VIII. FEJEZET A TITOKZATOS VÁLLALKOZÁS
VIII. FEJEZET
A TITOKZATOS VÁLLALKOZÁS
A TITOKZATOS VÁLLALKOZÁS
Zúzmarás bajuszú udvari kurir hozta karácsony estéjén lóhalálában az Akli szabadulását Pozsonyba. A fogházigazgató maga jelent meg a cellában és tudtára adta, hogy szabad, és a király azt rendeli, jelentkezzék nála minél előbb.
Akli szíve nagyot dobbant örömében, mert az volt az első gondolatja, hogy ma van karácsony, ma volt a »Búzavirág« a császárnál. A szabadság magában véve is fönséges ajándék annak, aki meg volt tőle fosztva, de hátha még olyan két fehér kezecske könyörögte ki, mint aminőt az ő képzelete rajzolt, két összetett kezecskét, fehér hattyúnyakból kezdődött…
Olyan volt, mint a bolond. Azt se tudta, mihez kezdjen. A friss levegő elkábította, úgy ment ki a fogház kapuján tántorogva, mint a részeg. A hó vígan csikorgott lábai alatt. Ujjongani szeretett volna, emberekkel találkozni, szóba állani kedve szerint, de az utcákon nem járt senki. Karácsony estén meleg szobában ül minden keresztény lélek, csak egy-egy utcanyílásnál látni a szomszéd téren tétova fényt, mintha rézkarikák futnának végig a havon; a betlehemes gyerekek kószálnak arra beljebb, papírlámpáikkal.
A belső házsorok közé lépve, az első nyájasan csalogató fény az »Arany bárány« kivilágított ablakai voltak. Az ajtó fölött a borókaágon millió gyémánttű csillogott, az ajtó üvegjén pedig ott mosolygott a habzó sörös pohár és a zöldes boros palack.
A lutheránus öreg torony órája hatot ütött.
Akli belépett a vendéglőbe. Máskor a mulatság, zajos tivornyák tanyája; most végtelenül szomorú hely, ahova csak azok lépnek be, akiket sehol se várnak ma. A vendéglős maga is csodálkozó pillantást vet a belépőre.
Öreg, kajlabajuszú ember, nagy báránybőrsüveggel a fején, amelyet meg sem emelint.
– Mi tetszik?
– Egy icce bor és valami harapni való.
– Az úr talán idegen?
– Bécsi ember vagyok
– És alkalmasint itt rekedt.
– Valóban itt rekedtem, szeretnék is egy kis falatozás után mindjárt indulni, ha alkalmatosság volna.
– Hm – szólt a korcsmáros, kedvetlenül vakarva a fejét –, mit adjak az úrnak? Ilyenkor Pozsonyban nem tartunk korcsmát. Mert a vendég mind otthon eszik. Nem készítettünk semmit. Én magam is becsukom a korcsmát egy óra múlva és elmegyek a leányomhoz vacsorálni, kis unokáim vannak, tetszik tudni; a szakácsnémat is odaküldtem, hogy a lányomnak segítsen.
– De egy kis sajt mégis csak akad a ház körül, vagy valami hideg sült. Éhes vagyok, mint a farkas.
Az öregember kimegy a konyhára, azután nagy röstellkedve csoszogott elő.
– Bizony nincs semmi. Inszurgensek mulattak itt ma délben és az ördögöt is megették volna. Olyanok, mint a sáskák. Hanem tudja mit az úr, ha csakugyan éhes, tiszteljen meg bennünket, jöjjön velem, a lányom szívesen látja vendégnek, itt lakik a harmadik házban.
Akli habozni látszott.
– A vőm kocsit is tart, hátha bevitetné vacsora után Bécsbe – mondá rábeszélő melegséggel a különös korcsmáros. – Pozsonyban úgyis nehéz kocsit kapni máskor is, de karácsonykor kétszeresen, mert a lónak mindegy, de már a kocsis nem szívesen hagyja itt ilyenkor a mákos metéltet.
– Köszönöm a szíves ajánlatát – felelte Akli, elcsábíttatva a kocsi kilátásaitól –, és ha nem lennék nagyon alkalmatlan…
– No, csak az kellene még – szabódott a korcsmáros –, ha én hozok valakit.
– Én Akli Miklós vagyok – mutatta be magát hősünk, mivelhogy illendő ily esetben megmondani a nevét.
– Én meg Gelencsér Mihály. (Parolát csaptak egymás tenyerébe.) Micsoda mestersége vagy foglalkozása van, ha meg nem sérteném?
– Hát én bizony abból éltem eddig, hogy mulattattam valakit.
– Én meg azokból éltem, akik mulattak. Egy malomban őrlünk, ahogy látom.
Ezzel aztán nem is volt több beszéd köztük, Gelencsér uram bekiáltott a belső helyiségbe: »Gyere ki, ragyabunkó«, mire egy tömzsi, ragyás legényke gurult ki valahonnan, erre bízta rá a söntést, mondván:
– Te pedig itt maradsz, ragyabunkó, egész kilencig a kimérés okáért, ha netán borért küldenének a »házaink«, ámbár, aki már eddig be nem szerezte, megérdemelné, hogy szomjan haljon; kilenckor bezárod a korcsmát és eljössz a kulccsal Zsuzsáékhoz.
