VII. A TITOK
VII. A TITOK
Szakítsuk itt meg történetünket egy darabon, hogy fölkeressük sötét odújában a múltat, mely beszédünk meséjét szőtte. Csak 17 évvel megyünk előbbre Kalap bátyánkkal, ki még akkor élete javát élte, amennyiben nemrégen nősülvén meg, úgyszólva a mézes évek örömeit élvezte, ha ugyan lehetséges, hogy a »hetek«, mint a gumielasztikum, évekké nyúljanak! Itt azonban valószínűvé tette az a körülmény, hogy Kalap uram nagy nehezen jutott nejéhez – s amihez nehezebben jut az ember, az mindig becsesebb.
A nemzetes asszonyt különben csak azért említjük, mert titok e fejezetünk címe. Márpedig hol titok van, ott keresd az asszonyt és megtaláltad a titok kulcsát.
Isten nyugasztalja szegény nemzetes asszonyomat a haló porában, de csakugyan ő volt oka mindennek! Minek ment férjhez Kalap uramhoz, ha Karczy Pétert szerette? Minek hallgatott szüleire, kik elébe tették a falusi ispánnak, ki azonfölül még gyermekes apa is volt, mert korán elhalt neje után két kis árva maradt, a vagyonos Kalap Istvánt? Igaz, hogy a leányszív még az akkori idők szokásában nagyon kis potentát volt arra, hogy az apa ellen protestálni merjen, – de ha ez lehetne is mentség arra, hogy hozzáment, vajon hol találhat mentséget rá, hogy még azontúl sem verte ki fejéből a szép Karczy Pétert?
Nehéz a szerelemnek parancsolni, de nehéz a féltékenységnek is. Ezt kellett volna tudnia a szegény nemzetes asszonynak.
A sors úgy akarta, hogy a fiatal házasoknak mindjárt a mézes hetek után el kellett menniök egy rokonuk lakodalmára, hova a balszerencse Karczyt is elhozta.
A fiatal férj mindjárt az esküvő után fogatni akart: Boriska nem egyezett bele.
– Oh, maradjunk még legalább egy óráig.
Az az egy óra kínos volt neki: nem találta helyét sehol, feje égett, lábai roskadoztak, szíve hangosan dobogott. Izgatottan támaszkodott a falnak s behunyta vérben forgó szemeit. Gondolkozni akart, egy sötét terv érlelődött lelkében. A gyanú és düh rossz tanácsadó! Behunyt szemei előtt rendre végigvonultak a lelkében elképzelt víziók, kétségbeeső lázas képzelet alkotta képek a megcsalt szerelem hátterével, sötéten, fenyegetőn, kígyó alakban végződő női szörnyek, mik neje arcát viselték, aztán két irtózatos szem, mely reábámult és égette, mint a pokolkő.
Megrázkódék, megtapogatta homlokát, melyről izzadság csurgott. Arról gondolkozott, ébren van-e vagy álmodta? Lehetetlen, hogy ébren legyen.
Belülről éppen e percben hangzott föl a zene, a régi jó idők csárdása.
Kalap az ablakhoz lépett és benézett. Amit látott, abból nyomban megtudhatta, hogy ébren van.
Boriskája Karczyval táncol, kéz a kézben, szív a szívhez közel, feje a Karczy vállán pihen, míg a Karczy keze karcsú derekát szorítja. Oh, kárhozat! Ki tudja, mit súgdosnak egymásnak?
Magánkívül rohant be s megfogta neje kezét, midőn az éppen a legügyesebb lépéseket csinálta, hogy táncosa meg ne foghassa. A csárdásnak ez a legkacérabb része; mintha azt mondaná a táncosné: »fogj meg, a tied vagyok…«
– Az egy óra elmúlt, – szólt Kalap tompán – menjünk!
A menyecske kipirult lángoló arca egyszerre elsápadt, s nagy kék szemeit esdőleg emelte férjére.
– Oh, még egy félóráig… Csak egy félóráig. Olyan jól érzem magam.
– Olyan jól érzed magad!
