XI. VÁLASZTÁS ELŐTT
XI. VÁLASZTÁS ELŐTT
A napok múltak, a hordók ürültek, a vármegyei torkok mind jobban-jobban elrekedtek; hála istennek: több hordó volt, mint nap, minélfogva a közügyek iránti érdeklődés folytonosan ébren tartatott. A tornyokból lobogók lengtek: mindenik nemzeti szín – de hogy a szent korona gyöngyeinek, a nemességnek írástudatlan nagyobb része is tájékozva legyen, Fogtőy neve egy zöld koszorúba foglalva pompázott a zászlók fehér síkján, míg ellenben Bojthosét, mint igaz veres-tollashoz illik, hasonló színű koszorú köríté. Mindenfelé nagy volt a készülődés. A nemes atyafiak megcsinálták végrendeletöket azon eshetőségre, ha alkotmányos úton találnának kimúlni a restóráción; muzsika szólt hegyen-völgyön; hajnaltól hajnalig, amennyi cigány csak akadt a teens vármegye területén, az mind abbanhagyta most a vályogvetést, hogy másik mesterségéhez: a vonóhoz csapjon. Az egész világ bőségben úszott, a sok jóból még a parasztnak is kijutott ökörsütések és nagy áldomások alkalmával. Az imádat tárgya: a »potya« beleült pünkösdi királyságának trónjába, és meghódolt előtte boldog, boldogtalan. Neki voltak a leghívebb alattvalói valamennyi uralkodó közt. A bocskoros nemes élete valóságos »eldorádóvá« változék; az uradalmi mészárostól ingyen kapta a húst, a korcsmárostól a bort. Így rendelték meg a »méltóságos urak«, kik sohasem voltak leereszkedőbbek, mint most: lejöttek váraikból hozzá és így szólíták meg, ha darcód födte is tagjait: »Kedves urambátyám«, vagy »Kedves öcsémuram, nincs-e valamire szüksége?« Ha valami pör volt az uradalmak és apró komposszesszorok közt, az e napokban mind kiegyenlíttetett olyanformán, hogy az uradalmak nyilvánították magukat perveszteseknek; ha gyerek született valahol, annak egyszerre öt nagy úr is ajánlkozott keresztapául; szolgabíró, vicispán már messziről kalapot emelt, ha nemesemberrel esett találkozása. Az bizony azt sem tudta aztán, hová legyen a nagy boldogságtól; minden áldott nap négy felé is hivatalos volt úri ebédre, s nem egyik gondolta bosszankodva, milyen nagy kár, hogy négy felé nem szakadhat, ha már úgysem marad ebből az uraságból választás utánra körömfeketényi sem.
Az újabb választások történetében is akadunk hallatlan vesztegetésekre. Volt képviselőjelölt, ki egész kerülete választóit új szűrökbe öltöztette, hogy az ő szűrét ki ne tegyék; a másik követjelölt félmázsa dohányt, egy mázsa húst, egy mázsa sót, egy akó bort és egy tíz forintos bankót adott minden voksért. Egy főúr 500 holdas legelőt ajándékozott oda az elveihez átpártoló falunak, ahol nem volt több harmincöt igazolt szavazatnál. De mindezen újabbkori korteskedések és vesztegetések sokkal mérsékeltebb jelleműek, mint a hajdaniak. Ennek okát a megváltozott viszonyok, a képviselői állás tekintélyének hanyatlása és a szavazat-jog nagyobb mérvű kiterjesztése világosan tüntetik föl. Az sem utolsó ok, hogy azóta szegényebbek lettünk sok millióval és sok illúzióval. Aztán, habár gyéren, akad olyan ember is, kit bizonyos elvek vezetnek, mikhez hozzá van lelke nőve, úgyhogy nem lehet tőlök elválasztani semmivel. Az emberi nem e fajtája éppen történetünk idején keletkezett, s a Fogtőy és Bojthos választás alkalmával élte bölcsőkorát. Darwin nem emlékezik meg e különös emberfajról, nem elemzi, honnan, miképp eredt, de a nemzeti történelem és az országgyűlési naplók annál többet.
