöttség megérkezett, az orvos, dr. Szirupka, egy kövér, pirospozsgás férfiú, Kléner Pál törvényszéki ülnök úrral ült a hátulsó ülésen, míg ellenben a kocsis mellett domine Krupicsek törvényszéki jegyző foglalt helyet, nagy vörös orra úgy nézvén ki a kocsin, mint egy érkező vasúti vonat vörös tűzgolyója.
Kléner Pál úrnak is nagy vörös orra volt, minélfogva az érdemes vizsgálóbíró úr igen vonzódék jegyzőjéhez azon okból, mert csak a jegyzővel szemben érezhette magát biztosnak abban, hogy orra nem fog gúnyos megjegyzések tárgyául szolgálni. Krupicsek nemkülönben volt Klénerrel; – ő is legjobban szimpatírozott Kléner úrral, mint aki a szóban forgó férfias díszt véleménye szerint nagyobb mértékben bírta, mint ő.
De azért legboldogabb volt mégis a két úr éppen a dr. Szirupka társaságában, kitől megtagadta a természet azon ékességet, hogy teljesen kifejlett orra legyen; pisze, lapos orra volt, s az eső – mint mondani szokták – két orrlyukán át becsurgott a fejébe, vizenyősségel eresztve föl ama gondolatokat, amik ott termettek. A két úr méltán gondolhatta hát, hogy dr. Szirupka nemcsak hogy nevetségesnek nem tartja irtózatos orrukat, hanem még irigyli is.
E gondolat szinte büszkévé tette Kléner urat, midőn a Teléry kastély udvarán leszállva, végigmentek a széles tornácon a bámuló sokaság között.
A folyosón Kamuti János, a tiszttartó úr fogadja őket.
Nagyon nehezen várta már érkezésöket, – úgymond – mert már nagyon kell a rend ide… s hiszi, hogy a tekintetes urak ismert bölcsessége eligazít mindent.
Kléner úr vastag szemöldeivel int, mintha mondaná: mindent, de mindent el fogok igazítani.
Majd dr. Szirupka felé fordulva, hivatalos szigort ölt magára arca:
– Ön pedig, doktor, azonnal hozzáláthat a boncoláshoz.
A tiszttartó úr azt bátorkodik megjegyezni, hogy ha nem lenne alkalmatlan a tekintetes uraknak, méltóztatnának talán előbb az ebédlőbe besétálni; egy kis villásreggelit kíván felszolgálni; a kocsi bizonyosan megrázta a tekintetes urakat s meghozta az étvágyukat.
Kléner úr arcáról azonnal eloszlik a hivatalos szigor, s karját a doktoréba fűzve, édeskés mosollyal mondja:
– Nos tehát vezessen ön, tiszttartó úr – nem bánom, ha az ebédlőbe is. A halottak nagyon türelmesek, igaz-e doktor? S a mi halottunk is az; nem bánja, ha egy félórával később kezdünk a dolgaival foglalkozni. Igaz-e, doktor? No, ugye szép és eredeti e gondolat, hogy a halottak türelmesek? Igaz-e, doktor?
Dr. Szirupka nem az az ember, aki ellenkezni szokott valakivel. Ami kevés oppozicionális természet van benne, arra otthon is szüksége van a feleségével szemben. Majd ő azt itt vesztegeti Klénerre – ingyen!
A reggelinél, mint egy olyan kitűnő kriminalistához illik, Kléner úr néhány futamot tesz a vizsgálóbírói tudomány fortélyos fogásaiból, s az alázatos Kamuti János úrnak ugyancsak van mit felelgetni.
– Hüm, hüm! Halva találták… hüm, hüm, hát elég az, hogy halva találták? Azt minden bolond ember mondhatja, hogy halva találták. De azt mondja meg valaki, hogy miért találták halva? Ez a kérdések kérdése. Ezt ez az orr van hivatva kiszimatolni.
És Kléner úr jobb keze mutatóujját arra a híres orra teszi, amely ezt kiszimatolni van hivatva, mialatt bal keze előhúzza szürke kabátja hátsó zsebéből a burnótszelencét és megeteti azon tiszteletre méltó orrt, mert ilyen nagy feladat megoldásához indul.
– Mit hisz ön, tiszttartó úr, hogyan történt e borzasztó eset?
– Én semmit sem tudok, semmit sem hiszek.
– Hüm! Annál jobb – gondolá Kléner úr, annál jobb. Nem szeretem, ha tányéron hozzák elémbe az ilyen nevezetes események vázlatát, s nekem csak a részleteket kell hozzá összeszednem.
Azonban elmélyedve hajtá le fejét tányérja felé, mígnem hosszas merengés után előbbi szavaihoz folytatólag hozzátette:
– Szeretem a homályosságot, hogy turkálhassak benne s hogy világossá változtassam. Megint egy eredeti gondolat, doktor. Igaz-e, doktor?
Kléner úr ugyanis előszeretettel tért vissza folyton azon eszméjéhez, hogy őbenne nagy író veszett el, hogy az ő gondolatvilágát teleültette a gondviselés magasztos új gondolatok virágával, s azok ott még e sivár, tudományos foglalkozási körben is folyton nyílnak. Minélfogva minden ilyen virágra sietett figyelmessé tenni környezetét.
– Nos tehát hajtsunk le, uraim, még egy pohárka szilvóriumot, aztán lássunk kötelességünk teljesítéséhez. Mert a kötelesség olyan, mint a láncra kötött kutya, nem szaladhat el… Milyen gondolat! Igaz-e, doktor?
Szirupka a fejével bólint, a jegyző azonban nem állhatja meg gúnymosoly nélkül, amikor megjegyzi:
– Nekem, úgy látszik, hogy nem új… Mintha már mondta volna valaki – az írnokaink közül.
– Önnek minden látszik… Ún egészen a »látszik« embere. De nekem meg úgy látszik, hogy legokosabb lenne, ha ön máris ott ülne a tintatartó mellett s elkészítette volna a jegyzőkönyv homlokzatát.