Ez döntött. Semmi kétsége nem volt többé. A jelek beszélnek a legőszintébben annak, ki tud belőlük olvasni. Az erős férfiú idegeit mintha villanyfolyam öntötte volna el az egyik percben, míg a másikban borzongató hideg futott rajtok keresztül. A kitörő düh festékezett arcán s egész valóján, de ajka nem árulta el. Éppen a düh nagysága adta neki azt a gonosz tanácsot, hogy szedje össze magát, ne áruljon el semmit abból, ami belsejében dúl.
– Nem bánom, – mondá látszólagos egykedvűséggel – maradjunk akár reggelig: magamnak sincs nagy kedvem elmenni.
Azzal hidegen hátat fordított nejének s úgy eltűnt, hogy egész este nem látták; a hajdani szerelmesek, az igaz, hogy nem is nagyon ügyeltek rá.
Úgy éjfél felé azonban újra látható lőn, szótlanul járva-kelve, az egyedüli komor alak a vigadók közt. Ismerősei azt hitték, hogy sokat talált bevenni a jóból, s valahol a szénatartóban aludván ki a mámort, még mostanáig sem gombolódzott ki teljesen a »katzenjammer«-ből.
Kalap uramnak azonban jobban fájt a feje, mint a bortól szokott. Alig várta az alkalmat, hogy négyszem közé kerüljön Karczyval.
– Az úr nemesember, ugye? – szólítá meg halkan.
– Az vagyok – felelt az villogó, haragtól szikrázó szemeit merőn függesztve a kérdőre.
– Ha nemesember, akkor nem gyáva. Nem fog szólani senkinek, hanem egy félóra múlva kilopódzik innen s lejön utánam a kertbe. Várni fogom a méhesnél. Egy kis számolni valónk lesz együtt!
– Ott leszek, – súgá dacosan, s azzal egyet kurjantva, a legvígabb szilajsággal ott a Kalap István uram szeme láttára táncra kapta annak feleségét, akiért az a számadás lesz a méhesben.
Hanem azért nem váratott magára sokáig; a szomszéd pajta falára két sötét árnyék rajzolódott, a Kalapé és a Karczyé.
– Eljöttem – mondá hetykén Karczy, a méhes egyik oszlopának támaszkodva. – Mit akar velem?
– Nem valami találós mese, – szólt a másik – bízvást elmondhatom.
– Nos?
– Nekem úgy tetszik, hogy mi egészen fölöslegesek vagyunk egymásnak ezen a világon.
– Magam is gondoltam arra…
– Úgy-é? Annál jobb, legalább könnyebben esünk át rajta. Tudja-e, hol voltam azalatt, hogy a mulatság folyt?
– Nem vagyok kíváncsi.
Kalap türelmetlen mozdulatot tett.
– Felültem az egyik lovamra s hazavágtattam a pisztolyaimért.
Karczy hidegen mondá:
– Nagyon jól tette.
– Mind a kettő golyóra van töltve. Jöjjön utánam!
Karczy szótlanul követte. Egy széles ugaron mentek keresztül, melyet a sötétben is fehérlő gyalogösvény szelt át, feketén elterülő füzesbe vezetve a rajta elmenőket. Kalap ment elöl, a füzes közepe táján megállapodék, mintegy gondolkozásba esve, de csakhamar ismét megindult gyorsított léptekkel.
Karczy törte meg a hallgatást.
– Nem látom át, miért menjünk olyan messzire?
– Majd átlátja.
– De mit mondanak majd, ha oly hosszasan maradunk ki?
– Azt csak egyikünk fogja meghallani, hogy mit mondanak, mert a másik nagyon is hosszasan fog kimaradni.
– Körülbelül?
– Körülbelül az ítéletnapig.
A füzes túlsó részén a Rima folyó kanyargott, mint egy óriási fodorba szedett csillámló ezüst szalag. A folyamot itt egy keskeny lóca hidalta át a gyalogosok számára: ha szekérrel akart eljutni az odavaló ember a rimántúli dűlőbe, félnapi járóföldet került a vármegye hídjáig. Olyanok voltak akkoriban a közlekedési viszonyok.
A parton egyszerre megállott Kalap, s kihúzván a köpenye alól a hozott pisztolyokat, ellenfelének nyújtá választás végett.
