X. AZ ELJEGYZÉSI ÜNNEPÉLY
X. AZ ELJEGYZÉSI ÜNNEPÉLY
A helyzet komoly volt. Az ország át volt hatva az egyenlőségi eszméktől. Újra divattá lett a hazát szeretni Magyarországon. Ez az örökösen megújuló divat, melyre mégis oly hamar ununk rá!
A gyermekeket a haza boldogságáért imádkoztatta meg esténkint édesanyjok, az ifjakat még a szerelemben is hazaszeretet vezette, a konzervatív ember leánya konzervatív vőlegényről álmodott, – és viszont; a költő dallamos ajka a hazáról zengett szomorúan, lágyan, sötéten, viharosan… mindenütt, mindenen a haza bánatos ráncosodó arca volt kinyomva; még aki szemét behunyta is, annak is megjelent hívólag, biztatólag, mint a vágy, mint az óhajtás, mint az isten.
Így volt csak lehetséges, hogy levetette kopott gyászos fátyolát ez a mi közös anyánk; halavány, vénülő arca fölelevenedni, szépülni, ragyogni kezdett: megfiatalodott, mintha a Léthe vízéből ivott volna; roskadt termete kiegyenesedék, izmaiba acélerőt nyert, gyenge, köhögős hangja mennydörgőssé vált s mellét büszkén kitárva, odakiálthatta a világnak: »én is itt vagyok!«
Megfeszítettük lábunkat, mert éreztük, hogy tolnak. »Ami két garas volt a magyar ember számára, azt tíz garasért adtuk a németnek«, ez volt – pars pro toto – a nemzeti politika. Hogy mondanák a mai modern állam tudósai, »az bizony szűk látókörű politika volt«; – mindegy, akármilyen volt, de erős volt a külbefolyás ellen.
Hanem mit erősítsük meg magunkat önmagunk ellen? A haladásnak, egyenlőségnek magunkban volt legnagyobb akadálya, s ennek legyőzése a legnagyobb föladat; szépen letisztogatni rozsdát, penészt minden ócska vasról, a használhatlant eldobni, a hasznost összegyűjteni, s megkovácsolni az összes anyagból azt a fényes kardot, melynek villanása lelkesedés volt, s csapása föltámadás lett a ledőlt előítéletek éje után.
Ez a győzelem nem jött könnyen. A konzervatívok sem hagyták szép szóért kicsavarni kezükből annak a zászlónak a nyelét, melybe a széláramlat oly makacsul kötött bele, s melyet megvédeni parancsolt az érdek, gőg és előítélet. A végső erőmegfeszítés kétségbeesésével sorakozott, tömörült a megrémült gárda, kivált mióta bejárta a hír az országot, hogy a már megválasztott liberális követek száma oly nagy, mint a konzervatívoké.
Erre a pontra kellett tehát koncentrálni minden erejöket; ha itt nyernek, mindent nyertek, ha vesztenek, mindent elvesztettek.
Papok és tehetősb nemesek voltak a pecsovicsgárda vezetői; még maguk a főurak is hazajöttek a külföldről, hol a tejjel, mézzel patakzó haza »fölösleges« zsírját, hogy valahogy meg ne fúljunk benne itthon, hozzákenegették az idegenekhez, kik mint az itatóspapiros, készséggel beszítták. Az öreg gróf Illárdy, egyike a leggazdagabb zászlósuraknak, sietve jött haza a nagy veszedelem hírére! Uradalmi tisztjei írták meg, mi történik. Dózsa-lázadás lesz, eltörlik a robotot, behozzák az adót, fölfordítják az egész országot…
De most nem szabad engedni. Már ez több a tréfánál. Az öreg gróf elhatározta, hogy leutazik s megcsinálja itthon a bolondozó közvéleményt olyanformának, aminő volt. Nehezen adta rá fejét, mert elvégre is sokkal vékonyabb mulatság az agarászatnál és lóversenynél, aztán nem is elég elegáns egy oltott mágnásnak a diétacsinálás, hacsak azért nem, hogy sokba kerül.