Ezzel karonfogta Aklit és elvezette az utca végére, ifjabb Tóth Mátyáshoz, ahol – nem akarom szélesen elbeszélni – olyan vacsorát tálalt fel a gömbölyű Gelencsér Zsuzsika, hogy a fölséges császár is megnyalhatta volna a száját utána. Füstölt kolbászos káposztalevesen kezdődött, folytatódván egy öreg sertésnek különböző földi maradványain és egy unokának (malacnak) ropogósra pirított rozsdaszín testén át a pulykapecsenye, a mákos metélt, a herőcén túl, le egész a diókig és almákig a háziasszony folytonos sopánkodásai közt, hogy: »Jaj istenem, ha tudtam volna, hogy vendég is lesz.«
Akli sokat evett és sokat ivott, azután pedig sokat beszélt s olyan érdekes dolgokat, hogy szinte a fele szaladt el az időnek, ami még az éjféli miséig hátra van. Élvezték a beszédjét, tágra nyitott szemmel hallgatva azt. Csak a két kis pulya aludt el, egyik az anyja, másik az apja ölében.
– Fektesd le a gyerekeket, Zsuzsi – figyelmeztette Gelencsér uram.
Vetkőztetés közben észrevette az anyjuk, hogy a kis Pali fiú marka össze van szorítva, szétfeszegeti a kis rózsaszínű ujjacskákat, hát mit szorongat a gyerek? Egy igazi aranypénzt, egy körmöci aranyat. Nézi a kislányt, a Katókát, hát annak is össze van csukorítva a marka és abban is aranypénz csillámlik. Megijed az asszony az aranyaktól, szinte belesápad. Ezt az az idegen adhatta nekik. Kiszalad az ágyas szobából és beinti szemöldökje mozgatásával az öreget.
– Miféle embert hozott maga ide, édesapám? – kérdé rejtélyes suttogással.
– Miért kérdezed? – hökkent meg az öreg.
– Mert szegény embernek mondta.
– Hát aztán?
– Egy-egy aranyat csempészett be a gyermekek kezecskéibe.
– No, ez csak azt mutatja, hogy emberséges ember, meg akarta hálálni a vacsorát.
– Hát mármost mitévők legyünk?
– Visszacsempésszük a zsebébe, mivelhogy mi is emberséges emberek vagyunk. Add ide azt a két aranyat!
Az öreg Gelencsérben volt aztán elég ravaszság, ráköszöntött egy pohár bort s a koccintás után magyaros szívességgel átfogta a derekát, mintha roppantani akarna rajta, miközben becsúsztatta a két aranyat a zsebébe.
A vendég visszaszállt poharával a ház népére, ígérvén, hogy sohase felejti el a szíves vendéglátást, s felkérte, hogy ha valamelyikük valamikor Bécsbe vetődik, nagy tisztességnek tudná, ha fölkeresnék.
– Nagy város az arra – felelte a gazda –, és hát nem igen megyünk mi Bécsbe, de ha mégis úgy esnék, nehéz lehet ott megtalálni az ismerőst.
– Csak Akli után kell tudakozódni a császári rezidenciában, a vártától, vagy akárkitől.
– Macska legyek – kiált közbe nevetve az öreg Gelencsér –, ha nem egészen úgy fest a dolog, mint a cinkotai kántor históriája.
Eközben megérkezett a ragyabunkó is, az öreg Gelencsér unokaöccse (a csallóközi Gelencsérekből), akinek a vacsoráját melegre tették addig. Azt a hírt hozta, hogy a korcsmát azóta érkező inszurgensek rohanták meg, alig tudott tőlük szabadulni. Bort és vacsorát követeltek és szobákat kértek, ahol át akarnak öltözni.
Akli csodálkozva kérdezte:
– Hát folyik még a háború Napóleonnal, hogy még mindig szerepelnek az inszurgensek?
– Dehogy folyik, dehogy – jegyzi meg Gelencsér –, hiszen veje lesz a császárnak.
– Igaz volna?
– Bécsi ember létére ne tudná? Hiszen már a verebek is csiripelik.
– Hallottam valamit, s éppen azért nem értem, micsoda inszurgensekről van itt most szó.
Az öreg Gelencsér vállat vont.
– Délben nálam ebédelt vagy húsz ilyen csallóközi kurtanemes, akik inszurgenseknek nevezték magukat, egyenkint szállingóztak, mindegyik egy-egy batyut hozva és karabélyt. S minthogy két vendégszobám is van, délután, miután jól ettek-ittak, elkérték a két vendégszobát s felöltöztek ott bőrködmönökbe, szűrnadrágokba, közönséges parasztoknak. Furcsa puska, gondoltam magamban, csodálatos az egész, de végre is mi közöm hozzá?
Akli gondolatokba merült, de aztán elvetette az egész rejtélyt, ahogy a teljesen megfejthetetlen problémákkal tesz az ember, s miután az öreg Gelencsér szemei is egyre kisebbedtek és az órabeli kakukk kiáltásai egyre szaporodtak, elkezdte a beszédet az elutazásra irányítani.
– Igaz – szólt az öreg, a dörgést megértvén, –, megígértem, fiam, kedves vendégünknek, hogy esetleg te is beviheted Bécsbe a szekereden.
– Nem lehet, ipam uram, igen sajnálom, de a kocsit felfogadta holnapra Szepessy báró.
– Úgy? Sebaj. Mármost aztán maradjon itt holnapig, pihenje ki magát.
– Pihentem már én eleget, szeretnék elmenni – felelte Akli egyszerűen.
– Igen nehéz most alkalmatosságot kapni.
– Örömest megadnám a kettős vitelbért is. Mit szoktak Bécsig fizetni?