Már csak egy nap volt hátra a választásig; általános izgatottság uralkodott. A két párt húzódni kezdett a választás színhelye felé, az országútnak nevezett kátyús sárvonal tele volt reggeltől estig végigkóválygó kocsikkal, mik a vótumokat szállították a színhelyre. Kifent bajszú, kékre dagadt képű, a kortes előmozgalmakban kimerült alakok ültek a szekerekben, ünnepi köntösökben, fontoskodó ábrázattal. A kocsis mellett a fiatalabbak, kiknek egyike rendszerint a zászlót tartja, hátul a »primipilusok«, húsz restóráción keresztül verekedett aggastyánok, kiknek már ez mind csak »kismiska«; egykedvűen szívják a makrát, s hol-hol hörpentenek egyet az oldalukon függő kulacsból, mely arra vagyon hivatva, hogy addig is, míg a legközelebbi csárdához érnének, hol alkotmányos szent szokás szerint a menet megállapodik – ivás-folytonossági hiány ne következzék be. Ha aztán csárdához érnek, és a kulacsban mégis maradna valami, a földre öntik, mert úgy diktálja azt az »illedelem«. Nem valami toprongyos ember az ő jelöltjük, hanem úr talpig. Egy-két akó bor nem a világ. Hadd igyék az anyaföld is. Hiszen ő táplál bennünket, szegény. Ha azonban (mert az is megtörténhetik) előbb fogy ki a kulacs tartalma, mint ahogy korcsmához érnek, az már nemcsak nagy homályosságot vet az egész ünnepélyességre, hanem a jelölt erkölcsi jellemén is csorbát ejt: mért nem építtetett közbe egy »Betekints«-et? Mit »mókázik«, ha nincs pénze? Miért öli szomjan a becsületes embert?…
A város szélén volt fölütve a két tanya, délről a Bojthos – keletről a Fogtőy párté. Egyik rakoncátlanabb tömeg a másiknál. Nagyon festői kép, a vászonra festve úgy, amint van, nagyon gyönyörködtető látványul szolgálna a festő ecsetje által eszményítve, de a valóságban éppen nem ezen hatást teszi az emberre. A rekedt lárma, a párolgó borgőz; a kölcsönös eszmesúrlódások, melyek itt-ott olyan élénk kifejezést vesznek föl, hogy földagadt arcok beszélnek a nyomatékos argumentumokról, mik a kölcsönös magyarázatokat kísérték. Egynek nem jutott elég nagy darab szalonna. A másiknak meg a bor kevés, míg a harmadiknak éppen a sok bor a baja, részegségében még arra is visszaemlékezik, hogy egyszer a felesége testvérének a jelölt sógorának kis fia fügét mutatott a bogárháti búcsún, amiért ő most semmi esetre sem adhatja szavazatát olyan komisz embernek; ő bizony átmegy a szomszéd tanyára, ahol szivar is jut a szegény nemes embernek stb.
Ezer meg ezer apró baj merült föl. A hazafias lelkekben fölkavarja a bor a különféle érzelmeket, mik a fölszínre jutván, különféle alakban jelentkeznek.
Ember legyen aztán az a kortesvezér, aki mindezeken uralkodni tud, ismernie kell az összes diplomácia griffjeit s minden emberét ízről-ízre.
Ilyen főkortes volt Karczy. Tudott bánni az embereivel: szerette is mindenki. »Ez már aztán igazán lelkesül a Fogtőy ügyéért!« szokták mondogatni.
Pedig dehogy lelkesült, dehogy! Szorongva várta a választás pillanatát, amikor megbukik az ügy, melyért lelkesül, s elveszti Erzsikét örökre.
És íme, egyszerre csak porfelleg keletkezik az úton. Egy kocsi hajt feléjök. Istenem, istenem! hiszen ez a három híres szürke, a Kalap három szürkéje. Vajon ki jön rajta?
Maga a vén Kalap ül a hátsó ülésen, s Erzsike mellette. Tehát fölkelt a resórációk hőse ily nyomorékul is, hogy beadhassa a maga szavazatát Fogtőyre.
Az egész tanyán villámként fut át a hír, hogy a vén szélütött Kalap is jő. Az eleven halott is föltámadt Fogtőy kedvéért. Mint a lavina, úgy hömpölyög keresztül a tömegen az égreszkettető kiáltás: »Éljen Kalap! Éljen Fogtőy!«
A vén ember merev szemekkel néz az ismerősök sorai közt, kik kendőikkel, fokosaikkal és kulcsaikkal integetnek feléje.
A kocsi megállott. Százan meg százan vették körül, egyben hangosan követelve, hogy beszéljen. »Halljuk Kalapot!«
De hogyan beszélhessen a néma ember?
Csakhogy a néptömeg nagy bolond ám s vannak lehetetlen kívánságai is. A követelés lassankint tomboló viharrá változott.
