IX. A ZÁSZLÓK
IX. A ZÁSZLÓK
Miklós egyedül maradt a tehetetlen emberrel, kinek kezei élettelenül csüggtek alá. Feje a karszék támlájához támasztva, melléből lassú tompa sóhajok emelkedtek.
Miklós kiáltására az öreg cseléd, Boris szaladt be legelőször, de rémületében nyomban vissza is futott az udvarra, föllármázva az egész környéket.
– Jaj istenem! Ki hitte volna? Ilyen gazdag embert is meglátogat az isten! De csak erős vagy, én teremtőm! Hogy meg tudsz birkózni mindenkivel! Emberek! népek! – ordítozott kezeit tördelve – ha van lelketek: segítsetek, fussatok, fogjatok be! A Jancsi hadd menjen az orvosért a városba! Jobb volna ugyan a bába, mert az különb ember az orvosnál – hanem az a fiatalúr akarja – te Pista, te… te meg szaladj szaporán a sánta molnárnéhoz a felső végbe is kis jóféle fűért. Te meg mit bámészkodsz itt, fiam, Kató? Jobb bizony, ha hirtelenibe egy kis zabot melegítesz a nemzetes uram gyomrára; hátha megállítaná a költözködő páráját…
Miklós levetkőztette az öreget s éppen lefektetni akarta, midőn Erzsike sugár alakja megjelent a küszöbön.
– Atyám! – kiáltá a valódi fájdalom megdöbbentő hangján, s odaborult atyja keblére, csókolva arcát, homlokát, s saját kezeiben melengette kezeit.
– Oh, milyen hidegek, mint a …
»Mint a halotté« akarta mondani, de Miklós sietett útját állni ennek az önkéntelenül jött szomorú gondolatnak.
– Mint a jég! – szólt Erzsike mellé lépve és maga is megfogta az öreg merev kezét. Különben nincs mit aggódni… azt hiszem.
A leány meglepetten nézett föl, ki szólítja meg? Ki lehet itt kívüle más a szobában? Ki meri az ő fájdalmát megosztani? A kétségbeesés elvette emlékező tehetségét – de amint Miklósra nézett, a szerelem nyomban visszaadta.
– Istenem! Itt van! Mi minden történt! Ugye semmi baja sem lesz? Szóljon, kérem, ugye nem lesz?
– Az első szélhűdési roham nem szokott veszedelmes lenni. Azt gondolom, még a szavát is visszanyerheti.
A leány csendesen zokogott. Miklós sóhajtott és az éghez fohászkodott.
Oh, csak legalább egy szót tudna még mondani, egyetlenegy szót, cserébe azért az utolsó mondatért, mit a patvarista beírt könyvébe.
Ki fogja azt a mondatot visszavenni!
– Szent Isten! – zokogott fuldokolva Erzsike, szép arcát kezeibe temetve – mért mondja azt, hogy visszanyeri a szavát! Hiszen el sem vesztheté azt! Nem néma az én apám! Atyám, atyám: nézz rám, szólj hozzám! Én vagyok itt, nem ismersz?
Az öreg kinyitotta szemét egy percre, nyelve sebesen forgott ajkai között, de csak értelmetlen gagyogást hallatott.
Erzsike lázasan sikoltott föl.
– Hát mégis néma vagy! Nincs szavad, csak gondolatod! Látsz; de meg nem szólíthatsz! Kérdezhetlek, de nem felelhetsz! Édes jó apám!
Könnyei megeredtek, mint a zápor, s odatérdepelt apja ágyához.
– Ki fog nekem mesélni a hosszú téli estéken? Kivel fogok én beszélgetni ezentúl? Ki fogja nekem mondani, fejemet megsimogatva: »Kedves Erzsikém«?
Miklós a siránkozóhoz hajolt, gyöngéden megfogta kis kezét, és meg nem állhatta, hogy azt ne mondja:
– Én… én fogom azt mondani neked, én fogok neked mesélni a hosszú téli estéken, velem fogsz te beszélgetni ezentúl!
A leány arca lángba borult. Azon hatást tette volna a nézőre, mint a téli tájék, melyet váratlanul aranyoz be egy tavasztól kölcsönzött napsugár; a lefutó könnycsepp még ott tündökölt az arcon, de olyan volt, mint rózsán a harmatcsepp, s a világért sem ismerhetett volna rá Erzsike mosolyra fakadó szemeiben előbbi születés-helyére.