De hát a viszonyok belekényszeríték, hogy lejöjjön ide a barbárok közé rendet csinálni. Útközben eszébe jutott, hogy ő főispánja valamelyik vármegyének. De melyiknek? No, majd kikeresi a sematizmusban otthon az inspektor, ki magyarul is tud. A többin is átesik hamarosan; ő maga ugyan feléje sem néz a pozsonyi mágnás-táblának, hanem odaküldi abból a »döntő« kerületből az alsóházba valamelyik uradalmi fiskálisát, teszem azt: domine Bojthost.
Hazaérve legelső dolga volt Bojthost hívatni, hogy a helyzetről tudomást szerezzen s követjelöltül kérje föl a család »hű emberét«.
Bojthos magas, szikár ember, negyvenötéves, érdekes halvány arccal, mélyen beesett szemekkel, mikben a jóság, de amellett még bizonyos erély is tükröződött.
– Azért hívattam, amice, – szólt a dölyfös főúr – hogy urat csináljak önből.
– Köszönöm, kegyelmes úr.
– Volna-e kedve Pozsonyba menni – követül?
– Mindenesetre, ha… polgártársaim bizalma…
– Miféle polgártársakat emleget? Óvakodjék az ilyen veszedelmes kifejezésektől. Ön is francia könyveket olvas?
– Én is azt a könyvet olvasom, kegyelmes úr, mit az idők nyitnak föl előttünk.
– Ah, ah! És mit olvas ön azokból a könyvekből? – kérdé a főúr gúnyosan…
– Azt olvasom, kegyelmes uram, hogy mindnyájan emberek vagyunk.
A gróf összeráncolta homlokát.
– Az meglehet,… nagyon meglehet, de mi szükség azt önnek észrevenni.
Bojthos megroskadt termete kiegyenesült, szeme fölcsillámlott, mint az elfojtott tűz, ha szél kavarja meg.
– Lehet észrevenni, kegyelmes uram, ha oszlani kezd a sötétség, hogy virrad.
Illárdy izgatottan törülte meg homlokát, sokáig némán járt-kelt a teremben, végre Bojthos elé állva, sokáig nézett annak szeme közé.
– Ha valaki behunyja szemét, barátom, az nem veszi észre, ha virrad-e.
– Kegyelmességed eltalálta a leghelyesebb kifejezést. Ha valaki behunyja szemét…
– Nos? – förmedt föl a gróf majdnem ingerülten.
– Én nyitva tartom a magamét.
A gróf ajkába harapott, de dühét visszafojtotta a példásan hű és önfeláldozó ember iránt.
– Sajnálom, hogy így gondolkozik. Követjelöltül akartam fölkérni, de mint meggyőződtem, ön nem annak való ember. Fogjon tollat és írjon a pályi uradalmi fiskálisomnak – Fogtőynek. Az derék ember, tavaly nálam volt Bécsben, ismerem, arany elvei vannak… éppen nekem való egyéniség.
– Bocsánat, gróf úr, de ebben az egyetlen ügyben nem lehetek szolgálatára… teljes lehetetlen.
– Hogyan? Miért?
– Mert én is követjelölt vagyok éppen ott.
– Ön? Követjelölt? Tudtom és akaratom nélkül?
– Engem a verestollas párt léptetett föl.
Ez sok volt. A gróf elsápadt és szótlanul intett távozást Bojthosnak, és egy óra múlva már indult a futár N. megyébe Fogtőyhez, kinek, mint tudjuk, kapóra jött a fölszólítás. Rögtön közölte a főbb pártemberekkel, kik a gróf levele folytán siettek belenyugodni a prókátor jelöltségébe, kivált a »post scriptum« miatt, hol azon ígéret foglaltaték, hogy a gróf nehány nap múlva egy hű emberét küldi le a nemes atyafiak kapacitálására s azt, hogy annál nyomatékosabb megjelenése legyen, »határtalan hitellel« ruházza föl.
