IX. FEJEZET A RETTENTŐ HADAK ÚTRA KELNEK VALA ÉS BÉCS FALAI ALÁ ÉRKEZNEK
IX. FEJEZET
A RETTENTŐ HADAK ÚTRA KELNEK VALA ÉS BÉCS FALAI ALÁ ÉRKEZNEK
A RETTENTŐ HADAK ÚTRA KELNEK VALA ÉS BÉCS FALAI ALÁ ÉRKEZNEK
Falatoztak egyet. A fölséges fagyos szalonna, rá egy-két kupica öreg szilvórium képezték azt a nagy összhangot akkoriban, amitől a magyar gyomor legszívesebben békült ki reggel. Ezalatt befogott a Tóth Mátyás kocsisa s elhelyezkedvén a szénás szekérre rakott cók-mókokon, megindultak végre, annyian, mint az arató tótok, vidám énekszó és kurjongatások között.
Szigorú, hideg idő volt, a föld csonttá fagyva és hóval borítva. A nap csak fénylett, de nem melegített. Oly tiszta volt a levegőég, hogy a három lovacska párája szembántó piszkos köd gyanánt gomolygott a szekér előtt. A szilvóriumos kulacs sorba járta most is. (Fűtsünk, nemes atyafiak, mert megfagyunk.) A sehol véget nem érő fehérséget semmi se zavarta, csak az úton messze egy-egy elmosódó feketeség, a Szepessy korábban elindult szekerei, meg a faluvégeken a disznópörkölések kormos foltjai. De ezek a fekete karikák is csak a határig tartanak. Újfalutól már ez se lesz. Ausztriában nincs pörzsölés, lobogó lángok közti megdicsőülés a halál után, ott talán még a sertés is ispotályban múlik ki.
Dévényújfalunál nem mutatkozott elegendőnek a belső fűtés. Bori uram leszállást vezényelt a korcsmánál, ahol vidám tűz pattogott a kemencében – és az előző szekér nemesei is ott tartottak pihenőt. Nosza, lett nagy öröm a találkozás okából és nagy áldomás.
Száz tojásból rántottát rendeltek, s harminc icce melegített cimetes vörösbort (az veri ám ki a hideget). A korcsmáros nem akart bort adni, mivel, úgymond, nem illendő ilyen ünnepen, mialatt a nagymise folyik a templomban. Amiért aztán jól megverték, úgyhogy felmenekült a padlásra s a létrát maga után húzván, onnan fenyegetőzött le gyalázó szavak kíséretében.
Minthogy pedig a fehérnép is rémülten szétszaladt, nemesuraimék maguk szolgálták ki magukat, fölfeszítvén kamrát, pincét, sütvén a rántottát, melegítvén vörösbort és hordván be az udvarról rőzsét a tűzre.
Mindez pedig nagy mulatság volt, de a legjobb kedvre Akli Miklós szottyant, mert amint kiméne egy ízben a rőzséért, hall vala lódobogást s látja, hogy az úton elvágtat a kapu előtt egy szürke paripa s rajta ül a ragyabunkó. Se jobbra nem néz, se balra nem néz, csak megy egyenesen, mint a kilőtt nyíl.
Szíve nagyot dobbant az örömtől.
– Szegény Búzavirág meg van mentve.
Némi mulatozás után újra felcihelődtek őkelmeik, mégpedig a haditerv szerint először az elsőbben jött szekér és csak egy jó félóra múlva az utána következő. Mert az volt a terv, hogy ne egyszerre érjenek Bécsbe és ne egy kapun, egy úton; helyezkedjenek el a városban kijelölt különböző kis korcsmákban. Maga Szepessy báró már körülbelül uzsonna tájban ér oda nehány főemberével, akik hintókon mentek. Azután szinte óránkint érkeznek a szekerek. Az egyik beszáll a »Két almá«-nál, a másik az »Arany lúd«-nál kvártélyozza be magát. Veres Boldizsár hadnagy a »Három granátos«-nál telepszik meg embereivel, Tompa Dienes hadnagy a »Szerecseny király«-nál, Bencze-Sebestyén György hadnagy a »Négy szekfű«-nél üt tanyát, míg Bori Pál hadnagy a »Kókuszdió«-hoz hajtat a Meidling külvárosban.
