VIII. FEJEZET (Mely borzalmasságban fölülmúlja az előbbieket.)
VIII. FEJEZET
(Mely borzalmasságban fölülmúlja az előbbieket.)
(Mely borzalmasságban fölülmúlja az előbbieket.)
A majornoki határ közepén, a sástótul alig néhány lépésnyire, körös-körül vércseppektől piroslott a fű. Mintha piros harmat esett volna az éjjel az égből!
A széles síkon egy nyúl fut a véres folt felé egyenes irányban, juhászkutya kergeti sebesen. A juhászkutya után juhászbojtár szalad.
Sajátságos karaván ez együtt. – Mintha a társadalmat jelképezné.
A nyulat üldözi a kutya, s a kutyát követi a bizalmatlankodó gazda, nehogy a megejtett pecsenye porba essék, az ő jelenléte nélkül a kutyahűség révén.
Egyszerre a véres folthoz ér a nyúl, elkanyarodik.
– Hajrá, Tisza! – ordítja a bojtár édes biztatással a lankadó ebnek.
A Tisza tovább fut a nyomon, megkettőzött sebességgel, de midőn a véres folthoz ér, egyszerre megáll, mintha a földbe gyökereznének a lábai, s elkezd ott nyalogatni valamit.
– Hogy a toportyán egyen meg, lusta döge! – dörmögi mérgesen a bojtár, egy búcsútekintetet vetve a messze elkalandozott nyúl után, s midőn közel ér a kutyához, el nem mulasztja úgy fejezni ki iránta való elégedetlenségét, hogy a »birka-jegyzőkönyvet« utána hajítja. (Közönséges nyelven ugyanis bot volna csak a neve, de sokkal találóbb a jegyzőkönyv, mert a kimúlt és született birkák jegyzékét mutatják rajta a fölülről és alulról kezdődő rovások.)
A kutya is ért a filozófiához; kitalálja e finom előjelből a gazda haragját, s borzalmat gerjesztő üvöltéssel ódalog el illő távolba.
A bojtár a botja után szalad, de egyszerre megbotlik valamiben és hanyatt esik. Elterül a fűben, s amint fölkászmálódni igyekeznék, úgy látja, hogy a lába véres.
Gazdája balesetét látva, Tisza visszatér, s engesztelésül elkezdi a kezét nyalogatni. A kéz véres lesz. A Tisza nyelve is véres.
Megremeg a fiú egész teste, félve, lassan húzódik hason fekve, a hely felé, ahol megbotlott.
Közel van az, csak egy-kettőt kell csúsznia, s föl van tárva előtte az iszonyú titok.
A buja fű közt, mely az élettől duzog, egy hulla fekszik. Arccal a földnek borulva, a portól ellepve, fölismerhetetlenül.
Mellette egy ezüsttel kivert puska és egy kalap. A bojtár megismeri, hogy kié. Lélegzete eláll az ijedelemtől, tagjai megmerednek s a legnagyobb erőfeszítéssel emeli föl botjával kissé följebb a holt főt.
Két ijesztő, ismerős szem mered onnan rá, mintha mondaná kevélyen, parancsolóan még most is:
»Én vagyok az, te pimasz paraszt! Nem ismersz?«
Megismerte. Sokszor látta már ő ez üvegesedő szemeket, amint hidegen rámeredtek. Még irtózatosabbak voltak azok élve!
Tagjait zsibbadtság fogta el, kiáltani szeretné a hulla nevét, de ajkait csukva tartja a megdöbbenés, erőtlenül, félig eszméletvesztve rogy a földre, s behunyja a szemeit, hogy ne lásson semmit abból az irtózatos halotti arcból.
Mindegy, nem lehet előle menekülni, azt látja mindenütt; a sötétségben is az rajzolódik le élethíven; az égre néz fel, ott is annak a körrajzait látja egy sötét felhőben; a kis-ilyei határnak szegzi tekintetét, ott a falu végén két termetes boglya mintha a hullának két nagy kidülledt szeme volna. Irtóztató!
Nem állhatja tovább, felugrik, s ott hagyva botját is, ott hagyván az ugaron a nyájat is, egyenesen a falunak fut, torkaszakadtából kiáltva:
– A gróf… a méltóságos gróf meg van ölve.
S szájról-szájra fut a rémkiáltás, egyik a másiknak adja a szörnyű hírt:
»A gróf meg van ölve.«
A Teléry-kastély homlokzatára feltűzik a fekete lobogót.
Forgószél támad. Megreszketteti az ablaktáblákat és megcsikorgatja a kastélytornyok szélkakasait: mintha sírva mondaná:
»A gróf meg van ölve.«
A forgószél dühös lesz, beleköt a gyászlobogóba, kicsavarja azt helyéből és nyelestől odavágja süvöltve a templom falához, mintha arcul akarná vágni vele a templomot:
Hallod-e, öreg templom! A gróf meg van ölve.