Fogtőy majd kibújt a bőréből örömében. No, most már bízvást fölléphetett kérőnek Kalap uramnál, most már nem fogja elutasítani sem az apa, sem a leány. Az öreg ellen eddig is volt fegyvere, de a leány meghódítása sok gondot szerzett. Hanem hát most már szépen túlesett ezen is. Az őszülő fürtöket, a homlok barázdáit oly szépen el fogja takarni a rang, hogy észre sem veszi az a leány. Egy országgyűlési követ nejének lenni ízes falat a hiúságnak. Márpedig ki látott valaha nőt hiúság nélkül?
Fogtőy tehát a cselekvés terére lépett, s mint láttuk, megkérte Erzsit. Tudjuk, miként járt el Lupcsek e funkciójában, s milyen szomorú következményei lettek Kalapra nézve. Maga Fogtőy is megrendült ez esett fölött, ez keresztülhúzhatja minden tervét, melyekhez annyira ragaszkodott, melyeket annyi éven keresztül dédelgetett.
Milyen fáradsággal, gonddal összerakott épület volt az! Megismerkedni az öreggel, behízelegni magát lassan, fokozatosan, beolvadni a család bizalmas jó barátai közé, mint ki otthon van a karikási kúrián, s évek óta szeme előtt növekszik az a kis pajkos gyermek, kinek szeretetét cukorkákkal, játékszerekkel kellett megnyerni, hogy ne legyen olyan nagy ugrás, ha majd elérkezik ama időpont, mikor föl kell cserélni a bácsi címet a »férj« szóval.
Az az idő most érkezett meg. Erzsike tizenhetedik évét töltötte be. A fiskális úr kifürkészhetlen természeténél fogva senki, még Lupcsek sem gyaníthatta, miért csügg e terven oly makacsul? A dolog még annál föltűnőbbnek látszott, mert viszonya volt évek óta egy csinos és vagyonos menyecskével, kit – noha az isteni gondviselés azóta föloldozott ama nyomasztó köteléktől, melyet mint a rossz pletyka beszéli, az igazán megboldogult férj életében is tágítottak már – most egyszerre kezdett észre sem venni az özvegyi fátyol alatt. Mindenki csodálkozott, mert sehogy sem illett össze ez eljárás sem azon régi szerelmi viszony természetével, sem Fogtőy úr ismeretes fösvénységével és kapzsiságával, mely az özvegy mintegy húszezer forintnyi vagyonát nem sietett »elsöpörni«, midőn csak egy elrebegett »igen«-be került volna.
A közhiedelem tehát így okoskodott: vagy igaz az a tudományos vélelem, hogy az ember természete minden hét évben változik s Fogtőyn most tette műtétét a hetedik év, vagy pedig valami sokkal zsírosabb falat elé vetette ki hálóját. Tertium non datur.
De e fölállított vélelmet, mely régen kering már az uzsonna-asztalok körül, egyszerre halomra dönté az a hír, hogy Fogtőy Márton a karikási hentes leányát kérte meg nőül. Általános izgatottság lőn s a közvélemény oda módosult, hogy bizony szegény Fogtőy megbolondult öreg korára, eszét vesztette, éppen mikor a kortesei azt szónokolják róla megyeszerte, hogy milyen okos ember. Ezer kérdés merült föl: mért veszi el? Minek lesz neki az a gyermek? Lehetséges-e, hogy szerelmet érezzen?
Hm! a vén fa is kihajthat! Igen, de ok nélkül! Hiszen az özvegynél sem nem gazdagabb, sem nem szebb a karikási hentes leánya. Valaminek lennie kell a hamu alatt, amit majd kikapar az idő!
