V. FEJEZET (Jasztrab bandájának végképpeni kipusztulása és sok egyéb.)
V. FEJEZET
(Jasztrab bandájának végképpeni kipusztulása és sok egyéb.)
(Jasztrab bandájának végképpeni kipusztulása és sok egyéb.)
Híre menvén a tót nép közt a mindentudó csendbiztosnak, iszonyú rémület szállta meg a tolvajokat, rablókat és gazembereket. Az a babona terjedt el, hogy Bornemisza uram megkente szemeit a Szent-György napján, vagy azelőtt talált százesztendős gyík májával, azokkal az emberi testen keresztül belát a szívekbe s ott megolvassa a láthatatlan betűket, melyekkel a cselekedetek vannak felírva.
Nemegyszer történt, hogy puszta gyanúból, holmi lúdlopási kalandokért idéztetett magához valakit, s az aztán szépen kezdte kivallogatni, hogy hát »ha már egyszer ide jött a tekintetes úr színe elé, úgyis mi tűrés-tagadás… A tekintetes úr úgyis tudja, hogy ő ölte meg a zeherei postást is«.
Bornemisza ügyes rendszere rövid idő alatt megtisztítá az egész vármegyét a rablóktól, csupán magát a vezért, Jasztrabot nem lehetett elfogni; csel, ármány nem bírta megejteni, mert ő legalábbis még egyszer olyan ravasz volt, mint a tekintetes vármegye.
Ott garázdálkodott az erdőkben, a hegyek között, hol ő volt a korlátlan király és nem lehetett lecsalni onnan semmi módon. Ott pedig ő volt az úr, száz üldöző pandúr láttára még csak a szemöldöke sem rándult meg. A regényes felföld volt a patrónusa s megvédelmezte előlük: barlangok nyílása, sziklák repedése elfedte Jasztrabot üldözői elől.
Elmondhatnám, milyen megfeszített és mégis hiú erőlködések történtek a Jasztrab kézrekerítésére – ha a szót akarnám szaporítani, így azonban csupán arra szorítkozom, hogy Bornemisza lázas dühbe jött mindannyiszor, amikor egy-egy ilyen elfogatási kísérlet meghiúsult. Mert azt tartotta, hogy amíg a híres, félelmes rabló szabadon van, ha csak egymaga is, addig nincs helyreállítva a közbiztonság.
Egyszer, midőn összes pandúrjait küldé ki a »laz«-okba, Jasztrab elfogatására, s azok üres kézzel tértek meg, azt állítva, hogy az ördög nem bír azzal a lurkóval, Bornemisza István uram elsápadt haragjában.
– Egy pipa dohányt sem érnek kendtek. Takarodjanak a szemem elől. Magamnak kell elmennem.
S ezzel nyakába kanyarítva az ócska ősi flintát, mellyel a hajdani Bornemiszák nyulakra vadásztak vala, de melytől a hajdani nyulaknak, akik csak előtte álltak, sokkal kevésbé kellett félniök, mint a hajdani Bornemiszáknak, akik fogták és elsütötték, elindult egyes-egyedül Jasztrab borzalmas birodalmába, a »Lopota« rengetegbe.
Az erdőnek volt egy »messzelátó« pontja; Bornemisza jól tudta Matyej elbeszéléseiből, hogy itt tartózkodik leginkább Jasztrab György, mert már a hivatala is úgy kívánja, hogy ilyen pontról nézegesse az utasokat. Keletre lelátva egész a »Motuz« völgyig, északra a klokovai keresztútig, s e nagy területen mindazt észrevéve, amit a jószerencse zsákmányul eléje tologat.
Jasztrabot csakugyan ott látta messziről a kimagasló ponton; puskájára támaszkodva állt ott, mozdulatlanul, mint egy kőszobor. Ő is észrevette, hogy a vármegye kopóinak ura jön, tudta, hogy az nem hiába jön ide.
Eltűnhetett volna ugyan előle igen könnyen, de a rablónak igen tetszett, hogy Bornemisza egyedül jön, mikor hát jöhetne ötven pandúrral is. Úgy érezte, hogy ez valami tisztelet kifejezése az ő személye iránt. A híres Jasztrab Györggyel a híres Bornemisza akar kikötni. Igen jól van, Jasztrab György nem fog kitérni a becsületes, egyenlő tusa elől, hanem bevárja nyugodtan, ami következni fog.
– Add meg magad, Jasztrab! – kiáltja Bornemisza már messziről. – Érted jöttem, édes fiam. Magam jöttem érted, mert hát nem tartlak holmi kapcabetyárnak, akit ha elfognak, jó, ha el nem fognak, akkor is jó. Aztán ilyen legény nem is adja ám meg magát a közönséges komisz pandúrnak. Ösmerlek, édes fiam. Kevély ember vagy, sokat adsz a becsületre, azért jöttem el magam. Gyere no; ne bolondozz, Gyurka. Úgy megbecsüllek otthon, hogy anyád ölében sem volt jobb dolgod, mint lesz a kezem alatt.
A rabló csak a fejét rázta s röviden felelt vissza:
– Ösmerlek, ördöngös csendbiztos, és nem hiszek neked. Ne jöjj közelebb, mert rád lövök.
Bornemisza azonban csak azért is közelebb ment. Már alig húsz lépés választotta el őket egymástól.
Jasztrab megfenyegette izmos ökleivel, azután felemelte puskáját, célzott s mind a két csövét elsütötte. Jasztrab pedig nem szokott hibázni.
A kis emberke, a hírhedt csendbiztos rendületlenül fogadta a golyókat, melyek közvetlen a füle mellett süvítettek el… nem hagyta el bámulatos lélekjelenléte egy fél másodpercre sem; sőt ennek köszönhette diadalát. A lövés csattanásának pillanatában két golyót vett ki a zsebéből villámhirtelen, s midőn a füst eloszlott, s a rabló odatekintett, hol Bornemiszának holtan elterülve kellett volna feküdnie, ott látta azt a leáldozó nap fénysugaraitól övezve büszkén állani, mint egy gladiátort, ki felemelt kezében a két, éppen az imént testébe küldött golyót mutatja:
– Ne kínlódj azzal a lövöldözéssel, Jasztrab fiam, – kiáltja rá bátor, csengő hangon. – Kár fogyasztani a drága puskaport. Nem fog engem a golyó, édes Gyurka fiam. Most is megfogtam mind a kettőt. Itt van ni, azon módon…
A mogorva rabló rémült tekintetet vetett a folyton közeledőre, aztán nagy elkeseredve földhöz vágván széles tót kalapját, fojtott, tompa hangon hörgé:
– Látom, hogy ördög vagy! Gyere hát, egyél meg. Megadom magam.
S Bornemisza uram kézen fogva vezette haza a szilaj rablót, akivel három vármegye nem tudott boldogulni.
