VI. KÉT KÉRŐ EGYSZERRE
VI. KÉT KÉRŐ EGYSZERRE
Reggel Miklós megköszönte Kalap uramnak az éji szállást s kisietett lovát megnyergelni. Kalap kijött utána az udvarra.
– Ne bolondozz, öcsém! innen nem mégy ma egy tapodtat sem. Vasárnap van, pihend ki magadat.
– Köszönöm, bátyám, nem maradok.
– De mikor olyan szívesen látunk.
– Valakit föl kell még ma keresnem a városban.
– Nem szalad az el, meglátod holnap is.
Erzsike ott állt a nagy akácfához támaszkodva, mely a konyhának elölgetett; a kuvaszok is feküdtek, az volt rendes kaszinójuk, először, mert a konyhából kipárolgó illat legnagyobb fokban itt gyönyörködtette, másodszor, mert egy kidobott csont is becsessé tette nekik a helyet; egyik sem ugatott most, hanem mint érdemes családtagokhoz illik, a távozó vendéget kísérte szemök. A tegnapi esőtől harmatos akácfa lombjai olyan hívólag, olyan marasztalólag integettek. A reggeli napsugár odasütött és bearanyozta Erzsikét. Olyan barátságos fényes kép volt! Miklósnak úgy tetszett, hogyha távozik, itt kell hagynia örökké azt a mosolygó arany napsugárt: amerre járni fog, ott mindig mindenütt árnyék lesz ezentúl.
– De legalább ígérd meg, hogy visszajősz – erőszakolta a gazda.
Miután elbúcsúzott az öregtől, Erzsikének kalapjával intett és betette féllábát a kengyelbe.
– Nem ígérhetem bizonyosra.
Oh, milyen szomorú hangon mondta!
Erzsike úgy érezte, hogy e hangtól megzsibbad a szíve. Feje zúgott; az a gondolat tombolt benne, hogy ő most azt kiáltaná az indulónak: »maradj itt, ne menj el!…« Egy előtörő könny jelentkezett a szemeiben; az elárulná mindezt, még szebben, még meghatóbban, de azt a könyűt nem szabad meglátni senkinek. Elfordította fejét.
Az az elfordított fej is elmondott mindent. Miklós meg tudta érteni azt is.
Hirtelen visszakapta lábát a kengyelből, eléje került Kalap uramnak, megfogta kezét és hosszan, szótlanul nézett szeme közé:
– Tudja mit, bátyám! Tegnap megígérte, hogy nekem adja, amit választok. Szaván fogom: adja nekem az – Erzsikét.
Az öreggel egyet fordult a világ, elvilágosodó arccal nézett az égre, mintha meg akarná neki köszönni, hogy így elleste titkos, forró vágyát. Egy értelmes szó nem jött ajkára, csak eldadogott valamit és szorongatta kezét… Mégis hatalmas az Isten! Íme nyújtja már kezét, leemelni a nagy terhet….
– Odaadom biz én… hogyne adnám – rebegé végre meghatottan. – Hej fiúk, – kiáltá cselédeire – vissza avval a lóval az istállóba, a nyereggel a padlásra…
– Már azt nem – mondá boldog mosollyal Miklós.
– Itt én parancsolok… Hanem teringette, hát az a leány hol van?
Dejszen kereshették már azt. Világnak szaladott Miklós szavaitól, mik egy új világot teremtettek neki. Azóta már valahol a kertben beszéli rózsáinak az édes történetet.
Hadd beszélje, hadd álmodjék… Fürössze meg lelkét a gondolatban, melyet egy pillanat szül és a másik már megérlel. A szerelem a leggyorsabban érő gyümölcs; mint a tündérmesék aranyalmái, miknek egy éj kell, hogy virágozzanak, megnőjenek és leszakítsák.
– Keressük meg valahol, hadd legyen neki is beleszólása, – vélekedék a boldog apa – menjünk a kertbe.
De amint éppen nyitni akarja a kis kapuajtót, az szembe rányílik, és belép rajta egy szőke himlőhelyes fiatalember.
Kalap uram oly jó kedvében volt, hogy halálos ellenségét is megölelte volna ma örömében. Tehát egyenesen szívére vonta a belépőt, ki nem tudván a dolgot mire vélni, s hozzá lévén szokva drasztikus fogadtatásokhoz, élt a gyanúperrel, helyesnek találva egy merész oldalugrással kifejtőzni az izmos karok intenciói elől, s bizonyos távolságról mentegetőzni, hogy ő semminek nem oka a világon, ő rajta hiába töltené bosszúját a nemzetes úr, ha valami baj történt, annak csak a principális úr lehet okozója, kinek ő csak szerény alázatos helyettese.
Az öreg úgy kacagott, hogy szinte hangzott bele az udvar.
– Hát azt hitte, hogy meg akarom fojtani, hehehe? Isten hozta, isten hozta! Tessék besétálni! (aztán Miklós felé fordult s bemutatta). E'bizony a tekintetes Fogtőy Márton úr patvaristája, hehehe!
