IX. FEJEZET (Bebizonyítása azon magyaros közbeszédnek, hogy aki úr, az a pokolban is úr.)
IX. FEJEZET
(Bebizonyítása azon magyaros közbeszédnek, hogy aki úr, az a pokolban is úr.)
(Bebizonyítása azon magyaros közbeszédnek, hogy aki úr, az a pokolban is úr.)
A holttestet hazahozzák és kiterítik a nagy, fekete posztóval bevont címerteremben. Fölgyújtatnak a fáklyák a fényes ravatal körül, s vérvörös nappali világuk kísérteties fényt vet a Teléry grófi címerre, egy szájában aranykarikát tartó sasra, e jelmondattal körül: »Az ősök nyomán.«
Valóban Teléry László most van legigazabban az ősök nyomán; nemsokára ott lesz a tiszteletre méltó hatalmas főispánok és országbírák koporsói mellett az övé is. Az utolsó koporsó, melyet a Teléry-kripta befogad. A legislegutolsó koporsó. Most már meg fogják fordítani fölötte a büszke címert. Nem lesz annak gazdája soha többé.
Maga a legutolsó Teléry ott fekszik halva, mozdulatlanul, a virágokkal ellepett magaslaton. A szeme most sincs behunyva, nem lehetett azt többé lenyomni. Három falubeli öregasszony, aki megmosta a sáros holttestet, órákig elkínlódott e művelettel, de a szemek nem csukódtak be. László gróf nem akart engedelmeskedni; egy arisztokrata még a halála után sem engedelmeskedhetik a csőcseléknek. Egy Teléry nyitott szemekkel várja be, hogy a koporsó fedelét reá szegezzék, és nyitott szemekkel találja az ítéletnapi trombitaszó.
A gyászruhás szolgák lábujjhegyen járnak-kelnek a nagy úr halotti ágya körül. Suttogva szólnak egymáshoz, mintha attól tartanának, hogy a méltóságos gróf illetlennek találja a viseletüket. Egy közönséges emberről tudnák, hogy semmi köze többé a világhoz, semmi hozzászólása többé semmihez. De egy Teléry! Az talán még a holta után is parancsol. Egy magyar főnemes, aki még talán az égbe is magával viszi az alkotmányát s onnan is bele fog szólni az isten befolyásolásának útján az apró-cseprő parasztemberek sorsába.
Kísérteties némaság honol.
A mozdulatlan szív fölött csupán egy óra ketyeg a halott mellényzsebében. Az emberi szerkezet túlélte az istenit. Ennek a verése megállt, az még továbbra is méri az időt.
S künn messze földön, hetven faluban zúgnak a harangok, ahol birtokos, patrónus volt őméltósága. És e nagy harangzúgás közé nem vegyül egyetlenegy zokogó szem sem.
Egyetlen gyöngéd zokogó szó, mely túlharsogná hetven falunak a harangját.
És az aranyos ravatalra nem hull egyetlen részvétkönny sem, mely foltot hagyjon a drága selyem lepedőn, hogy az a folt fényesebben csillogjon ott királyok minden pompájánál.
Ej! egy arisztokrata nem szorul rá még a szeretetre sem! Az el tud menni a másvilágra a maga becsületéből is: nem kell neki könny és sóhajtás útravalóul.
A címerterem szárnyas ajtói be vannak zárva, s két alabárdos áll a küszöbön kivont karddal, távolabb pedig egy karosszékben talpig feketébe öltözve az öreg Kamuti János ül, a méltóságos úr tiszttartója. Feje leeresztve a könyökére, mély gondolatok terhével látszik vajúdni.
Az udvar megtelik kíváncsiakkal, kiknek most szokatlan, érdekes látvány lesz egy grófot halva látni.
