I. FEJEZET (Melyben mint közönségesen, megdicsértetnek ama régi jó idők, amikor még a só is sósabb volt.)
I. FEJEZET
(Melyben mint közönségesen, megdicsértetnek ama régi jó idők, amikor még a só is sósabb volt.)
(Melyben mint közönségesen, megdicsértetnek ama régi jó idők, amikor még a só is sósabb volt.)
Bizony más világ volt az egészen!
Mikor még az volt a legkülönb hazafi, aki legjobban el tudta fütyülni egy szuszra a »Rákóczi« nótát, az volt a legjelesebb szónok, aki a legvastagabb bottal rándult föl a megyegyűlésre, s az volt a legtekintélyesebb perszóna, akinek a legkülönb tajtékpipa lógott a szájában.
Finánc nem szaglálódzott a magyar ember dohányzacskójában, végrehajtó, még ha lett volna is, be nem merte volna tenni lábát a nemesi portára.
Az ügyvédnek az volt a honoráriuma, hogy a katolikus kliens ebédre invitálta meg, a lutheránus azt mondta a perköltségek fejében: »Köszönöm, barátom uram, legyünk per-tu«, míg a kálvinista a vállát megveregetve, biztatta, hogy ha valami akar lenni a restóráción, neki szóljon akkor.
A tekintetes vármegye maga hatalmasabb volt, mint az ország. A két kopott fejű oroszlán olyan méltósággal bámult le a megyeház homlokzatáról erre a hitvány Európára, mintha azon gondolkoznék, hogy ugyan hány világrészt egyék meg früstökre…
Könyv, tudomány nemigen háborgatta a kedélyeket.
Az ország összes irodalmi termékeit meg lehetett évenkint olvasni tizennyolc garason a kassai kalendáriumból. Ha ugyan akadt volna olyan bolond is, aki nemcsak megveszi, hanem tetejébe még el is olvassa.
Bizony volt jó dolga, hogy a poros könyvekben turkáljon valaki. Mikor azokban csak vagy olyan lehet, ami úgyis benne van a »Corpus Juris«-ban, s akkor fölösleges, vagy pedig olyan, ami nincs benne a »Corpus Juris«-ban, akkor hiába való.
Nem volt akkoriban még sem perrendtartás, sem büntető kódex, sem rendőri törvény, mégsem lopták el a becsületes embernek semmijét. A tolvajban is több móres volt; csak a gézengúzoktól lopott.
Aztán nem kínozták azt sem, szegényt, a bűntettre applikálható paragrafusokkal, hosszas kérdezősködésekkel, cikornyás vád- és védbeszédek végighallgatásával, egyszerűen rádiktálták az őt megillető mogyorófa pálcákat, a tekintetes szolgabíró vagy csendbiztos úr kedélyhangulata szerinti számarányban. És a kiszabott büntetésről sem vettek fel még külön jegyzőkönyvet is, mi szükség arra a tekintetes vármegyének is visszaemlékezni? Elég ha a delikvens emlékei közt megmarad.
És ez nagyon célszerű büntetés volt, mert először kevés kiadásába került az államnak. Mogyorófa pálca mindég termett Magyarországon!
Másodszor pedig azért volt célszerű, mert hiábavalóság lett volna megapellálni: amit egyszer a tekintetes úr odadiktált, azt a palatinus sem vehette vissza onnan többé.
Ezekben az időkben azonban mégis nagyobb tudomány kellett a világ dirigálásához, mint most.
A rablók, tolvajok kiirtása, a bűntettek kinyomozása bizony több időt és gondot adott, mint mai napság, mert hát ennek a becsületes mesterségnek több követője volt, mint most; méltán kevésbé veszedelmes és sokkal regényesebb volt az hajdan.
Aztán meg nem állt rendelkezésére a hivatalos közegeknek semminő nyilvántartás az emberekről, sem a távírda, sem a vasút, sem a személyleírás publikációja a lapok útján.
Voltak is akkor lapok!
De minek is lettek volna? Nem tudom, ki olvasta volna? S nem tudom, mit írtak volna beléjük hét hasábon keresztül az újságírók? Majd, hogy bizony nyomtatásban szóltak volna bele a világ folyásába. No 'isz csak az kéne. Statárium az olyan sehonnai fráternak, aki a vármegye dolgába meri magát beleártani.
De minek toldjam-foldjam tovább e derék korszak színezését, elég végezetül annyit mondanom, hogy a bornak iccéjét ebben az idő tájban adták egy váltógarason, s hogy ebben az időben voltak bálbajárók a híres Majornoky kisasszonyok, kiket még mai napig is úgy emlegetnek otthon a vármegyében, mint akiknél sem azelőtt nem látott szebbeket halandó emberi szem, sem ezután nem fog látni.