– Bizony elkérnek ezek a pozsonyi pernahajderek néha öt huszast is.
– Fizetnék én akár tizenötöt is.
– Ejnye no! Hopsza, ugorj csak fel, ragyabunkó, szaladj át vagy Kirnerékhez, vagy átellenben Feld~mayerékhez, azok is szoktak fuvarozni, kérdezd meg, nem volnának-e hajlandók ideadni a kocsit Bécsbe? Mondd meg, hogy egy úr van itt, aki jól megfizeti.
Akkoriban még nem voltak Pozsonyban rendes bérkocsik, habár a koronázó város virágzása te~tőpontján állt. A diétai követek és azok családjai, cselédsége szokatlan élénkséget és hatalmas vérkeringést hoztak az ősi falak közé, de a bérkocsiintézmény, melyet Bécsben is csak egypár év előtt honosított meg egy Himler Péter nevű orvos, még ismeretlen volt és különben is fölösleges. Aki úr volt, az úgyis elhozta ide a négyesét is, aki pedig nem volt úr, az úgyse lehetett diétai követ. A szegény emberek számára ott volt a naponkint induló posta és a keddi meg a csütörtöki napokon a Bécs és Pozsony közt közlekedő társaskocsi – csakhogy ezekre már előzőleg kellett helyet váltani. Ah, ezek a kedves, barátságos társaskocsik! Mindenki magával hozta az elemózsiát is. Ami azonban a jókedvet illeti, az ott termett útközben a társaskocsikon!
A ragyabunkó engedelmeskedett, mint egy gép, s mire egy-két pohár bort újra felhajtottak, azalatt vissza is tért a röhögő piros pofájával.
– No, mit mond Kirner?
– Azt mondja, hogy kiárendálta a kocsiját éppen Bécsbe Szepessy István báró.
– Furcsa – szólt Gelencsér –, Feldmayeréknél persze nem voltál?
– De voltam ott is.
– Nos.
– Szakasztott azt mondta, amit Kirner.
– Vagyis?
– Hogy a kocsiját lefoglalta egy bécsi útra Szepessy báró.
– Furcsa puska! – kiáltott fel Gelencsér uram. – Hiszen ha mindjárt báró is valaki, azért fölférne egy kocsira. Csak nem utazik három kocsin?
– Azt mondták Feldmayeréknál, hogy munkásokat szállít Bécsbe a Meidling külvárosi cukorfabrikába.
– Munkásokat? Szepessy báró? Hiszi a piszi. Valami csíny lesz az egész! Úgy sincs ki a bárónak mind a négy kereke.
Akli csupa fül volt, szíve hangosan dobogott.
– Hogyan? A különc báró Szepessyről van szó?
– Ismeri?
– Igen, ismerem Bécsből. Nem nősült még meg?
– Nem, de suttognak valamit, mert a kastélyát renováltatta az ősszel nagy fénnyel és hallatlan pompával. Itt nem messze, Bazin mellett van.
Akli izgatottan dobolt ujjaival az abroszon.
– Karácsony első ünnepére szállítana munkásokat? – kételkedett Gelencsér. – Hisz ilyenkor az ott levő munkások is szétmennek. Már az igaz, kis ragyabunkó, hogy sok bolond gombát összeszedsz, ha valahova küldlek.
De a ragyabunkó nem hagyta magát.
– Márpedig úgy lesz, ahogy mondom, mert a déli vendégeink közül egynehányat Feldmayeréknál láttam, ott ültek a nagy szobában az asztal körül paraszt ködmönökben, ők indulnak reggel a szekéren.
– Ki mondta neked?
– Feldmayer Franciska.
– Úgy? Ővele beszéltél? Azért csillog a szemed? Tehát a Szepessy báró emberei?
– Hogy igenis az ő emberei.
– Az meglehet – mondta Gelencsér elgondolkozva –, mert Szepessy a volt csallóközi inszurgensek kapitánya, hanem azt már kétlem, hogy ezek a gőgös kurtanemesek azért öltözködtek volna paraszt gúnyába, hogy munkát vállaljanak a meidlingi cukorgyárban. Szamár vagy te, kis ragyabunkó. Itt valami nagy hadi dolog készül, olyan igaz, mint hogy Gelencsér a nevem.
– Mégis mit gondol? – kérdé a vendég sötéten, megüvegesedett szemmel bámulva az öreg korcsmáros szőrös, redős arcába.
Tóth Mátyás szólt közbe:
– Igaz lehet, amit Gyuri mond, mert az én kocsimat is úgy fogadta meg a báró komornyikja, hogy munkásokat szállít Bécsbe; nagy szénás szekeret kívánt, amelyre sokan férnek. Reggelre jelentkeznek a munkások.
– Karabéllyal a ködmön alatt.
Aklit kínos nyugtalanság fogta el, maga sem tudta megindokolni miért, mert hiszen mi szerencsétlenség van abban, hogy Szepessy István Bécsbe megy a kurtanemeseivel, hogy az ezer juxhoz, amit életében csinált, még hozzáfűzi az ezeregyediket, azzal már nem lesz még nagyobb bolond se, mint most. Ami a dolog rejtélyességét illeti, e tekintetben csakugyan páratlanul fest így embrióban, és a kíváncsiság méltán ülhetne tűkön (ámbár, ha a fátyolt levennék róla, meglehet, egész közönséges hóbort állna a szemünk előtt), de akár így, akár úgy, a nyugtalanságnak éppen semmi köze még eddig hozzá. Igaz ellenben másrészt, hogy a kíváncsiság és nyugtalanság egy közös kútból isznak néha.