Falun szokásban van az: sorba látogatják a halottakat. Még egyszer megnézik színről-színre, megmérlegelik, sokat változtatott-e rajtuk a halál vagy nem, szelíd kifejezést kölcsönzött-e az nekik vagy ijesztőt, megnézik, hogy voltak öltözve utoljára, új csizma volt-e a lábukon, vagy a régi, volt-e szentelt bárka a fejük fölött, hajlékony volt-e a kezük vagy meredt, és csak nagy üggyel-bajjal gyűrhető be a koporsóba? Megvizsgálnak szögről-végről mindent, figyelemmel kísérik a halottat is egész a temetésig, és emlegetik hetekig, nehéz volt-e a halottvivőknek, nagyot szólt-e a göröngy, mikor a koporsójára hullott, nem-e megfordítva tették a fejfát a sírjához?
Hát még mikor nem valami közönséges ember hal meg, egy gróf, akit kilenc vármegyében süvegeltek, s akit hetven falu harangja sirat tegnap dél óta folytonosan!
Be sok harangozó keze belehólyagosodhatott a kötélrángatásba.
Egész csoportok ostromolják az előszobát, ahol az öreg Kamuti guggol, s ahol az alabárdosok léptei kongnak tompán, egyhangúlag a hideg márványkövezeten.
Az alabárdosok végigtekintenek a csőcseléken, megvetőleg, hidegen… néha meg-megnyitják az ajtó egyik szárnyát egy-egy előkelőbb látogató előtt, azonban újra bezárul a nagyúri terem ajtaja ünnepélyes, kimért csikorgással, s az egyik alabárdos elutasítólag, monoton komorsággal veti oda a bebocsáttatást kérőknek:
– Őméltóságához nem lehet bemenni.
S amint újra meg újra megcsikordul az ajtó, valami sajátságos lehelet csapkodja meg a nyíláson át a csőcselék arcát; valami fojtó, szúró szellet, mely szinte megmarja a képüket, mely szinte kergeti kifelé.
Mintha az ott bent mozdulatlanul fekvő arisztokrata lehelete keveredett volna méreg gyanánt a levegő miriád atomjai közé. S mintha ez atomok egy érdes, megvető hangba rezdülnének össze, egy hangba, mely visszaverődik a gyászba vont címeres falakról:
»Takarodjatok innen!«
S míg bent a palotában a kísértetszerű csend virraszt némán a méltóságos hulla felett, – addig a gazdasági udvaron egyik kocsi a másik után robog be, hozva a drágábbnál drágább halotti jelvényeket; gyászöltözeteket a cigánybanda számára, mely még egyszer muzsikálni fog a méltóságos úrnak, fekete uniformist a cselédségnek, mely most már a senkié, halomnyi viaszgyertyát és fáklyát, hogy azok még egyszer, utoljára, fényt vessenek a temetéskor az aranyos koporsóra, mely a Teléry család színeivel, vörös-sárga selyemmel van megbélelve, s melyben olyan puha, nyugalmas fekvés esik.
De a temetésig még egy kellemetlen funkció vár őméltóságára. Mielőtt oda fektetnék az ősökhöz, még egy libériás szolgájával van egy kis dolga, – a törvénnyel.
Mint törvényhozó erre is ő varratta, míg élt, a libériát, ennek is ő parancsolt, s az most ezt a parancsot fogja teljesíteni!
Ki akarja kutatni, hogyan, miben halt meg a fiatal Teléry gróf. Öngyilkos volt-e vagy megölték?
Őméltóságát föl fogják boncolni. Pápaszemes doktorok véleményt fognak mondani fölötte, és hajba kapnak afölött, hogy melyiknek van igaza.
S a darabokra vágott arisztokrata még akkor is mereven, megvetőleg fog nyitott szemeivel végignézni az embereken, akik öt forint diurnumért összemetélik ízekre, aztán szépen óvatosan megint összerakják méltóságos tetemeit, és nem fogja elárulni egyetlen vonással sem, hogy ez neki kellemetlen.
És minden azt fogja hirdetni örökkön-örökké, hogy ami vele történik, abban ő nem lát semmi különöset, az mind az ő meghagyásából esik.
