IV. FEJEZET (Folytatása a harmadik fejezetnek.)
IV. FEJEZET
(Folytatása a harmadik fejezetnek.)
(Folytatása a harmadik fejezetnek.)
Ilyen körülmények közt a régi praxishoz nyúlt az új rendőrbiztos, mely már kezdett teljesen hasznavehetetlennek bizonyulni.
A régi praxis ugyanis az volt, hogy a csendbiztos embere úgy tett, mintha a rablókkal és tolvajokkal cimborálna, velök járt, velök főzte ki a terveket, velök lopott, de aztán mindent elmondott a komiszárusnak. Ha ugyan igazán mindent elmondott, mert e rendszer mellett ritkán került valaki hurokra.
Bornemisza nem a saját emberét küldé közéjök, hanem az ő emberüket fogadta magához. Ez pedig nem volt senki más, mint a híres birkózó Szlimák Matyej, a félelmetes Jasztrab tót rabló bandájából, mely mint a legrégibb cég, nagy renoméval bírt úgy a rablók, a közönség, mint a tekintetes vármegye előtt.
Bornemisza így szólt a kézre kerített Szlimák Matyejhez:
– Kár ilyen derék deli legénynek ott kint égni el a napon az erdőben, ahol senki sem lát, senki sem bámul meg. Te bátor ember vagy, Matykó fiam. Az isten is katonának teremtett. Ott vón' a te helyed. Olyan ember vagy te, édes fiam Matykó, hogy míg itt a nemes vármegye a sarkadban, ott még a király is kalapot emelne előtted.
Nagyot dobbant a Matyej szíve ettől a nehány szótul s mélyen felsóhajtott.
– A' volna nekem jó, komiszárus uram.
– Ott mérik még csak marokszámra a dicsőséget… Hallottad-e Kinizsi Pál esetét valaha? Mint molnárlegény ment a hadsereghez s paraszthajszál híja, hogy nem mint király végezte.
A Matyej lihegett a kéjtől, lelkét édesen csiklándozta ez a szőrmentes beszéd.
– Az csak a gyöngyélet, fiam Matykó, – vitte odább a Matyej képzeletét Bornemisza uram – ahogy a népmeséitek beszélik, zsírt ennél ott folyvást száraz kenyér helyett, s olvasztott vajat innál rá szomjúságodban. Aztán mikor lefeküdnél aludni, kilenc közönséges baka kergetné rólad a legyeket.
– Szerezzen be oda, komiszárus uram – hörgé Szlimák Matyej fojtott hangon.
– Nem olyan könnyen megy az, édes gyermekem Matykó. – Látod, most még először elítélnek, azután elcsuknak vagy tíz esztendőre. Tíz év múlva, ha élünk, majd beszélhetünk erről, csakhogy mi leszel te már akkor? Saját magadnak árnyéka.
Szlimák mélyen elszomorodott, szórakozottan bólogatta lefelé-fölfelé a rézcsatos, másfél arasznyi széles szíjat.
– Aztán nem lehetne ezen segíteni sehogy?
– Bizony bajos lenne, mert igaz, hogy úgy szeretlek, Matyej fiam, – magam sem tudom, miért – mintha testvérem lennél, mindazonáltal az írnokom már beterjesztette a jelentést a vármegyéhez, hogy el vagy fogva.
– Ez már hiba, nagy hiba, – dünnyögé Matyej, s borsónyi izzadságcsöppek verődtek ki a homlokára.
Bornemisza úgy tett egy darabig, mint aki mélyen elgondolkozott; egyszerre a Matyej vállára ütött, s mint aki hirtelen valami nagyra határozta magát, mohón szólt:
– Te nem vagy aljas ember, Matyej…
Matyej behunyta a szemeit és úgy bólintott nagy fejével, hogy ő nem aljas.
– Te nem fogsz engem megcsalni.
A rabló kezét nyújtotta Bornemiszának, azt a kezet, amellyel éppen tegnap nyúzta meg a lesti zsidótól lopott tehenet.
– Itt a becsületes parulám!
– Tudtam, hogy ember vagy a talpadon. Azért határoztam el, hogy úrrá teszlek, hogy megtisztítlak a bűnöktől, s hogy amint én veled kezet fogtam, azonképpen fog veled kezet a tekintetes vármegye is. Hanem hát neked is engedelmeskedni kell s kezedet oda nyújtani a vármegyének.
– Hadd hallom – mondá Szlimák sötéten.
– El fogod beszélni minden kalandodat, rávezetsz a társaid tartózkodási helyére, hogy azokból is faraghassak valamit. Elmondod, mit loptatok, hova tettétek stb. Visszamégy újra a Jasztrab bandájához, olyan jó cimborájok leszel, mint eddig, loptok, garázdálkodtok – s te azt aztán szombat esténkint, amikor mindig hozzám jössz vacsorára, szögről-végről elbeszéled.
– Hát aztán? – mondja Szlimák, nagy kidülledt szemeivel mereven nézve Bornemiszára.
– Egy évig szolgálod ily minőségben a vármegyét. Egy év múlva letelik az utolsó szombat, s akkor én felterjesztem a hasznos szolgálataidat a vicispánnak s az fölment minden üldözéstől.
– Hát aztán?
– A jövő évben magam foglak elvinni a regementhez, vagy pedig olyan levelet adok kezesül, hogy nyomban megtesznek – hadnagynak.
A Matyej szeme felcsillogott s kérges tenyerét gyorsan belecsapta másodszor is a Bornemisza markába.
– Áll a dolog, komiszárus uram. Eb, aki megbánja.
Úgy is lett. Matyej nem szegte meg, amit ígért, szorgalmasan referált a komiszárusnak mindenről, minélfogva a szegény Jasztrab bandája nagyon megfogyatkozott egy félesztendő alatt. Egyenkint fogták el a főembereit, kiket Bornemisza uram könnyűszerrel kivallatott, mert nagy zavarba hozta őket a mindentudóságával.
– Nos fiam, mit loptál? – szokta a csendbiztos úr kérdezni a kézrekerült fickóktól.
– Semmit, tekintetes uram. Görbüljön meg az ujjam, ha nem kénytelenségből lógtam a Jasztrabéknál. Én még nem tartoztam hozzájok.
– Engem el nem bolondítasz, kedves fiam, mert én mindent tudok, s ha kérdezlek, azért teszem csupán, hogy lássam, mennyire szánod s milyen töredelmességgel ismered be a bűneidet? Fölösleges dolog titkolóznod. Hát nem-e te loptad el gyertyaszentelőkor a tiszteletes uram malacát? A hlinai akolból is te vitted el tavaly húsvétmásodnapján a nyolc jerkét. Ne tiltakozz, öcsém, hiszen tudom. Ott nyúztad meg őket a fekete majorban, a nagy akácfa alatt, a Madzag Ferke késével, aztán ott sütöttétek meg őket az Olej bacsa bográcsában, a bőrüket elraktátok a szurdoki molnár padlására, mai napig is ott van mind a nyolcé. Mondjak-e még többet?
– Nem, nem – kiáltja megsemmisülve a vallatott. Mindent tud … Minden úgy történt.
