II. FEJEZET (Melyben a Majornoky kisasszonyok gyámja, nemzetes Bornemisza István uram bemutattatik a nyájas olvasónak.)
II. FEJEZET
(Melyben a Majornoky kisasszonyok gyámja, nemzetes Bornemisza István uram bemutattatik a nyájas olvasónak.)
(Melyben a Majornoky kisasszonyok gyámja, nemzetes Bornemisza István uram bemutattatik a nyájas olvasónak.)
Éppen ott künn ül az ambituson s természetesen pipázik. Ha nem pipázna, hát bizonyosan káromkodnék, mert amikor nem pipázik, örökké káromkodik, de minthogy mindig pipázik, tehát sohasem káromkodik.
Különben is a nemzetes úrnak a mesterségéhez tartozó eszköz az éktelen káromkodás, miután Bornemisza István uram azonkívül, hogy a Majornoky kisasszonyok gyámja, még a vármegye csendbiztosa is.
Mégpedig híres, nevezetes csendbiztos, kinek hetedhét vármegyére szól a híre, neve; Le Coq, a híres párizsi rendőr, Brigly John, a vallatások világnevezetességű mestere, mintha csak egy kalap alatt lenne egyesülve Bornemiszában.
Apró, szürke szemű, rövidre nyírott hajú öregember, szakállát, bajszát is borotválja, s hegyes lefelé álló orrával és hegyesedő állával madárhoz hasonlatos vala az ő ábrázatja.
Már tizennyolc éve viselé e tisztes hivatalt mindenkinek megelégedésére, országrendítő hírben és dicsőségben.
Mert mikor nemrég valami nagyon fontos és tekervényes bűnügy adta elő magát Bécsben, mely iránt maga a császár is érdeklődék, s melyet a bécsi rendőrség nem bírt hónapokig kinyomozni, Reviczky Ádám uram tanácsára a fölséges császár Bornemisza István uram őkegyelmét hozatta föl a fényes birodalmi városba.
A bécsi rendőrfőnök alattomban gúnyosan nevetett a markába.
No 'iszen ez fogja majd kikutatni az ökör-affért, aki mozdulni sem bír ezekben a cikcakkos utcákban! Jó szerencse, ha az utcáról haza bír találni a vendéglői szállására! Milyen gondolat őfelségétől ezt a hígfejű táblabírót ereszteni bele a szaglálódzásba ott, ahol a mi orrunk sem érzett meg semmit.
A derék rendőrfőnök, hogy tökéletes legyen a magyar csendbiztos fölsülése, még azt a juxot is megengedte magának, hogy két közönséges rendőrt felöltöztetett csirkefogónak s a lelkükre kötötte, hogy lopják el a nemzetes uram klepszidra óráját a zsebéből. Hadd süljön fel Bornemisza István uram egészen.
De épp mikor e nemű rendeleteit osztogatná az érdemes policájdirektor, egyszerre csak betoppan Bornemisza uram ezekkel a szavakkal:
– Megvannak az ökrök, kolléga uram!
– Ne bolondozzon az úr! Hogy jött volna rá?
– Az az én titkom.
Ugyanazon ezer darab ökör volt az, melyet Szatmármegye ajándékozott természetben a francia hadjárat viseléséhez I. Ferencnek, s melyekkel nagyon furcsa história történt – a haláluk után. Mind az ezernek csak ötszáz mázsa húsa lett »az élelmezési konzorcium« kezei közt, s csak százkilencven darab bőre.
Kitűnt tehát, hogy egyik-egyik ökörnek csupán ötven fontosnak lehetett lennie, s hogy nyolcszáztíz darab bőr nélkül taposta hajdan e földi élet sarát.
A császár dühös lett s rendőrfőnököt, vizsgálóbírót mozgásba hozott szigorú parancsa, akik a régi tempóban kutatták, hogy »Wo ist die Katze« – és természetesen nem találták meg. Mert hát a »katona-élelmező konzorciumoknak« már akkor is majdnem annyi eszük volt, mint most, s olyan sötétséggel vették körül magukat, hogy abba ugyan be nem látott senki.
Bornemisza mindjárt másnap kisütötte, mi okozá az ezer történeti nevezetességű ökör oly nagy mértékű testi fogyatkozását. Kár, hogy nem tartozik elbeszélésünk keretébe ennek a története.
Az ezer ökörről még csak annyit, hogy nemcsak a történelem örökítette meg őket, nemcsak a »Pitaval« beszél felőlük, hanem még a költészet is visszatért rájuk.
Midőn az uralkodó nemsokára ezen kázus után új főispánt nevezett ki Szatmármegyébe, a tekintetes megyei karok és rendek közt ez az elmés kármen kezdett cirkulálni:
Ezer ökröt küldött Szatmár a császárnak,
De a császár ezért csak egyet Szatmárnak!
Különben nem is az ökrökről van itt szó, még kevésbé őméltóságáról, a szatmármegyei főispánról, avagy az ottani tekintetes karok- és rendekről; e fejezet, mint homlokzatán is látható, Bornemisza uram bemutatásának lévén szánva, – azt folytassuk.
Számos bravúr-vallatása forog közszájon itthonról is, melyek között nem utolsó három megátalkodott csavargó állapotának elmés kifürkészése.
A főbíró úr semmire sem tudott velök menni. Úgy állt ott előtte mind a három, mint egy-egy kőszobor, némán, megátalkodva; készek, hogy inkább szíjat hasítsanak a hátukból, mintsem egy hangot valljanak.
A főbíró elunta a bajlódást velök három napon keresztül, elküldte hát őket a főcsendbiztos úrhoz; hadd legyen egy kis mulatsága annak is.
