VII. FEJEZET KARÁCSONY A BURGBAN
VII. FEJEZET
KARÁCSONY A BURGBAN
KARÁCSONY A BURGBAN
Fordult is a világ, kivált a Szent István tornyáról nézve. Az öreg Európa felöltötte azt a formáját, amelyben sokan szeretik elképzelni: a pletykázó kávés-nénikéét. A trics-tracs és a sugdosás szinte elnyomta az ágyúk dörgését. Napóleon válik Jozefintől és elveszi az osztrák császár leányát, Mária Lujzát. Már meg is kezdődött a diplomáciai kérdezősködés. De hát nem álom volna ez? Istenem, istenem, de furcsa szálakból, de különös vetélőkkel szövöd össze a történelem vásznát!
A világ hát fordult, de lassan … Az idők is jöttek-mentek, de sebesen, a maguk módja szerint; azokon semmit se változtatott Napóleon. Nyár után ősz jött, ősz után tél jött. És a szép zimankós karácsony is beköszönt az ő fehér bundájában (hanem már a bundán néhol változtatott a korzikai, piros rózsákat pingálván rá).
A karácsony és a húsvét mindenkor nyárspolgárias ünnep volt a Burgban. Húsvétkor az öreg koldusok lábait mossa meg a császár, karácsonykor ajándékot osztogat családjának, személyzetének és minden hozzátartozóinak, és vigyáz arra, hogy egész nap csak jót cselekedjék.
Emiatt aztán karácsony estéjének a napján semmi állami okiratot alá nem ír (mert az állami okiratok ritkán tartalmaznak jótéteményt). Halálítéletet meg nem erősít, magánügyet el nem intéz (mert ami az egyiknek jó, az a másiknak bizonyosan nem jó), szóval a császár karácsonykor nem tesz semmit, tehát nem tehet rosszat se. Ellenben már korán reggel egy zacskó aranyat küld a városházára, kiosztandót a szegényeknek, három megégett templomra kiutalványoz ajándékul száz-száz forintot; ezt annyira megtartja, hogy ha talán nem volna, csak két megégett templom a monarchiában, magok a miniszterek gyújtanának meg egy harmadikat. Reggeli előtt elmegy a kapucinusok sírboltjába és a megholt feleségei koporsójánál imádkozik. Megholt feleségei máris szépen felgyűltek, de azért kilenc órára mégis végez az ájtatossággal, azután reggelihez ül. Őfelsége bőjtöl ilyenkor az esti csillag kigyúltáig, csak halat, gyümölcsöt, mézet fogyaszt és tokaji borral öblíti le. Az utolsó felhörpintett pohár után írószobájába vonul és ott fogadja Metternich herceget, a Stadion utódját (Stadion már a múlté), aki a külügyekről referál, a tegnap óta vett híreket csoportosítja és (új seprő jól seper) nagy buzgalommal fejti ki pókháló finomságú terveit és húzásait az Európát jelentő ostáblán.
– Csak mindig a legokosabbat tegyük, kedves herceg, csak a legokosabbat – szól bele a császár ásítozva.
– Csakhogy nem mindig tudjuk, mi a legokosabb – felelé a herceg kedvetlenül, hogy tervei föl nem villanyozták urát.
– Amit az Isten akar! – végzi be ájtatosan a császár.
Metternich gúnyosan mosolyog.
– Csakhogy ez talán nem egészen elég, mert az Istennek nem éppen az osztrák külügyminiszterség a métierje.
– Oh, herceg, herceg! – kiált fel a császár megbotránkozva.
Míg a sanctissima majestas (ekkor ez volt a szokásos megszólítás) a külügyminiszterrel konferált, azalatt egyre gyülekeztek az előtermekbe az udvar appendixei. Az udvarnak az udvara. Mintha a régen kihajigált bútorok térnének vissza. Egykori kedvencek, penzionált öreg alakok, a császár saját külön szegényei és pártfogoltjai, a volt feleségeinek szegénységre jutott udvari hölgyei, a dajkák, akik a gyerekeket szoptatták, a nevelők, akik Ferdinánd trónörököst tanították (no, ezek ugyan meg nem érdemelnek egy hajítófát sem), a Mária Lujza játszótársnői, a császár egykori komornyikjai, akik más állásokba szakadtak, szóval, mindazok az egzisztenciák, akik keringésükben, mint a legyek a cukortartóhoz, valahogy közel jutottak a császárhoz s valami odatartozandóságot tudtak magukba fölszíni. Ezeket minden évben karácsonykor kötelességszerűen fogadta, megajándékozván kit-kit a maga rangja és helyzete szerint.