Mindegy; nem tehetett ellene, akárhogy próbálta lecsendesíteni idegeit a logika csillapító szereivel, hasztalan volt. Érezte, hogy ma egy rossz cserén esett keresztül. A teste a börtönből szabadult ki, de a lelke egy sejtett, láthatatlan hínárban akadt meg és vergődik.
Az első percben a gondviselés kezét látta működni, hogy e részletek tudomására estek; a tettvágy lepte meg, rohanni akart, cselekedni, intézkedni, akadályozni. Felkölteni a nádorispánt, ha itt van (ámbár dehogy van az itt karácsonykor), vagy a perszonálist, hogy itt valami nagy dolog készül, hogy az istenért, akadályozzák meg, de hamar. De ez csak pillanatnyi lelki szesszenet volt, fölbuzdulás, a bátorságnak egy különös virágja, mely egy fél percig nyílik a férfiszívben, aztán elfagy a tényállás ridegségében és lehull. Bohóság, bohóság! Hiszen nincs az ő háta mögött most senki, nem húzhatja ki a lajblizsebből most is Ferenc császárt, mint annak előtte, mikor még mint bolond regnált a Burg levegőjében, itt most már ki van taszítva okos embernek, aki kénytelen belátni, hogy a perszonális szolgái menten kidobnák, ha az uruk felköltését kérné tőlük. De ha nem is, mit mondhatna a perszonálisnak? Hogy négyesi báró Szepessy István Bécsbe készül átöltöztetett inszurgensekkel, hát nem engedje! A perszonális legfeljebb a szeme közé nevetne: »Ha készül, menjen, hiszen azért van az országút Pozsonyból Bécsbe, hogy járjanak rajta.«
Mást gondolt hirtelenében és valamivel nyugodtabban fordult Tóth Mátyás felé.
– Ha így áll a dolog kedves gazdám, akkor talán meghálnék én is itten, föltéve, hogy akad számomra valahol egy kis kuckó, s aztán reggel hátha engem is fölvennének szekerükre a munkások.
Tóth Mátyás nyájasan mosolygott.
– Ami a kuckót illeti, az megvan itt balra a vizitszobában, olyan csendesen fog aludni, mint egy kis gyermek a Mária kötényében, de már azt, hogy a kocsira felveszik-e a báró emberei, nem merném mondani, kivált, ha valami titkos járatban vannak.
– Pedig ez roppant fontos lenne rám nézve, és igen háládatos volnék, ha valahogy meg lehetne csinálni, esetleg egy kis ravaszsággal.
– Egy kis ravaszsággal, hm – ismételte Gelencsér uram fölcsillanó szemekkel –, hogy érti ezt, hm? Furcsa puska, hm!
– Úgy, hogy egy kis hadi fortéllyal. Fortély ellen fortélyt…
– Fortély, hm, de hát miért, minek és kinek és ki ellen, hm?
Nagy szemöldjeit furcsán mozgatta az öreg, látszott, hogy tetszett neki a dolog és hogy szeretne világosabban látni.
– Nem értem – szólt Akli megzavarodva, látván, hogy Gelencsér diplomáciai ködbe burkolózik, mintha a bekecse fölé még egy krispint is borítana magára.
– Nem érti? Dehogy nem érti – dohogott az öreg. – Ha az ember leteszi a kezét a sötétben és éppen egy felhúzott puska kakasához talál érni, hát mégis csak megtapogatja előbb, hogy a csöve merre van fordítva.
– No, ebben igaza van, Gelencsér uram, és éppen azért akartam nyíltan elmondani, hogy ki vagyok és miképp gondolkozom.
– Pedzi már – szólt az öreg halkan, a vejére sandítva félszemével.
– Hát én a Ferenc császár embere vagyok – szólt Akli, –, az ő mulattatója és hogy úgy mondjam, jobb keze.
– Hm – mondá jéghidegen a korcsmáros és odább húzta a széket.
– Hét vagy nyolc esztendeje, hogy az udvarhoz kerültem, és mondhatom, megnyertem a császár bizalmát.
Gelencsér uram a fejét csóválta s a tömött ősz bajsza közé morogta:
– Ejnye, pedig olyan rokonszenves képe van. Ki hitte volna?
De ezt az utóbbit már nem is mondta, csak gondolta.
Akli mindent elbeszélt, ami a dologra tartozott; elbeszélte a Kovács óbester halálát az ischli vadászaton, elmondta az óbester gyermekeinek örökbefogadását (Gelencsér uram ösmerte is az óbestert és emlékezett a gyerekekre), elmesélte, hogyan állított be egy napon Szepessy báró a rezidenciába, s hogyan hallgatta ki a császár a spanyolfal mögül a vele folytatott párbeszédet, hogy a kis Kovács kisasszonyt el akarja feleségül venni.
Az elbeszélő maga is láthatta volna, ha figyel, hogyan távolodnak tőle szemlátomást az ő új barátjai, hogy néznek össze lopva, vő és após nagy savanyúan, mintha mondanák: Be rútul kőbe léptünk ezzel az emberrel! Hisz ez valami tányérnyaló a császári konyhán, s még majd felőlünk is rosszat hisznek, ha megtudják, hogy az asztalunknál evett. No, már az ilyesmi bizony nem hoz az »Arany bárány«-ra semmi ragyogást.