– Jaj, mit gondol? – rebegé zavarral, de kezét vissza nem vonta. – A nagy bánathoz is csak olyan jól illik az öröm, mint keserű kávéba a cukor.
Megérkezett az orvos, az egyedüli pápaszemes ember a vármegyében. Megnézte a beteget és reményt nyújtott a javuláshoz.
Miklós bizalma határtalan volt, Erzsike azonban figyelembe se vette az orvos megjegyzését; azt hitte, hogy csak őt vigasztalja.
– Nagy lelki megrázkódása volt. Majd meglássuk, gyermekem! – mondá az orvos Erzsikének, kinek mély fájdalmától rideg szíve, melynek érzékenységét elkoptatta az emberi szenvedések folytonos látása, megindult – sokat azért nem ígérek, mert többet akarok ígéretemnél tenni. De mindenekelőtt szeretném hallani a részleteket, mik e szerencsétlenséget megelőzték és talán okozták… mondja el nekem azokat.
Erzsi nem felelt. Tompa érzéketlenségbe esve, guggolt egy széken, a leverő fájdalomnak abban a stádiumában, mikor már nem tudunk, nem akarunk gondolkozni.
– Csupán magam voltam az öreg urral, midőn rosszul lett, – szólt az ifjú előlépve.
– Talán valami kellemetlenség, valami éles jelenet?
– Olyanformán – mondá Miklós akadozva.
– Csak ki vele, fiatal barátom, az orvos olyan, mint a vallató bíró; minden lényegtelennek látszó körülménynek hasznát veszi.
– Ha minden áron kívánja?
– Mindenesetre.
– Ma délelőtt Fogtőy Márton patvaristája, bizonyos Lupcsek…
– Ismerem.
– …jött az úrhoz, egy levelet nyújtva át neki a fiskális úrtól, melyben leánya kezét kéri meg.
Az orvos fejét csóválta és mosolygott. Erzsike pedig úgy érezte a hallott szavakat, mintha azok mint egy szomorú történet sötét színei vegyülnének bele a lelkére és értelmére nehezedő ködbe, és feketére festenék. A fekete ködgomolyok ott kóvályogtak körülte s fenyegették az elnyeléssel.
– Nos? – kérdé a doktor kíváncsian.
– Kalap uram megtagadta az ügyvéd úr kérését.
– Ah!
– Mégpedig keményen tagadta meg. Erre azonban egy másik levelet nyújtott neki át Lupcsek, mely nagyon megindította, sápadt lett, mint a halott, és beleegyezett, odaadta Erzsike kezét Fogtőy Mártonnak. Ez volt utolsó szava. Azontúl összeesett és nem szólt többé.
Mintha a kóválygó ködön keresztül egy kígyó nyújtaná mérges fullánkját Erzsike felé… megrázkódott, – rémülten kapott szívéhez. Majd mint a párduc odaugrott Miklóshoz:
– Mondott ön most valamit? Vagy csak álmodtam?
Miklós némán hajtá le fejét és sóhajtott.
– Igen, – szólt az orvos udvariasan – ő elárulta a kellemes titkot. Engedje meg, kisasszony, hogy én lehessek az első, ki országgyűlési követünk leendő nejének, őnagyságának szerencsekívánatát kifejezi.
– Nem, ezen a világon soha nem! – kiáltott föl Erzsi szenvedélyes, kitörő hangon.
A beteg gyönge nyöszörgésre erőltette nyelvét; midőn odanéztek, valami fenyegető felhő ült arcán, mintegy ékesen szóló tiltakozás, mintha mondaná: »hallgass leány!«
Sem az orvos, sem Miklós nem érthette meg, de a szerető gyermek tud olvasni a vonásokból, neki megnyílnak az atyai arc titkos redői, mik csak jó tanácsokkal lehetnek tele.
– Rosszul fejeztem ki magam, orvos úr, – mondá reszkető, de szilárd hangon. – Atyám akarata szent előttem; ha akarta, meg fog történni.
E szavak teljesen kimerítették erejét; egy székbe rogyott, előbbi tompa, érzéketlen állapotába süllyedve. Miklós hozzá akart rohanni, de az orvos föltartóztatta.
– Hagyjuk a fájdalmat kitombolni barátom; annak az a legjobb orvossága. Olyan szegény, mint egy meghajló fehér liliom.