Karczy találomra hozzányúlt az egyikhez s fanyarul jegyzé meg:
– Én azonban tanúk nélkül nem lövök, mert nem akarok úgy halni meg, mint gyilkos a börtönben.
– Te nem lősz? – ordított föl dühösen Kalap. – Amint akarod! De én esküszöm, lövök s ledurrantalak, mint egy megfutamult nyulat.
Karczy úgy érezte, hogy most legokosabb volna erre a dühöngő emberre rohanni, kicsavarni kezéből a pisztolyt s bedobni magáéval együtt a Rima habjaiba; de volt a dühöngő ember kitörésében valami igazságos, valami jogos, ami megbénítá a másik erejét s lehűté merészségét.
– Nem bánom hát, – szólt halkan – de végezzünk szaporán.
Kalap homlokára ütött s élénken mondá:
– Megálljon, csakugyan igaza van. Annak, aki életben marad, némi alkalmatlansága lesz a másik holttestével. Ezen segítsünk valahogy. Én azt indítványozom, álljon mindenikünk erre a keskeny lócára: aki lebukik, azt elemeli a víz, nem lesz vele a másiknak semmi baja. A víz hűséges titoktartó.
Karczy egy percig gondolkozott.
– Elfogadom – szólt mohón. – Ki lő először?
– Mindketten egyszerre.
– Hogyan lehet az?
– Mindjárt megmondom. Hallja az éjféli kakaskukorékolást a faluból?
– Hallottam; de most éppen megszűnt.
– Nem tesz semmit, mindjárt megszólal. Az első kakasszóra lövünk. Álljunk helyünkre!
– Igen, de mi biztosít, hogy valamelyik vissza nem él a helyzettel s bevárja?…
– A saját becsületünk, Karczy uram. Az Isten ránk néz és látni fogja.
– Elég… én helyemre állok.
A karfátlan keskeny gyaloghíd lett tehát a csatatér. A két ellenfél kimérte a nyolc lépést, lassan tipegve az egymás mellé tákolt deszkákon, miken nappal is nyaktörő vállalat végiglépkedni, azután fölhúzták a pisztolyokat, egymásnak szegezték és figyelő állásba tették magokat.
A várakozás nem volt hosszú, de borzalomteljes és fárasztó. A holdvilág hol-hol kibukkant, mintha búvósdit játszanék a csillagokkal az apró-cseprő felhőfoltok mögül, a füzesben titokszerű zúgás kelt, mintha az alvó természet lélegzete lenne, az éji csendet csak egy-egy, a gyaloghíd oszlopához odacsapódó hab loccsanása zavarta meg…
…Éles kakasszó metszette át a levegőt, két pisztolydurranás hallatszott utána, – s két emberi test zuhant a hullámokba. A hold sietve bújt felhőtakarója alá. Az egyik alak legyőzte a hullámokat s kiúszott a partra, a másikat pedig csendesen vitte a víz, a hűséges titoktartó víz.
A megmaradt Kalap volt. Megmerevülten állott meg a parton, szemei önkéntelen utána vesztek annak a mindinkább kisebbedő fekete pontnak, mely olyannak tűnt föl a csillámló ezüst szalagon, mint egy tintafolt. Mi lehet az? A halott feje, mely ki-kibukkan a habok közül. Utána szeretne futni a part hosszában, de inai megtagadják a szolgálatot. A bosszú, düh, féltékenység, lelkének eddigi sötét lakosai egyszerre semmivé váltak, rájok sem emlékezik többé, mintha sohasem ismerte volna őket.
…Miért tettem? Mit tettem?
Csak a mogorva csend felel kérdésére, mit lelkéhez intéz; a füzes most is titokszerűn zúg, mintha az egyik fűzfavessző a másiknak súgdosná a rejtélyes titkot, a habok most is haragosan csapódnak a híd oszlopához, mintha locsognának: gyilkos! gyilkos!
Csitt!… Egész testében reszketni kezd; sóvárogva várja, mikor tűnik el a láthatárról végképp az a lefelé úszó fekete pont: akkor tán megkönnyebbül. Csalódik. A fekete ponttól sohasem válhat meg többé: lerajzolódott a lelkében s ezentúl örökké magával kell cipelnie a gyötrő fotográfiát.