Hanem amint aztán odaért az elbeszélésben, hogy Bécs kellős közepén elfogták, börtönbe zárták, Gelencsér uram szívéről egy nagy szikla látszott legurulni, mire szabadon föllélegezve, önkéntelenül közbeszólt:
– No, hála istennek!
Miközben diadalmasan fújta kupaktalan selmeci pipájából a füstöt fölfelé.
Akli csodálkozva tekintett rá, ami teljesen megzavarta az öreget.
– Azaz – javította ki magát – csak azt akartam mondani, hogy akire én azt mondom, derék ember, hát az derék ember. Úgy ám, Mátyás. Ez a szem, Mátyás. Amit ez a szem meglát… No, ez érdekes! Elvitték Bécsújhelyre? Ejnye, de derék! Onnan ide Pozsonyba hurcolták? Furcsa puska. (Ez volt a Gelencsér gyakori szavajárása.) És csak ma este bocsátották szabadon? No, hát nem adom száz forintért. Az Úristen éltesse! Legalább megtanulta, mit ér a nagy urak cseresznyéje és a császárok, királyok szeretete.
– Úgy látom én, nagy kuruc kegyelmed, Gelencsér uram.
– Az öregapám a kurucságban sántult meg, hanem nekem még mind a két lábam jó.
– Hát mármost aztán mindent elmondtam – végzé be Akli –; az a sejtelmem, hogy Szepessy báró valami rosszat forral, s azért szeretnék a népe közé elegyedni, hogy megtudjam, mi az, s esetleg megakadályozzam. Ebben segíthetnének engemet.
– De hátha példának okáért valami olyat tesz – veté ellen Gelencsér –, ami az ínye szerint való?
– Akkor abban elősegíteném.
– Ha például Ferenc király ellen tervezne valamit? – firtatta Gelencsér, – Hiszen az úrnak most kapóra jönne bosszúállás, mi? Mit tenne ez esetben az úr?
Habozott egy percig, vajon nem jobb volna-e azt mondani a vén rebellisnek, hogy a császár ellen szívesen segítené Szepessyt, mert az ellenkezővel végképp eljátssza a bizalmát, de aztán mégis csak arra határozta magát, hogy nem szép volna még gondolatban sem megcsalni ezt a derék öregembert.
– Megakadályoznám – felelte –, mert a király kenyerét ettem és szeretem a személyét.
– Hát ez az! – kiáltá élénken az öreg felugorva és az arca kiderült. – Meg vagyok az úrral elégedve és szolgálatára állok, amiben csak lehet.
Aminek a pecsétjéül megrázta a vendég kezét melegen, magyarosan, hogy szinte kiserkedt a vér a körmei alól.
– Hogyan? – csodálkozik Akli. – Hát nem haragszik a császárra? Azt hittem, haragszik. Az imént olyan hideg volt irányomban.
– Az más. Az egészen más puska. Húzódozom azoktól, akik a király talpát nyalják, de viszont sohase állanék azok közé, akik ellene törnek. Ezektől is húzódozom, mert mégiscsak a mi királyunk, földi előljárónk, s becsülje meg az ember, ami az övé. Hanem iszen csak úgy a levegőbe vetettem ezt föl, belé akartam látni az úrba, mert ami Szepessy bárót illeti, attól ugyan nincs mit félteni Ferenc királyt, olyan fekete-sárga lélek, hogy a szénát is megeszi, ha a király parancsolja. Valami másban töri a fejét, az bizonyos. Hogy miben, nem tudom, de reggelre tudni fogom, azért hát most csak feküdjék le nyugodtan, én majd utánajárok a dolognak s megcsinálom, amit a cirkumstanciákból lehet. Egy szót se többet. Értem én a csíziót!
De Akli csak nem hagyta békén, kíváncsi volt, mi módon vél célt érni Gelencsér uram, a maga eszével akarta megítélni, lehető-e, valószínű-e?
– Hát itt van Bajmódy Mihály komám, Szepessy ispánja Stomfáról, ő is Bécsbe megy. Ma a »Bárány«-nál ebédelt a többiekkel, de vacsorára a mészáros öccséhez ment, aki a Három tigris-utcában lakik; most éjféli misére menet beszólok oda és kiveszem belőle a titkot.
– Okos ember?
– Okos.
– Ha okos, nem mondja meg – aggódék Akli.
– Azt majd meglássuk.
– Talán beszédes ember?
– Inkább hallgat.
– Az már nagy baj…
– Nem éppen, mert ha egy kis borocska hallgat benne, akkor ő maga nem hallgat.
Csak nagy nehezen lehetett végre betuszkolni Aklit éji pihenőre a habfehér párnák közé. Tóth Mátyás kísérte be a meggyújtott faggyúgyertyával, de még az ajtóban is megfordult, rimánkodva Gelencsérnek:
– Valahogy el ne álmosodjék, el ne felejtse, kérem.
– Dehogy felejtem, dehogy, ha én egyszer megígérem, beszólok még a pokolba is, mert én olyan furcsa puska vagyok. Pedig nem szeretek a Bajmódy mészároshoz bemenni, mert olyan rossz bora van, hogy nappal is megkuporodva mennek el ismerősei az ablakai alatt, attól tartván, be találja őket invitálni egy kortyra. Én azonban el vagyok szánva és mire fölébred az úr, már én akkor itt leszek híradással.