Az estét aztán az igazi udvar és a család körében töltötte, egészen egy pater familias és a »legkeresztényibb« udvar szellemében. Karácsonyfa van felállítva külön a család, külön a marsall-tábla és külön a szolgaszemélyzet számára. A lakájok évenkint fölhíttak betlehemeseket is az utcáról a császár parancsára, aki jóízűeket nevetett a napkeleti csillag után induló szerecsen kollégáin.
A Kovács-árvákat szokásosan szintén ezen a napon fogadta kézcsókra az udvar appendixei közt. Ekkor hozta el őket Kolowrat gróf, ki azonban már hetekkel előbb referált előhaladásukról, magaviseletökről.
A császár vidám volt ez alkalommal, uborkaalakú arcán mosoly derengett. Az írószoba tulajdonképpen egy nagy terem, közepén széles mahagoni-asztal, melyen rendetlenségben hevertek az írások, levelek, jegyzetek, jelentések, állami akták. A kordovai bőrrel bevont falnál egy másik asztal görnyedt, fölhalmozva apró csomagokkal és katulyákkal, mindenik mellett egy jegyzet, hogy kinek szól, és a jegyzetre a császári memória serkentésére sokszor fel van írva az is, hogy őfelsége miről beszéljen az illetővel.
Mikor a Kovács-árvák beléptek, a császár szinte hátratántorodott meglepetésében, oly szép volt a kisasszony, nyúlánk alakjával, szelíd galambtekintetével s mindenekfölött az a nemes tartás, mintha egy vérbeli hercegnő jönnek bemutatni a hódolatát.
– Ah, ni, a mi magyar leányunk! – kiáltott fel a császár élénken. – Jőjön, jőjön!
Odanyújtotta csókra a csontos kezét s aztán megfogta vele a leánykáét és úgy tartotta sokáig, mintha valami puha madárfészekben volna a tenyere, s érezné a meleg madárka szíve lüktetését.
– Hogy érzi magát, kedvesem?
– Köszönöm, fölséged jóságából igen jól.
– El van-e látva minden szükségesekkel? Nem hiányzik valamije?
– Bőven van mindenen, fölséges uram.
– Dies hör' i' gern – szólott a császár bécsiesen, s aztán elereszté a kezét, és a fal melletti asztalhoz lépett, hogy kikeresse a számára szánt ajándékot.
Hamar megtalálta a cédulát az egyik dobozon: »Helene v. Kovács« és az is oda volt jegyezve, hihetőleg Kolowrat javaslata alapján: »Zárdába küldése«.
A császár előtt, akinek rossz emlékező tehetsége volt, csak homályosan rémlett, hogy Kolowrat emlegetett valami konfliktust báró Szepessyvel és valami titkos ábrándos szerelmet is, de miért ajánlja, hogy éppen apáca legyen a leány, ennek motívumát nem bírta hirtelen megtalálni. Ej, gondolta magában, a vén kópé irigyli őt a mostani generációtól.
De mindegy, ha elő van írva, hát lepergeti a feladatát. Hiszen a korona csak rosta, amin átesik a tanácsosok tanácsa.
Fölnyitván a dobozt, maga is kíváncsi, kigöngyölgette puha selyempapírokból az ajándékot, egypár értékes fülbevalót, nemes tüzű opálkövekkel.
– Viselje ezt a csekélységet, édesem, emlékezetül az idei karácsonyra.
Ilona elmosolyodott s leányos csacskasággal kiáltott fel:
– Oh, hiszen már megvan a fülemben.
A császár oda tekintett és bosszúsan ráncolta össze sajátszerű szögletes homlokát. A fülbevalónak szakasztott párja ott fityegett a Kovács kisasszony füleiben.
– Ezeket tavaly kaptam fölségedtől!
– Az ostoba Stransky – mentegetőzött a császár, fejét haragosan csóválva és az ajándékokat bevásárló udvari titkárra hárítva a felelősséget –, úgy látom, azt hiszi, hogy magának négy füle van.
Ezen az ötleten édesdeden elmosolyodott a leány, ami a császárt is vidám mosolygásra ingerelte.