Miklós volt kénytelen szólani, hogy a tömeget lecsendesítse.
– Barátaim, – kezdé – ti minden áron beszédet kívántok. Engedjétek meg, hogy én beszélhessek bátyám helyett és Fogtőy követjelöltünk érdekében. A »vármegye rókájának« gúnyolják ellenfelei, de ez méltatlanság. Azon elveket, melyek benneteket lelkesítenek, elokvenciájával, hiszem, hatalmasan és becsületesen fogja képviselni.
Az öreg Kalap feszülten látszott figyelni minden szóra.
– Hogy Fogtőy becsületes ember, hiszem; és hitem annyival inkább nyomhat a latban, mert rég ismerem. Atyámnak bizalmas embere volt sokáig, s még halálos ágyán is Fogtőyben bízott legjobban…
Csak eddig folytathatta szavát Miklós, mert e percben, mint mikor a vadállat elbődíti magát, s mint mikor a villám hirtelen lecsap valakire, egy hatalmas rántást érzett karján, s egy kiáltás hökkenté vissza: »megállj!«
Csoda történt. Az öreg Kalap megmerevedett keze ragadta meg karját, s az ő visszatért hangja volt a kiáltás.
Lélegzetet elfojtva és megrendülve nézett oda mindenki.
– Megállj! – kiáltá mégegyszer. – Mit mondtál? Atyádat, Karczy Pétert említetted és azt mondtad, hogy a halálos ágyán is Fogtőyben bízott. Szent isten! Láttad te atyádat a halálos ágyon?
– Én fogtam be szemeit – felelte Miklós nyugodtan.
Az öröm glóriája öntötte el az öreg vonásait. Szemeit hálateljesen emelte az égre, és könnyezve rogyott térdre ott, az ujjongók között, és áhítattal rebegé:
– Istenem! De nagy vagy!
– Jer, jer – suttogá halkan Miklóshoz és félrevonta őt a sátorba.
...
Ott bent sokáig beszélgettek. Kalap uram mindent elmondott, miként tartotta magát gyilkosnak alaptalanul.
Mikor Miklós ezt meghallotta, egyszerre világos lett előtte minden.
– Bátyám! – kiáltá – most már mindent tudok. Atyámat is a lelkiismeret furdalta egész életében, mert ő meg, szegény, azt hitte, miután egy test pottyanását ő is hallotta, hogy kegyelmed a halott. Végrendelkezése alkalmával is azért hívatta Fogtőyt, mert összes készpénzbeli vagyonát, mintegy harmincezer forintot, reá bízta azon meghagyással, hogy Kalapnak életben levő örököseit kikutatván, azoknak általadja. Ott a végrendelet másolata a holmim közt, én azonban természetesen nem gondolhattam bátyámra, mivel életbenléte önmagától elenyésztette a személyazonosság iránt támadható gyanúmat.
– Most már tudjuk tehát, kicsoda Fogtőy, – mondá az öreg vígan… Nagy nap ez, édes öcsém… vagyis inkább fiam… mert e pillanattól tied Erzsike. Most pedig menjünk és fogjuk meg a rókát a csapdájában… Most már én, az öreg Kalap, mondom, hogy »Éljen Bojthos!«
Miklós némán borult az öreg nyakába.
...
A zajongó tömeg nyugtalanul várta őket odakünn. A megfoghatlan csodára, hogy az eleven halott megszólalt, dermedt keze és lába visszanyerte ruganyosságát, azt mondták, hogy az az »isten ujja«.
Mikor a sátorból kilépett, mint egy diadalmas hőst emelték vállaikra, és most lázasabban követelték, hogy beszéljen.
És az öreg beszélt.
Kalapját levette ősz fejéről és bátran tekintett végig a táboron.
– Nemesek, kedves barátaim! – én, aki visszatértem a halálból az életbe, aki egész életemben szerettem a vármegyémet, én, Kalap István, azt mondom nektek, hogy »Éljen Bojthos, a mi követünk!« Én íme, ezennel az ő zászlója alá indulok. Aki engem követ, áldja meg az isten!
...
Egy óra múlva egyetlen tűz sem égett a Fogtőy tanyán… mind kialudt… csak az üres hordók hevertek ott, és nehány holtrészeg ember, – aki a kocsikra már föl nem fért, a saját lábán pedig nem bírt eljutni a szabadelvűek táborába.
Hja, bizony sok bolondság esett valaha ebben a szegény kicsi országban.