Régen aludt már Akli Miklós ilyen szép tiszta ágyban, de hát Majmuna istenasszony (minden istennők közt a legszebbik) nem sokat ád, úgy látszik, a libák tollazatára (mintha asszony se volna). Könnyű neki: ha ő akarja, rálehelt a hideg kőre és az puhább lesz a pehelynél, ha rá nem lehel a leglágyabb vánkosra, kényelmetlenné válik a testre és összetöri, mint a mángorló súlyok. Ez egyszer nem lehelt rá a vánkosokra és Akli kínosan hánykolódott rajtuk egész éjjel jobbra-balra, hallgatván a toronyórának ütéseit, azután a kakasok kukorékolását hajnalban, majd csoszogó lépteket hallott az ambituson, mind-mind jobban telt meg az udvar sürgő-forgó, beszélgető és veszekedő emberekkel.
Akli az ablakhoz illeszté fülét, gondolta, hogy a Szepessy emberei gyülekeznek, hátha meghallana valamit a beszédjükből. A különböző hangok közül csak a gazdáé csengett ki ismerősen.
Egy rozsdás, rekedtes hang panaszkodott.
– No, szépen vagyunk, Kilityi Balázs uram becsapott.
– Nem jön el?
– Azt üzeni, nem jöhet, mert a sógorát megütötte az éjjel a guta, beküldte egy vénasszonytól a ködmönét és a karabélyát.
– Hát most már mit csinálunk?
Nagy tanakodás indult meg, de ebből csak szaggatott félmondatokat lehetett kivenni, mert lassan beszélgettek, a reszelős, rozsdás hangból azonban semmi sem veszett el a tiszta téli levegőben.
– Én húsz »vitéz«-re szerződtem a báróval, tehát húszat kell beszállítanom – mondá –, hiszen tudják kegyelmetek, milyen ember.
(Hm, tehát húsz »vitéz«-re szerződött, gondolta Akli; vitézekről van szó és nem munkásokről.)
– Hol veszünk tehát még egy vitézt?
– Hiszen éppen ez a baj! Fogadni kellene valakit.
– Van elég ember Pozsonyban.
– Bolond kee, Málnásy János uram, hiszen lakik itt ember elég, de minő? A burger nem arra való, a diétai követek és a megyés püspökök pedig nem vállalkoznak rá. Nem tudna egy bátor legényt, Tóth Mátyás uram, mi?
A házigazda hangja most vegyült be.
– Van egy vendégem, pompás, ügyes legényke, valahonnan a felvidékről való nemesember, ő, azt hiszem vállalkoznék, ha jól megfizetnék.
– Hát megfizetjük, hogyne fizetnénk meg – kapott az ajánlaton a rekedt hangú. – Hol az a fickó?
– Itt alszik nálam.
– No, már az nagyon jó volna. Ugyan beszéljenek vele, Tóth Mátyás uram.
Akli szíve hangosan dobogott örömében. Éppen ilyesmire gondolt ő az elmúlt este, csak kifejezni nem tudta; Gelencsér uram nyilván nem értette meg, mit akar ő, hogyan gondolja, és íme a gondviselés teljesen felfogta a fejében formátlanul gomolygó plánumot és megvalósította a kedvéért.
Kopogtatás hallatszott ajtaján. Belépett a gazda s elkezdte nagy fenékkanyarítással előadni, hogy nem szívesen rabolta meg kedves vendégének a hajnali álmát, dehát valami olyas történt…
– Köszönöm az irántam való jó szívét – vágott közbe Akli elérzékenyülve. – Mindent tudok, mindent hallottam, küldje be kérem azt a nemesurat, megalkuszom vele.
– De vigyázzon, tartsa magát egy kicsit, nehogy gyanút fogjon Bori uram.
– Ne féljen attól. Nem azért voltam nyolc évig az udvarnál.
Kisvártatva maga a gazda vezette be a rekedt nemest, nagy Góliát termetű embert, olyan bozontos fejjel, mint egy medvéé. Kékbe játszó krispin volt rajta vitézkötéssel és tajtékpipa lógott a szájában.
– Nemes Bori Pál vagyok – mondá a szobába lépve és a sarkantyúját kevélyen összeütve –, volt inszurrekciós hadnagy és pályi komposszesszor.
– Én Farkas Miklós vagyok – felelte Akli.
– Igen elterjedt család.
– Kivált így télen az erdőben – hagyta rá Akli.
– És nevezetes család – bókolt a pályi óriás, méregetve a legénykét, aki most felült a párnák között.
– Kivált az étvágyáról – tréfálózott Akli.
– Ön, úgy látszik, nem sokat ad a címerére, fiatalember – szólt az óriás kedvetlenül.
– Mikor egy Farkas egy Borival találkozik, illő, hogy Farkas ne hivalkodjék.
Ez már tetszett a pályi óriásnak s egyszerre a kegyeibe fogadta a Farkasok ivadékát.
– Mind gyöngyei vagyunk a szent koronának – hárítá el szerényen a Boriak fölényét –, egyik fényesebb, a másik talán homályosabb, de gyöngy az azért mind. Hát abba jöttem, kedves öcsémuram, igaz… szólt már valamit a gombkötő? (Ugyanis Tóth Mátyás uramnak volt egy nagy gombkötő üzlete a főtéren.)
– Igen, mondott valamit.
– Egy kis vitézi kalandról van ugyanis szó.
– Sejtem egy kicsit.
– Nemesemberhez való munka, parolámra mondhatom.
– Elég! Ha egy Bori mondja, ez elég, hanem mégis szeretném tudni, milyen fajta dolog, egy nemesember mégse indulhat látatlanba. Mert azt csak nem gondolhatom, hogy a cukor-fábrikába állnának be munkásoknak.