– No, semmi az – mondá kegyesen –, majd megbízom Kolowratot, hogy valami egyebet vegyen az ötvösnél, ami éppen megnyeri tetszését. De most beszéljünk jövőjéről is. Ön most már az utolsó évben van az intézetben, és úgy tudom, nem akar férjhez menni. Hiszen a múltkor volt már erről szó.
A leány némán bólintott szép fejével, s szorongva várta, mi fog következni.
– Nem volna inkább kedve zárdába menni?
– Zárdába? – ütődött meg a leány. – Hogyan érti fölséged?
– Hát úgy (a császár zavartan kereste a kifejezést), hogy talán a Krisztus menyasszonya óhajtana lenni? Mit szól hozzá?
Ilona lesütötte a szemeit, halavány lett, mint a fal, szíve hangosan dobogott.
– Beszéljen bizalommal, mintha az apjához szólana. Kielégítené ez önt?
– Fölséges uram – felelte fojtott hangon –, akinek én a menyasszonya lennék, én azt kívánnám attól, hogy engem… hogy engem mulattasson.
– Oh, kis bohó! A hit nyugalmat önt a szívbe és megelégedést. S ez több a mulatságnál.
– De én azt kívánnám a vőlegényemtől, hogy ha például a zsebkendőmet elejtem, azt fölvegye, hogy ha az utcán megyünk és az eső esik, ő tartsa fölém az esernyőt, hogy a bálban limonádét hozzon és a cotilliont velem táncolja, s erre a célra…
A császár nevetett.
– Erre a célra Krisztus urunk csakugyan nem alkalmas, sőt úgy nézem, ezzel még ki sem merítette az illetőnek a kellékeit, melyek közt alkalmasint ott lesz a csinosan kipedert bajusz is… No, no, nem kell azért mindjárt úgy elpirulni. Hát nem bánom, legyen úgy, hogy semmit se szóltam. Most pedig vegyük elé a »katona urat«. (A császár a háttérben álló Gyuri felé fordítá tekintetét.) Nos, mit parancsol, katona uram?
De be sem várva a peckesen álló növendék feleletét, újra az ajándékok asztalához tipegett, ahol egy díszes erszény volt kikészítve Georg Kovácsnak, a cédulán pedig a császárnak saját kezével odavetett ez a jegyzete: »Parittyázás, latin nyelv. Megdorgálandó«.
– Meg vagyok veled elégedve, fickó – szólt hozzálépve és megveregetve a vállát. –- Professzoraid jó katonát jósolnak benned, atyád is az volt, kegyelettel őrizzük emlékét, holta után se feledjük hűségét, szolgálatait, hanem elszomorító reám nézve, hogy a parittyázásban és a latin nyelvben nem tanúsítasz elég előmenetelt.
Gyuri tágra nyitotta nagy, okos szemeit a csodálkozástól, hiszen a parittyázás nem tantárgy, és a latin nyelvben ő az első az intézetben. Szólni nem mert, de itt bizonyosan valami félreértés van.
Aminthogy volt is, mert a császár azt a jegyzetet olyan értelemben csinálta hetek előtt, hogy a fiú megdorgálandó az Aklihoz parittyával becsempészett levelekért, mégpedig latinul dorgálandó meg, hogy a leány, aki titkos, beteges vonzalommal érdeklődik Akli iránt, ne értse, miről van szó. Hanem persze a jegyzet csak jegyzet. A jegyzettel megrögzített szó megmarad, hanem a környéke elhalványul, sőt néha nagy bolondul meg is változik.
– Hát mármost te is kikapod a magad karácsonyi ajándékát, fiúcska –, folytatá a császár tréfálkozva, ami gyakran szokása volt. – Ez az erszény jut neked tíz fényes körmöci arannyal. Hanem még ne nyúlj utána. Előbb egy kis polgári hasznot szeretnék a hanyagságodból kihúzni. Várj csak, fordíttatok veled valamit, s amennyi hibát ejtesz a latinban, annyi aranyat vonok le. Van-e pénzed, ha több hiba találna lenni, mi?
– Három aranyam van még a tavalyiakból.
– Az is valami, Gondolod, hogy elég lesz?
– Biztos vagyok benne, fölséges uram –, felelte Gyuri önérzetesen.
– Ohó! Te el vagy bizakodva, nagyon fennen beszélsz. Most már azért is megpróbáljuk.
Édesdeden nevetett, a lányka arca ragyogni és virulni látszott a császár széles jó kedvétől, sőt a nap is benevetett a három ablakon –, oly szép, oly barátságos volt most a császár hideg pompájú szobája, mint egy otthon.
