III. FEJEZET (Ez azon fejezet, mely a másodikat összekapcsolja a negyedikkel.)
III. FEJEZET
(Ez azon fejezet, mely a másodikat összekapcsolja a negyedikkel.)
(Ez azon fejezet, mely a másodikat összekapcsolja a negyedikkel.)
Bornemisza uram éppen a nagy tanácsteremben diskurálgatott az ülnökökkel, mikor a hajdú jelenté, hogy itt van a három néma virág, kiknek már akkor híre járt a városban s kikről kalandosabbnál kalandosabb hírek keringtek. Hallgatásuk regényes színt borított rájuk. Széltében találgatták: mik és kik lehetnek.
Nem-e a híres Zöld Marci az egyik, vagy hogy Szellő Miska, az alföld véres banditája, ha hogy nem maga a dánus királyfi kíséretével, ki álruhában jött ide a Majornoky kisasszonyok kiismerésére, amint az a népmesékben szokás.
– Hozd be őket! – parancsolá a hajdúnak.
A három marcona képű fiú előállott.
– Mi a neved? – kérdé az egyiktől. – Ki vagy?
Semmi felelet. Érzéketlen, semmit ki nem fejező arccal bámult vissza a legény a tekintetes úrra, mintha nem is őhozzá szólott volna az, mintha nemcsak néma lenne, de siket is.
– Hát ti ketten kik vagytok?
Azok sem feleltek.
Bornemisza uram megvakarta az álla alatt levő fiók-szakállt s nyájasan mondá:
– Nem tesz semmit, édes fiaim; majd csak megösmerkedünk lassankint.
Aztán a hajdú felé fordult:
– Szólítson kend elő három pandúrt.
Nyomban előállott mind a három.
– Ti pedig, édes fiaim, ha már nem akarjátok megmondani, kik vagytok, én bizony nem erőtetlek, – szólt az ismeretlen csavargókhoz – hanem oda fogtok állni mindenitek a terem egy-egy szögletébe, a fal felé fordulva… S mindenik mellé egy-egy fegyveres pandúr azon utasítással, hogy ha moccanni mertek addig, míg én nem szólok, lőjön agyon. Jó lesz-e, édes fiaim?
És hangja olvadó, édes volt a nyájasságtól.
Ezután csakugyan odaállította a foglyokat a nagy tanácskozó terem egy-egy szögletébe, s maga karonfogván Taplós Ferenc ülnök urat és Teléry Miskát, az első aljegyzőt, mint aki minden dolgát jól végezte, elkezdett gondtalanul fel s alá sétálni a teremben, csupán néha vetve egy pillantást cövek gyanánt mozdulatlanul álló pártfogoltjai felé.
Hangosan folyt a három úr közt a diskurzus tarkábbnál tarkább tárgyakról, arról a mázsás bolondságról, hogy Harcsa Ezékiel urambátyánk malmot építtet s fölfelé igyekszik idomítani a víz folyását hozzá, s arról a hallatlan vakmerőségről, hogy a harmadjegyző, Fekete Miklós a Majornoky Borcsa kezére vágyik s milyen messze tud menni az elvakultságban, alkalmasint meg is fogja kérni e napokban Bornemisza István uramtól.
Bornemisza összeráncolta a homlokát s más irányba fordítá a beszélgetés rúdját, s mikor egész odaadással elkezdte demonstrálgatni a napóleoni hadjáratok szükségességét a korhadt Európában, úgy, hogy minden egyébről elfeledkezni látszék, ami még a világon van, egyszerre csak kiszakítá magát a két sétáló úr karjaiból s stentori hangon ordítá el magát a terem közepén:
– Halbrechts!
Két sasszeme villám-hirtelen futotta be a termet.
Az ismeretes vezényszóra a három csavargó közül kettő gépiesen – megfordult.
– Ahá! Most már ösmerjük egymást. Kendtek reguláris katonák. Ezer mennykő, kendtek szökött katonák! Melyik regimentből valók kendtek?
Most már nem volt mit tagadni. A fiúk bevallották az egész esetet. Megunták a komisz katonakenyeret s úgy búcsúztak el az ezredtől, hogy még azt sem mondták: »befellegzett«.
A főbíró úr nagyon csodálkozott, midőn egy félóra múlva elküldte neki Bornemisza mind a három foglyát teljesen kivallatva, kettőt ezredéhez való visszaküldés végett, a harmadik szegénylegényt pedig azért, hogy a szentencia kimondásáig küldje be abba a fényes épületbe, melyről varjú, holló hirdeti károgva, hogy ebben a megyében ez a legtágasabb, ez a legszükségesebb középület.
Tömve volt az gazemberekkel. Két évtizeden keresztül ugyancsak derekasan benépesíté Bornemisza.
Hivataloskodása első éveiben egészen meg volt ingatva a közbiztonság. Nemcsak a burján módra fölszaporodott bennszülött rablók és betyárok garázdálkodtak, hanem még a szomszéd vármegyék szegénylegényei is ide jártak… olcsó kalandokra.