Ez a legrégibb korcsmája Bécsnek, s annyira híres már ötven év óta a rostélyosairól, hogy ott álruhában már József császár is megfordult a legenda szerint. Hiába, bolond az ember, amíg meleg, egy jó rostélyosért messze elmegy. De nem is lehet ezen csodálkozni. Hiszen nini, most hányan mennek őkegyelmeik hóban-fagyban egy kis fiatal csirke miatt. Mikor pedig annyi csirke van mindenfelé! Tele van csipogásukkal minden zeg-zug. S íme, mégis csak azt az egyet kell kihozni nagy üggyel-szerrel, veszedelmekkel a kalitkájából. Hát nem merő bolondság ez az egész világ?
Hanem legalább okosan van kifundálva, ezt az egyet meg kell adni. A megérkezett nemesek vígan pihennek a maguk szálló helyein az éjféli óráig, akkor aztán húzódnak szekéralja szerint egy nagy gyűrűzetben az Ungargassét környező mellékutcákba, s mikor a Szent István tornyán tizenkétszer üt a kalapács, egyszerre omlanak mindenünnen ama bizonyos ház elé, ahol a kalitka van. Lehetetlen ennek nem sikerülni.
De hát az még messze van. Most egyelőre még csak Dévényújfaluról indul az utolsó szekér a Bori uram embereivel – otthagyva egypár aranyat a korcsma asztalán, ahogy illik nemesemberekhez. Málnásy uram annyira benyakalt, hogy még a maga pénzéből is odaguberált egy fényes aranyat a többihez. Hiába kapacitálták a többiek, hogy anélkül is meg lesz elégedve a korcsmáros, ha majd le mer jönni a padlásról:
– Ej, mit – ellenveté Málnásy –, hadd higgye a szamár, hogy átöltözött királyok jártak a korcsmájában.
Nagy dölyffel, parádéval, szeszélyekkel teltek meg a cimetes bortól a többiek is, úgyhogy a kevélységtől már szinte kirepedni készültek, azt követelvén Bori uramtól, amint Stadlau felé haladtukban újra csípni kezdte a hideg a füleiket és lábaikat, hogy szálljanak ki egy útba eső malomnál s azalatt küldjön ki őkigyelme előre valakit vagy valakiket, akik útközben egy-egy osztrák falut felgyújtanának, hogy némi-nemű melegség vegyülne a levegőbe, amint ők arra elhaladnak.
Bori uram azonban lecsitítá őket.
– Hiszen megtehetném utóvégre – szólt, a vállait kelletlenül vonogatva –, de kár az virtust pocsékolni.
Stadlauban persze megint ivás volt és nagy ebéd. (Csak az a mienk, amit megeszünk – bölcselkedett Pély Pál uram.) A vendéglőben osztrák urak is ebédeltek s valami csodálatos fekete levet ittak ebéd után cukorral. Málnásy uram is rendelt olyat, megkóstolták nehányan, de kiköpték. »Kaffee«-nek hítták a németek a förtelmes folyadékot. Szeleczky Márton uram, aki tapasztalt ember volt, megjegyezte a tanakodásokra, hogy miből lehet: »Nem egyéb az, mint az Fekete-tenger megmelegítve, azt iszogatják a nyavalyások apródonkint.« Csak Akli tudta aztán megmagyarázni a mivoltját.
Jó sokáig elmulattak be a délutánba, midőn lovas huszár állt meg tajtékos paripán a vendéglő udvarán.
Pogány Gábor kinézett az ablakon.
– A Szepessy leibhuszárja – mondá csodálkozva. – Az, aki a báró kocsija mellett szokott lovagolni.
– Valami történt – ugrott fel Bori uram, egyszerre kijózanodván. – Ez nem ok nélkül tért vissza. Csak maradjanak veszteg kegyelmetek.
Ő maga kisietett és a pitvarban találta szembe az urasági huszárt.
– Éppen a nemzetes urat keresem – szólt a huszár –, jó, hogy egyedül kapom, mert parancsom van a bárótól, hogy csak négyszemközt adjam át a levelet, melyet már a többi szekerek vezetői útközben elolvastak.
Bori uram előkereste az ókuláréját.
– Lássuk hát, mi az a medve?