A fiskálisban kedvetlenséget ébresztett az öreg Kalap szélhűdése. Ki fogja már most rábeszélni Erzsikét? A legédesebben szóló szövetséges, a bűntudat néma lőn. Eh mit, aki igazán akar valamit, bizonyosan eléri. Az akarat majdnem olyan hosszúkat lép, mint a lehetetlenség. Ő pedig igazán akarta Erzsikét. Olyan igazán, hogy az érzelem tisztességesebb részét is annyira magára tudta disputálni, miszerint egészen szerelmes lett leendő feleségébe. Ez több volt az akaratnál, sőt a »lelki óhaj« kifejezést is túlhaladva, csupán az »epedés« szóval lehetne méltón jelezni a tekintetes úr abbeli érzeményeit, mik ezen házasodási ügy keretén belül vertek gyökeret szíve kietlen homokpusztáján. Csodálatos, e terméketlen Szaharában, a színtelen homok között most itt-ott fényes fövény-szemek csillogtak, mintha egy átvonuló vihar szórta volna ide idegen tájékról. A szerelem vihara járt itt, azé a szerelemé, mely megnemesíti a szívet, mely mint a tavaszi napfény derült színt ad a komor hegyoromnak is. Tavaszi napfény! Lehet-e itt arról szó? Cseréljük ki a tavaszt a »vénasszonyok nyarával« s mindjárt nem sántít annyira a hasonlat. A vénasszonyok nyara októberben szokott lenni: annak is van napfénye, de bágyadt; az is megaranyozza a hegyormot, de az arany színnek valami lehangoló árnyalata van. A tavaszi napfény az egészséges – az őszi a beteg ember mosolya.
A késői szerelem tehát – ha a hasonlatot tovább szőjük – betegség. Vajon igazán boldog volt-e Fogtőy úr, nem tudjuk, de nem vélünk csalódni, midőn állítjuk, hogy állapota hasonlított azokéhoz, kik valamely ürügy alatt betegséget színlelnek, levetkőznek, egy ideig kényelmetlenül hánykolódnak, de aztán lassankint belegyengülnek a fekvésbe és félig-meddig igazán megbetegednek.
Fogtőy a történtek miatt egy nappal továbbra halasztá látogatását; csak másnap ment el Kalapékhoz. Erzsike úgy fogadta, mint egy érzéketlen márványszobor. Arca nem mutatott sem örömet, sem kedvetlenséget, sem gyűlöletet. Valóságos bezárt könyv volt. Miklós éppen egy órával előbb utazott el. Jobb is, hogy elutazott. Sok minden másképp történhetett volna.
– Nos, mint érezzük magunkat? – kérdé az ügyvéd fürkésző szemekkel, amint kocsijáról legényesen leugrott – szegény édesapa, hallom, rosszul van…
– Nagyon rosszul…
– Hát maga, kis húgocskám? – faggatá édeskés mosollyal, megcsipkedve arcát, mitől az nem lett sem pirosabb, sem halványabb, – csak nagysokára ütött át arcbőrén a megcsipdesett helyekre egy kis vér, mintha a fagy szívta volna ki.
– Köszönöm a fiskális úr szíves kérdését, bizony nem igen dicsekedhetem semmi jóval.
Hm… hm – gondolkodék a tekintetes úr magában – nagyon jól vagyunk, egészen jól vagyunk. A kis liba már mindent tud. Tehát nem vagyunk többé »bácsi«, hanem »fiskális úr«. Nagyon jól van. Az egyik címtől könnyen elszoktunk, tehát a másodiktól is könnyen válunk meg a »harmadik« végett. Ki tudja, nem-e próbálgatja már most is úgy titokban elsugdosni a falaknak: »Kedves férjem, kedves Mártonom…«
A szerelem termőföldjében a legelőbb jelentkező tavaszi pipacs a hiúság!
Fogtőy benyitott az öreghez. Erzsike nem követte.