– Fogtőyé? – dünnyögé Miklós.
– Az én fiskálisomé. Hallod, öcsém, az aztán az okos ember ám. Több tudomány van a kisujjában, mint a püspöknek. Most is huszonöt darab peremet viszi. Igaz-e vagy sem, Lupcsek uram? De hát szóljon már, hogy van a tekintetes úr, üzent valamit?
Lupcsek úr látván, hogy itt ugyan semmi veszedelemtől sem félhet, visszanyerte természetes modorát, mely annyiban különbözött természetellenes modorától, hogy még szögletesebb volt. Jónak látta exordium fejében egyet-kettőt köhenteni.
– Üzenni ugyan minél kevesebbet üzent, hanem küldött ahelyett egy lepecsételt levelet: délután maga jön el a válaszért.
– Akkor hát menjünk be a pápaszememhez. Alkalmasint valami pörünket vitte el az ördög; sebaj, huszonötből jut is, marad is…
Kalap uram ott bent kikereste a pápaszemet, orrára igazította, levette megtörülgetni, újra föltette, akkor odalépett nagyobb világosság okáért az ablakhoz, s penicilusával szép lassan felbontogatván a pecséteket, kihámozá azt hüvelyéből és ősi szokás szerint egy erőteljes fricskával megtisztítá a porzótól.
Biz abban a levélben szép meglepetés várt rá.
– De hát április elseje van ma? – tört ki némi ingerültséggel.
– De bizony június másodika van – felelt egykedvűen Lupcsek.
– Hát megbolondult a maga principálisa; hallja kend?
Amice Lupcsek édesdeden vigyorgott.
– Tudja-é, hogy leányom kezét kéri meg levelében?
Miklós hevesen ugrott fel.
– Majd megfelelek én helyetted is – csitítá az öreg. Lupcsek szánalommal nézett végig Miklóson.
– Ejnye, ezer lámpás! ez rossz tréfa a maga principálisától hallja kend. Nem szedtem én a lányomat szemeten, hogy a legelső agglegénynek, ki apja lehetne, odadobjam. Viheti neki a kosarat, – föl is út, alá is út.
Amice Lupcsek majd meghalt nevettében: tetszett neki, hogy így szapulják a principális urat.
– A principális úr, kérem alásan, bizonyosan számított azon körülményre, hogy a nemzetes úr kevesellni fogja a prókátori állást és sokallni az ötven tavaszt, mely vállait nyomja; miután azonban amit akar, azt ki is viszi: ezúttal sem volt tehát rest a föntebb említett oknál fogva szerény helyettesét különféle argumentummal látni el. Ha a Nro. 1 nem használt, van szerencsém átnyújtani a Nro. 2-őt.
A Nro. 2 alatt Lupcsek úr átnyújtotta a konzervatívpárt hiteles jegyzőkönyvét, melyben határoztatik, miszerint a párt részéről Fogtőy Márton úr léptettetik föl országgyűlési követnek.
Kalap uram átolvasván, összehajtotta és visszaadá az iratot.
– Gratulálok őnagyságának, de azért nem eszünk egy tálból cseresznyét. Mert nekem is vannak argumentumaim. Nem adom először, mert – nem adom, másodszor meg nem adom azért, mert már odaadtam.
– Hát a harmadik argumentum? – bátorkodék alázatosan megjegyezni Lupcsek úr.
– Hát még ennyi se elég: ki ne vegyen az úr flegmámból – annyit mondok.
– Nem elég, kérem alásan, persze, hogy nem elég. Nem elég pedig, instálom, először azért, mert a bizonyítás végtelen valami s hamár egyszer végtelen, nagyon természetes dolog, hogy a második argumentumnál nem végződhetik teljesen; nem elég pedig másodszor azért, mert nekünk van ám harmadik argumentumunk is.
Azzal kivett zsebéből egy fehérvári bicsakot s szétnyitván azt, meghasítá mellénye bélését, melyből egy másik ötpecsétes levél hullott ki különféle itatós papírokba takarva, mely kiváló gondoskodás nyilván annak fontos voltát mutatni volt hivatva.
– Ide hát vele – mondá fél-bosszúsan, fél-nevetve Kalap…
De alighogy olvasni kezdé, arca szederjes ónszínt váltott: minél tovább ment az öregbetűs sorokban, annál jobban ráncolta össze felhős homlokát. Mikor végigolvasta, némán, megrendülve tette zsebébe: a pipája is kialudott, hozzáfogott, hogy újra megtömi, de a zacskó helyett a levelet húzta ki és végigolvasta még egyszer. Biz abban csak az állott, ami előbb. Megtörülte homlokát reszkető kezeivel.
– Beleegyezem! – nyögé kínosan, s arcán síri sápadtság ömlött el. Délig szólok a leánnyal is.