Ceruzával hevenyében teleírt papírost nyújtott át a huszár. Nehéz volt a báró szarkalábait szavakba összerakni, mivelhogy a Bori uram szeme is kettőt látott, de mégis csak végére járt nagy fejcsóválások között. Állt pedig a »tábori parancs«-ban a következő:
»Egy lovas embert fogtunk el, közel a városhoz, akinél, megmotozván őt, levelet találtunk, mely császár őfelségét értesíti tervünkről. A veszély elmúlt ezzel, de kitűnik, hogy áruló van közöttünk a szekereken. Ügyeljenek a szekerek vezető hadnagyai, hogy úgy az úton, mint Bécsbe érve, egyetlen lélek se közlekedhessék idegenekkel, még kevésbé, hogy valaki elszökhessen és eláruljon. A gyanús emberek részére rendeljenek két-két titkos őrt a vezetők, kik minden communicatiót megakadályozzanak. Ha valamelyik hadnagy nem lenne elég óvatos, azzal én számolok le. Dixi. Szepessy de Négyes.«
Bori uramnak nagy szöget ütött a fejébe az eset. Hm, hátha véletlenül az ő új embere, Farkas a júdás. Mert a többiért jót állhat. Dehogy is jutna ezeknek eszébe lovas ember által tudósítani a császárt! Azt se hiszik ezek, hogy császár van. Ámbátor az új embernek is olyan becsületes arca van, hogy kontraktus nélkül lehetne neki pénzt kölcsönözni. Csak az az egy gyanús, hogy a kávét tudta. Nem jó jel. Látszik, hogy már sok mindent kóstolt.
Azzal az elővigyázattal élt hát, félrehívta Málnásy és Pély uraimékat, a lelkükre kötvén, hogy vigyázzanak Farkasra, mint a két szemük világára, és ha valami gyanúsat vennének észre, az egyik rögtön jelentse Borinak, a másik pedig ne tágítson mellőle, s ha szökni akarna, – töltse meg sóval a karabélyát és lőjön bele.
Vigyáztak is rá egész Bécsig, sőt még annál jobban, mikor este beértek és a »Kókuszdió«-ba letelepedtek. De bizony fölösleges volt. Esze ágában se volt Farkasnak, illetve Aklinak semmi csalafintaság. Gondolta magában: »Befűtöttem már az egész pereputtynak.« Egy csöppet se tartott többé veszedelemtől. Tudta körülbelül a kimenetelt, hogy a rendőrség vagy a katonaság körülveszi őket és elfogja, vagy egyszerűen szétkergeti. Hanem azért ott akart lenni véges-végig; érdekelte a dolog, mint a compositort, mikor a darabot előadják, melyhez ő csinálta a muzsikát.
Különben minden a legjobb rendben ment. Feltűnés nélkül érkeztek szállásaikra a szekerek, talán egyetlen bécsi szem se látott közülök kettőt. Maga Szepessy a »Stadt Frankfurt«-ba szállt s oda kapta a bulletine-okat a stomfai ispántól, Bajmódytól, ki este fiákeren bejárta az egyes tanyákat s aztán visszajött urának jelenteni.
Szepessy lent a földszinti ebédlőben a vacsoránál ült s feltűnőleg csinosan volt öltözve.
– No, mi az újság? – kérdé a belépő Bajmódytól.
– Minden úgy megy, mint a karikacsapás. Isten áldása van rajtunk.
– Ne emlegesse az Istent, barátom – jegyzi meg nevetve –, ne figyelmeztesse ránk, legjobb, ha észre sem vesz.
Üljön le inkább és vacsoráljon, még nagyon sok az időnk.
Kivette címeres aranyóráját, éppen kilencen állt a mutató.
– Az egész numerus bejött? – kérdé azután.
– Kétszáznyolcvanan. Kétszáznyolcvan nemesember. A Belzebub ördögeit is megveri ennyi.
– Nem maradt el valaki útközben?
– Nem, hála istennek.
– Jó hangulatban vannak az atyafiak?
– Bemennének azok most a tigris torkába is.
– Csak az a fő, hogy valamelyik el ne áruljon. Minden ezen fordul meg.
– Nagy vigyázat esik, kivált azokra, akik németül tudnak.
Csak halkan beszélgethettek egymással, mert amely veszedelmes volt a tanyákon, ha a vitézek közül németül tudott egyik-másik, itt ellenkezőleg az a veszély lebegett, hogy a szomszéd asztaloknál, ahol előkelően öltözött urak ültek és fecsegtek vacsorájuk mellett, magyarul tudhatna valamelyik. Ámbár iszen volt őnekik témájuk, amibe elmerültek. A Napóleon házassága képezte a beszélgetés tárgyát az asztaloknál. Éppen aznap röppent ki a hír, hogy a leánykérő küldöttség már megindult Párizsból és a hét derekán itt lesz, és hogy szem nem látta, fül nem hallotta pompával fogadják a Burgban.