Ah, ez jó hasonlat volt! Egy meghajló liliom most, midőn azt mondta: »engedelmeskedem atyámnak«, de egy büszke liliom előbb, mikor azzal felelt: »nem, ezen a világon!« Miklós arról gondolkozott, melyik az igazi?… Aztán a liliom is kétféleképpen hajlik meg; vagy végképp letörik, vagy csak a vihar pillanatnyi nyomásának enged, hogy a másik percben emelt fővel, ismét a saját szárán pompázzék.
Vajon hogy hajlott meg az ő lilioma?…
– Az ördögbe is… fiatalember, – kezdé némi szünet múlva az orvos – minél tovább gondolkozom, annál rejtélyesebbnek tűnik föl nekem ez eset. Megvan az a levél? Tudnunk kellene…
– A levél zsebében van – felelt Miklós.
– Nem volna azt szíves nekem onnan kikeresni?
Az ifjú büszke sértődéssel nézett a kérdő szeme közé.
– Mit gondol ön felőlem, uram?
– Én istenem, hogy mit gondolok? Egyáltalában semmit. Egy beteg ember gyógyításában fáradozom s legelőbb is a baj eredetét kutatom – ennyi az egész. Hol az a kabátzseb, hadd vegyem ki magam.
Az összegyűrt papírt csakhamar megtalálta a szenderbe merült beteg ujjasában. Figyelmesen olvasta el, de nem értett meg belőle semmit.
– Ott vagyunk, ahol voltunk, – szólt kedvetlenül – a lelki megrázkódás okának semmi nyoma. Különben is az egész levél valóságos szfinx, valóságos rébusz: a leánykérésről is csak annyit mond: »fogadjon el vejéül egy követet«.
Miklós szemei élénken csillogtak föl.
– Akkor hát Kalap uram beleegyezése csak a követre szólt.
– Hogy érti azt?
– Úgy, hogy mikor Kalap kimondta, »beleegyezem« csak abba egyezett bele, amit Fogtőy kért, hogy t. i. elfogad vejéül egy követet.
– Valóban, ha úgy vesszük. Önben, úgy látszik, sok van a szőrszálhasogatási szenvedélyből. Természetesen, szintén ügyvéd?
– Nem, én gazdasági ispán vagyok, hanem szem előtt kívánom tartani, hogy egy ügyvéd ellen harcolok. Furfangot a furfang ellen.
– Ahá! Ön tehát meg akarná akadályozni? Azt hiszem, értem…
– A dolog egyszerű, uram: én szeretem Erzsikét és a patvarista érkezte előtt kértem meg apjától. Ő örömmel adta hozzám, s ha a titokszerű levél nincs, most én vagyok a világ legboldogabb embere.
Az orvos fölkacagott.
– Ah, menjen. Hisz ön felette ügyetlen, kedvesem. Miért árulta el az öreg úr beleegyezését, mely a kisasszonyt most már moraliter Fogtőy úrhoz köti le?
– Azon egyszerű okból, orvos úr, mert becsületes ember vagyok. Az ő mondása szentség előttem, mert lehet, hogy az utolsó. Ő tudta, miért egyezett bele, nekem abból sem elvenni sem hozzáadni nem lehet. Nem kutatom az okot, de hiszem, hogy az fontos, mert bizony nem szívesen egyezett bele.
Az orvos nem nevetett többé, hanem bámulva lépett az ifjú elé.
– Ez helyesen van mondva, fiatalember, nagyon helyesen, engedje kezét megszorítanom… de a beleegyezés ön által mondott értelmezésének következményeire – ha nem veszi tolakodásnak – még mindig kíváncsi vagyok.
– Azonnal fölvilágosítom. Mint már mondtam, Erzsike apjának akarata az is lehetett, hogy csak akkor adja Fogtőyhez, ha megválasztják…
– Igaz, igaz, de elvégre is csak maga az öreg mondhatná meg, ha szólni tudna – mint értette.
– S éppen azért, uram, mert ő nem mondhatja meg, joga van leányának úgy magyarázni a beleegyezést, amint az adott viszonyok és a látszat engedik.
Erzsike arcán a levertség és remény szimptómái kergették egymást. Egy szót sem tévesztett a beszélgetésből, de azt csak mintegy fájdalmain keresztül átszűrődve hallotta: agya zúgott, ezer meg ezer gondolat rajzott benne, a szíve hol elszorult, hol kitágult, amint a benyomások uralkodtak rajta, de a társalgásba beleszólni, vagy helyérül fölemelkedni nem tudott; valami sajátságos félkábultság vett rajta erőt.