Bori nagy bajusza széthúzódott, mint két denevérszárny; édesdeden nevetett.
– Azt a gombkötő mondta? No persze. Ez csak a pretextus, ha valaki kérdezné. Mert van benne valami igaz. Cukorról van szó. Isten úgy segéljen, cukorról (s még jobban nevetett hozzá, láttatni engedve a fekete odvas fogait). Sőt még a cukornál is édesebbről.
– No ugyan? Most kezdem már nem érteni. Hát mi lenne ott például az én dolgom?
– Egyszerű verekedés, ha valaki ellenállnak, ha pedig nem állna ellen, hát egyszerű ostromlás és különféle hadizsákmány esetleg.
– Csak nem a Burgot ostromoljuk meg?
– Kell a kutyának. Mit csinálnánk vele? Ilyen nagyba nem kezdünk, hékás, mert az embernek csak egy feje van. Kis vállalat ez. Bagatell. Azaz, hogy a Burgnál mégis többet ér. Mert egy gyönyörűséges paradicsom-kertet akarunk bevenni, ahol különféle virágszálak nyílnak, csak egyetlen bimbót kell kihozni az egészből, – de hát ott sok, márpedig az ilyen fiatalember, mint uramöcsém, ott is szakít magának, ahol nincs. Egy nevelőintézetről van szó – kihozunk onnan egy kisasszonyt. Ez az egész. Csapjon fel, uram-öcsém.
Aklit az izzadság verte ki a rémülettől.
– De hiszen ez borzasztó! – kiáltott fel akaratlanul és kiugrott az ágyból, mintha valami láthatatlan gépezet kilökte volna, majd észrevevén, hogy ily viselettel könnyen elárulja magát, mintegy kiigazítva folytatá: – vagyis hogy lehetetlen, mert összeröffen a rendőrség és becsuknak, elítélnek leányrablásért.
Miközben izgatottan kezdte fölhúzogatni a ruhadarabjait.
A rekedt óriás nevetett.
– Ne törődjék, öcsém, a taktikával, azt csak bízza ránk. Ha összeröffen a rendőrség, hát akkor egy kis csata lesz Bécsben s megverjük őket gyönyörűen, mert hát mi is leszünk ott egynehányan. Azonban éppen azért csináljuk a dolgot éjjel és titokban, karácsony első ünnepének éjjelén, hogy ne legyen ott a rendőrség. Ilyenkor egész Bécs részeg, és a rendőrség el van foglalva a korcsmákban a tömérdek verekedő filiszterrel. Sőt maga a rendőr is felhörpent ilyenkor egy kis szeszt a hideg ellen. Hát én csak azt mondom, hogy gyerekjáték az egész. Az utcák néptelenek. A lámpásokat kioltjuk, s úgy elvisszük onnan azt a kis fehércselédkét, hogy az ördög se veszi észre. Jó lesz az, ne féljen semmit. A báró a karácsony estéjét akarta, de én lebeszéltem arról, mert az éjféli mise miatt tele vannak az utcák éjjel járó-kelő sokasággal, s a kaland hírére-zajára hirtelen verődhetnek össze nagy néptömegek, s isten tudja, milyen kimenetele lehetne a tréfának; de ami a mai estét illeti, mikor a java lakosság otthon ünnepel a hajlékában és csak a korcsmából hazatérő tántorgó alakok mutatkoznak az utcákon, nem kell tartani semmitől. Bátran fölcsaphat, uramöcsém.
Akli még habozott egy percig, de azt annak is lehet tulajdonítani, hogy éppen a csizmáját húzta föl, mert aztán szinte feltűnő jó kedvvel kóválygott kezével Bori uram elébe nyújtott tenyere fölött, éppen mint a kánya, mikor le akar csapni.
– És mi lesz a fizetség? – kérdé kíváncsian, mintha éppen csak ettől tenné még függővé.
– Hát egy százas, a kirielejzomát, azonfelül a gyönyörűség – szólt hányi-veti módon Bori uram, hátrahajítva krispinjén a lecsúszott vitézkötést –, és minden korcsmában megállás Bécsig, Elég? Mi?
Akli szótlanul nyújtotta kezét.
– Aranyban? – tudakolá.
– Nem is fekete bankóban – felelte Bori uram, ünnepélyesen megrázva Akli kezét. – Van honnan, hála istennek. (S ezzel kivett foglalóul öt aranyat a zsebéből és odanyújtotta Aklinak.) Van Szepessy bárónak elég.
– Itt van ő most? – kérdé Akli.
– Dehogy van. Ő már előre ment az éjjel az első transzporttal. Mi leszünk az utolsók, a sereghajtók. De mármost upre púpos, az én parancsom alatt állasz holnap reggelig. Úgy vedd a dolgot, atyámfia, hogy te most katona vagy, mert én úgy veszem. Ha pedig te nem úgy vennéd, az nagyon megárthatna az egészségednek. Reménylem, értesz engem? No, már most tehát öltözz fel szaporán, azaz megállj, ne öltözz, majd más gúnyát küldök be, amit föl kell venned, mert mi most parasztok vagyunk útközben, tudod, a taktika miatt.
– Értem.
– Egy óra múlva indulunk.
– Helyes. Én készen vagyok.
Bori uram személyesen hozott be egy daróc nadrágot, egy tüszőt, egy pár nagy patkós csizmát, báránybőr-sapkát, egy karabélyt és egy bőrködmönt.