A császár leült az íróasztal előtti nagy gót karszékbe, melyet négy aranyos oroszlánfej ékesített, szétvetette kedélyesen a lábait, és csak úgy találomra fölvett az asztalról egy teleírt papirost.
– No, nézd meg, latinul van-e, olvasd fel és aztán fordíts.
Gyuri kezébe vette a papírlapot és átfutotta.
– Fölséges uram – szólt –, nem akarok csalni, ennek a szövegét németül is jól ösmerem.
– Látom, becsületes fiú vagy – szólt a császár megelégedetten –, hát mi az?
– Ez a lutheránus poézis, ahogy elneveztük, Akli úrnak egy verse, melyet az én okulásomra költött egyszer.
A császár homlokán felhők gyülekeztek.
– És miért neveztétek el lutheránus poézisnek? – kérdé kedvetlenül.
– Mert nincsen benne sehol interpunctio, fölséges uram, s ha alulról balra olvassuk, egészen az ellenkezőjét jelenti, mintha felülről jobbra olvassuk.
– Nem egészen értem. Melyik vers az?
– Ad Napoleontem.
– Ah! – kiáltott fel a császár meglepetve és élénken felkelt, hogy maga is beletekintsen a versbe, mely mint corpus delicti szerepelt volt a legfelső helyen (mert bizonyára ez az íróasztal a legfelsőbb hely). – Hogyan? Mit beszélsz? Hogy számodra írta volna az a … Az az ember?
– Igen, emlegette egyszer, hogy Bajorországban költött ilyenfajta verseket, kértem, mutasson belőlük, de nem emlékezett egyikre sem; mondta, hogy inkább újat komponál, akkor csinálta ezt a jóslást, mely elülről Napóleon hadi sikereit zengi, hátulról pusztulását.
– Hihetetlen – szólt közbe a császár izgatottan –, olvasd fel hát nekem hátulról.
Gyuri elkezdte hátulról, jobbról balra olvasni a verset, amint következik:
Vaticinor tibi quod dicent te tempora
Quare proelia lustrabit sors mala non bona sors
Albionum ad litus frangetur denique
Victrix Gallia nec cunctas gens tua deiciet
Destituet mare spes magnas nec tempora
Cinget laurea navalis quod tibi vaticinor.
(Jósolom neked, majd megtanít az idő, mi módon fogja kísérni harcaidat a balszerencse s nem kedvező. Albion partjain végre megtörik a győztes Gallia. Nemzetedet legyőzi valamennyi, nagyratörő reményeidet meghiúsítja a tenger, nem övezendi tengereken szerzett babér homlokodat, amit jósolok neked.)
A száz Caesarok ivadéka valóságosan elérzékenyült az olvasás alatt.
Tehát nem igaz, hogy a jó, hűséges Akli áruló volt, hogy a francia császárnak akarta magát behízelegni, hogy összeköttetése volt vele, hogy a hadi terveiket közölte volna. Ezt ugyan szépen elhitette vele Stadion gróf.
Haragosan rángatta meg a csengettyűzsinór selyemrojtját.
Egy hadsegéd jelent meg.
– Küldje Stransky titkárt!
Ezalatt hálásan nézett a fiúcskára, ki által csodálatosképpen világosítá fel őt a gondviselés egy szenvedő rab ártatlanságáról, s a saját zsebeit is kiürítvén, teliden-tele tömte az ajándék erszényt aranyakkal, mikor odanyújtotta neki.
– No, ez egyszer elengedem a latint – szólt türelmetlenül – Isten veletek, gyermekeim! – tette hozzá bizonyos ünnepélyességgel. – A császár nem hagy el benneteket. (A leány felé fordult nyájas mosollyal.) Magának majd csak szerzek valahol egy hadnagyot (azután a fiú vállát érinté gyöngéden) és én magam is egy hadnagyhoz jutok nemsokára.
Éppen az ajtó felé tartottak sugárzó arccal a Kovács-árvák, midőn a szemközti ajtón báró Stransky jelentkezett, egy kecskeszakállú, cukorbaba szépségű kis emberke, s még hallották a császár kurta parancsát, künn a lépcsőkön is sokáig a fülükben csengett:
– Írjon egy parancsot, Stransky, hogy Akli Miklós rab Pozsonyban legott szabadon bocsátandó és nálam jelentkezzék. Lovas ember vigye, haladéktalanul nyergeljen.