Kalap arcára sötét haragos felleg ült ki az ügyvéd láttára, szürke szemei a dühtől csillámlottak, de ez nem zavarta meg azt, tiszteletteljesen megfogta merev, lecsüngő kezét és megcsókolta.
…Mintha megreszketett volna az a hideg, élettelen kéz…
– Eljöttem, hogy megköszönjem a beleegyezését. Sosem lesz oka megbánni, esküszöm.
A beteg becsukta szemeit és összeszorítá fogát, aztán falnak fordult, mintha azt mondta volna: semmi mondanivalóm többé.
De ez nem akadályozá az ügyvédet, hogy azért kifejtse minden ez ügyre vonatkozó nézetét, előadván az okokat, mik e házasságra bírták s fölötte tiszteletteljesek valának, nem mulasztá el magát kimenteni, amiért kissé kí kíméletlen volt. A szerelem elveszi az embertől a higgadt gondolkozást. Végül kinyilvánítá, hogy az esküvőt három hét múlva szeretné, éppen a választást követő napon, hadd legyen az kettős ünnep.
Az pedig, akihez beszélt, mint egy érzéktelen holttest feküdt ott, még szuszogása sem hallatszott.
»Aki hallgat, az beleegyezik« – gondolta az ügyvéd s a bejövő Erzsinek már következőleg összegezte az eredményt:
– Édesapával mindent rendbehoztunk.
Erzsi nem felelt. Az ügyvéd közelebb lépett hozzá és megszorította kezét.
A leány fölsikoltott. Fogtőy úr összeráncolta homlokát.
– A pecsétgyűrű… – hebegé Erzsike, restellvén az önkéntelen sikoltást.
– Ah, a pecsétgyűrű! megszorította?… No, nem tesz semmit, majd begyógyul a lakodalomig. Most azonban térjünk tárgyunkhoz. Azaz, hogy éppen tárgyunknál vagyunk. Azt határoztuk, hogy lakodalmunk mához három hétre legyen. Belenyugszik-é ebbe?
Erzsike most sem felelt, reszketve nézett atyjára, ki most félkönyökére emelkedék: az ő arcáról szerette volna leolvasni, mit kelljen válaszolnia.
De az öreg arcán nem volt erre semmi felelet, – hanem ahelyett élénk várakozó figyelem tükröződék vonásain; ép balkezét hall-csővé idomítva, feszülten hallgatódzott…
…Ott kint az ablak alatt embercsoport vonult el lármázva és kurjongatva. Némelyek azt kiáltották: »Éljen Bojthos!« más hangok ellenben: »Éljen Fogtőy!« A zaj mindinkább távolodott, s csak egyes elmosódott kiáltások voltak hallhatók.
Az öreg e hangokra látszott figyelni, mintha számítgatná magában: Ez »Fogtőy« volt, amaz pedig Bojthos.
Vajon melyiknek számítgatott?… Erzsi még mindig nem felelt. E némaság megdöbbenté az ügyvédet, de meg nem zavarta. A pecsétgyűrű mellől, melyet a kisujján hordott, karikát vont le és a leány ujjára húzta.
– Ez nem fogja talán szorítani…
Erzsike erre sem felelt, pedig kérdés volt. Különben aki hallgat, beleegyezik. Az ügyvéd nyugodtan vakarta állát.
Azt figyelembe sem látszott venni, hogy a boldog arc a világért sem bírt odanézni, sem megmozdítani azt a kezet, melyen a jegygyűrű volt. Mit törődött ő azzal, hogy a szegény szinte érezte, mintha ujját égetné az a gyűrű, mintha izzó tűzből lenne, mely lassankint lehat csontjáig, míg végre azt is megszenesíti, elhamvasztja, s földre esik – ujj és gyűrű…
Elfojtot lélegzetett vett, és míg az ügyvéd rászegzett szerelmes tekintetét elkerülendő, ő a magáét lesütötte, szinte óhajtva várta már, mikor válik semmivé az az égő gyűrű.