– Van is kit! Egy korzikai rongyos fiskális fiának a kérőit. Mégis csak rettenetes.
– Szegény Mária Lujzácska!
– Én még most se hiszem.
– Ej, el van az már intézve.
– Nagyon ravasz ember Metternich, nem járhat az soha egyenesen.
– Úgy, de Napóleon is nagy róka, s két róka közt csak egy a biztos: hogy a tyúk áldozatul esik.
Zagyva vagy homályos félmondatok, apró véleménymorzsák hatoltak el a báró füleihez, ki érdeklődéssel figyelt a beszélgetésekre, meg-meglökve az ispánját.
– Hallja, hogy mit beszélnek?
– Ühüm – szólt Bajmódy, aki igen szűk szavú volt, míg a bor meg nem oldotta a nyelvét.
Vontatottan folyt a társalgás, míg Bajmódy egyre ivott, a báró a fogait piszkálta, váltig nézegette az óráját, feszengett a székén, nézegette a vendégeket, akik közt személyesen is ismert nehányat, biccentett feléjük a fejével, de azok idegenül bámultak rá.
– Mégis csak furcsa volna – szólt elgondolkozva –, ha ezt a Napóleont rászedné valahogy Metternich herceg.
– Bizony – hagyta rá Bajmódy –, okos emberrel is megtörténik.
– De egy Napóleonnal, Bajmódy!
– Ej, hagyja el, méltóságos uram. Még velem is megtörtént. Az a gaz Gelencsér Mihály hogy rászedett az éjjel…
Kezdett már a Bajmódy szava megeredni, őszinte vallomást akarván tenni az elfogott lovasról. Szörnyen nyomta lelkét a titok, hogy ugyanis a lovas nem volt más, mint a Gelencsér öccse, a ragyabunkó.
De a báró nem szerette a tárgyhoz nem tartozó melléktörténeteket, s midőn most mellette ment el egy bécsi barátja és nem ösmerte meg, nevetve vágott a Bajmódy szavába.
– Nézze csak, Bajmódy, milyen okos ember vagyok. Váltig gondolkoztam, hogy milyen álruhát vegyek magamra, míg végre felöltöztem becsületesen, és most az ördög se ösmer rám. Ez az úr, aki elment, egy régi jó cimborám.
– Valóban, ma kicsípte magát méltóságod, de úgy is kell. Teringette, hiszen asszonyt viszünk a házhoz s ezt mégis csak ünneplő ruhában szokás.
A Szepessy szeme megcsillant.
– Ad vocem asszony! Rendben vannak-e a váltott lovak?
– Stadlauban vár a négy pej.
– Sokért nem adnám, ha még sötétben érhetnénk be Pozsonyba.
– Persze – szólt Bajmódy, megint felhajtva egy pohár gránátpiros bort. – Egy maradék darabka az éjből sokat érne ilyenkor.
S durván nevetett hozzá.
A báró arca idegesen rándult meg, szemöldjei összevonódtak, s inkább önmagához szólva, a szakállába dünnyögte mintegy a gondolatai összegezéseül:
– Lesz még azzal elég parádé odáig.
A kaland részleteire gondolt, a különféle jelenetekre, sírógörcsökre, elájulásokra stb.
– Akármilyen kemény a dió, mégis csak feltöri az ember, méltóságos uram. Nincs igazam?
– Igaza van, Bajmódy, hanem kezd egy kicsit szemtelen lenni.
– No, no – hunyorgatott Bajmódy a keresztbe álló szemeivel, olyan boldog arccal, mintha a tokáját simogatnák –, tudom én ezeket, hiszen én is voltam fiatal. Én is tudtam a csíziót. De hát most már tempi passati. Először a Boriska, azután a borocska, utoljára a borovicska. Ez a három időszak vagyon az ember életében.
– Az is igaz, hanem most már mindjárt tizenegy óra, öreg, félek, megárt, ha még egy kvaterkát felhajt, mert a maga eszére szükség van. Jó lesz, ha most már a helyszínére megy a hintóval s egy kicsit felügyel az elhelyezkedésekre. Éjfél előtt egy negyedórával én is ott leszek a szürke köpönyegemben, s a jeladás egy sípolás lesz.
– Hát akkor én megyek is.
Fölkelt, megrázta magát s olyan józan lett egyszeribe, mintha újjászületett volna.
– Ad revidere, Bajmódy!