– Lehetetlen megtámadnom az okoskodását, – felelt az orvos – az tökéletesen helyes; legfeljebb az a kifogásom ellene, hogy a gyakorlatban mit sem ér. Fogtőy megválasztása bizonyos. Mind az ötvenegy vármegye megválasztotta már követeit, s eddig egyformán állnak a pártok. Beláthatja, hogy ez utolsó követválasztás nem követválasztás többé, hanem élethalálharc, melyben a szabadelvűség és ósdiság utoljára vív döntő ütközetet.
– Tudom, de mégsem értem, miért kellene Fogtőynek minden áron győzni?
– Bojthost gondolja? Lehetetlen. A liberálisok sokkal szegényebb emberek, mintsem itt győzhessenek az utolsó pozíción, hol minden éljenkurjantást száz arannyal fizetnek meg a nagy urak. Más konzervatív jelölt pedig Fogtőyn kívül nincs.
Miklós mosolygott.
– Nincs, – de lesz. A nagy urak nagy bolondok. Én is ismerek egyet, aki azt mondta nekem: menj és költs, pénztáram, pincéim, magtáraim nyitva állanak; annyiért vásárold a lelkeket, amennyiért kínálják; nem szabad fukarkodni az elv érdekében. Ami a nevet illeti, az mellékes dolog, azt majd megtalálod a zászlókon, miket utánad küldök. Én tehát azt mondom, hogy Fogtőy Márton nem lesz követ s Erzsike nem lesz köteles hozzámenni.
– Ki tudja? – mondá az orvos elmélyedve.
– És én mégegyszer azt mondom, hogy nem lesz! – kiáltá az ifjú szilárd hangon.
– Ah! És mennyi pénzzel rendelkeznek? Húsz, harmincezer?
– Körülbelül egy millióval.
Az orvos hátratántorodott ettől a nagy szótól.
– Ne izéljen! Ki az a tékozló főúr, hadd kérjek ellene szekvesztrumot.
– Gróf Illárdy Gábor.
– Ah, ah! Ez már más, így már hiszem, hogy »puttonyba« megy mind a két követjelöltünk. Akár nyomban gratulálhatok, mint vőlegénynek.
E pillanatban kopogás hallatszott az ajtón. Egy kékbe öltözött ember lépett be a szobába. Miklós megfordult és meglepetve kiáltott föl:
– Ejnye, hogy akadt rám, Barkó gazda?
– Úgy, kérem alásan, hogy megláttam az ispán uram »Muci« lovát, amint itatják az udvaron. Hát gondoltam, hogy a gazda nem marad el lovától, mert különben csak a városban kerestem volna…
– Mi jót hozott?
– Írást a méltóságos gróftól.
Mohón futotta át gróf Illárdy mágnásos szarkalábait. A levélben még egyszer szívére köti, hogy ne kímélje a pénzt s kövessen el mindent a konzervatív jelölt mellett, kilátásba helyezve a kasznárságra való előmenetelét, ha sikeresen működik. Egyszersmind meghatalmazást mellékelt Miklós számára, melyben e megyebeli uradalmi tisztjeinek meghagyja, hogy Miklós »alkotmányos« intézkedéseit pontosan teljesítsék s az általa kívánt pénzt, bort és élelmicikkeket kiszolgáltassák.
Miklós élénk érdeklődéssel fordult Barkóhoz.
– Hozzák-e a zászlókat?
– Igenis hozzuk. Két béres-szekeren: itt állunk a kapu előtt.
– Mi van rájuk írva?
– Mi-e? – kiáltá Barkó kurtanemesi pátosszal. – Éljen Fogtőy Márton!
Az orvos keserűen mosolygott. Erzsike tagjain hideg borzongás futott át e névre, megrezzenve éledt föl. Mintha egy erős szélroham lökte volna meg. – Miklós lehajtotta fejét, ajkaiba harapott, s elkezdett sietve föl s alá járni a szobában. Végre megállott a beteg előtt, sokáig nézett elborult, zavaros szemeibe, mintha azoktól akarna tanácsot kérni, – aztán nagyot dobbantott lábával a padozatra s félhalkan mondá:
– És én harmadszor is azt mondom…