– Itt van a hadi készség – szólt nevetve. – Csinosítsd ki magadat!
Akli magára maradt, kétségbeesett, dúlt arccal. Izgatottan kapott halántékához: istenem, mit tegyek? Búzavirágot elrabolják az éjjel. Vége, örökre vége a bájoló idillnek, mely az elején oly váratlanul megszakadt, s melyet a börtön magányában édesbús fantáziával tovább szőtt. Szíve megtelt keserűséggel. Hát van isten? – kiáltá, amint látta, hogy a nap most is felkel s fagyos, közömbös sugaraival benevet az ablakon. – Hát nem roppan össze a világ? Holnap ilyenkor is csak úgy fog lenni minden, – de ő már ott lesz a karvaly kezeiben…
Összecsikorgatta fogait, aztán a párnák közé vetette magát, tehetetlen dühében sírt, majd megfogván a karabélyt, azon gondolkozott, ne lője-e magát főbe, midőn szelíd kopogtatás hangzott az ajtón.
– Bújj be! – dörmögé keserűen.
Hát ki toppant volna be más, mint Gelencsér Mihály uram, megelégedett, rejtélyes ábrázattal.
– Mi az ördög? – kiáltá kedélyesen. – Csak nem reggelizett tormát? Hisz a szeme könnyezik. Mi történt azóta?
– Beszerződtem én is a »vitézek« közé – mondá sötéten Akli.
– Hallom, mondta a vőm, hogy szerencsésen sikerült neki beajánlani az urat pótingszurgensnek, hanem hát megtudtam mindent – folytatá a hangját suttogóra lassítva –, és a dolog általában nem érdemel valami különösebb figyelmet. Bajmódy komám bevallott mindent, egész két óráig ittunk együtt; micsoda pocsék bora van annak a szerencsétlen mészárosnak, majd meghasad tőle a fejem… Hát nincs itt semmi merényletről szó, a Napóleon, se Ferenc császár ellen. Egy kis bolondság. Leányszöktetés. A báró feleséget akar szöktetni. Tudja, milyen szamarak a nagyurak. Bizonyosan tányéron hoznák eléje, de neki jobban tetszik, ha lopja. Hát csak ezt jöttem megmondani, hogy semmit se aggódjék.
– A pokolba is! – fakadt ki Akli éktelen káromkodásban. – Hiszen csak éppen ez kellett nekem. Maga becsületes ember, Gelencsér bácsi, van szíve, megérti az enyimnek a mélységes keserűségét. A leány, akit el akar a báró rabolni, az én lelkiüdvösségem, az én ezerszer elképzelt, ezerszer megálmodott jövendőbelim, ama Kovács kisasszony, akit említettem.
Az apó arca megfelhősödött.
– Tyű, a likom-fikomját, erre bizony nem gondoltam. No, ez már furcsa puska! Hát mit csináljunk?
– Egyet lehetne.
– Mi az?
– Akar-e segíteni?
– Mint a tulajdon fiamon – szólt az öreg ünnepélyesen.
Akli a nyakába borult az öregnek, megölelte.
– Az Isten áldja meg ezért a szaváért. Egy levelet írnék a császárnak; egy lovas embert kellene keríteni, aki elviszi a levelet a Burgba, és ott törik-szakad, átadja még ma őfelségének. Mit gondol?
Gelencsér gondolkozott.
– Legjobb volna, ha saját maga vinné el ezt a levelet, mert hol vegyek én olyan embert, aki bizonyosan eljuttatja a levelet még ma a császárnak? Lovat még talán tudnék keríteni.
– Nem, nem – ellenveté Akli –, nekem ezekkel a gazemberekkel kell együtt maradnom. Megölne a kétség, ha külön lennék, egyszerűen megőrülnék bele. Ha köztük vagyok, még mindig megakadályozhatom valahogy, ha másképp nem, a legrosszabb esetben egy pisztolygolyóval. A pisztollyal tudok bánni, de lovon sohase ültem.
– Akkor hát írja meg azt a levelet.
– Van-e valami megbízható embere?
– Majd elviszi a ragyabunkó.
– És átadja Kolowrat grófnak, ez lesz a legjobb. Hozzon hamar egy kis tintát és papírt. Itt van ez az öt arany a lovasnak. Fogadja el, kérem.
Gelencsér tintát, papírt hozott, s gyorsan vetette rá a betűket Akli:
»Tudassa kérem sürgősen őfelségével, hogy Szepessy báró parasztruhába öltöztetett inszurgensekkel meg fogja ma, karácsony első ünnepének éjjelén, támadni Szilvássyné Ungargassei intézetét s erőszakkal elhurcolja onnan Kovács Ilona kisasszonyt. Ezeket tudatja őfelségének egy hódoló szolgája, aki szinte közte van az inszurgenseknek.«
Borítékot csinált és ráírta a borítékra: Kolowrat Konrád grófnak. Cito, citissime.
– Itt van, kedves Gelencsér bácsi, pecsételje le, arra már nem érek rá, mert lépteket hallok, aztán keressen valami lovat és lovast. Siessen, siessen, az istenért!
Ugyancsak ideje volt, mert Bori uram már bejött sürgetni.
– Hopsza, Farkas! Ugorj, Farkas! Micsoda? Most sincs kend felöltözve? Ejnye, milliom ördögadta!
No, most aztán öltözött is Akli gyorsan, katonásan, egy perc alatt olyan parasztlegény volt, mint a pinty, még a tüszőt is felkötötte.
