V. A SZABADSÁG ELMÉLETE
V. A SZABADSÁG ELMÉLETE
Egy öreg cseléd jött be teríteni. Miközben tipegve-topogva fölrakosgatta a veres szegélyes, otthon szőtt abroszra a ház ékességeit, az ezüst kanalakat, paprika-, sótartót, a különféle kancsókat stb., tovább szövődött a beszélgetés fonala.
– Vegyük a dolgot lelkiismeretesen – szólt Miklós hévvel. – Miért legyen különb egyik ember a másiknál? Az isten előbb teremtette az embert, és csak azután a vármegyét és nemesi címert.
– Hüm! elég rosszul tette.
– Az isten mindenkit egyenlőnek alkot, szabadnak, függetlennek, a föld urának; de az emberek egy része meghamisítja akaratát, elveszi a másik rész jogait, és szolgáivá teszi azokat, kik testvérei kell hogy legyenek.
– Gubó legyek, ha nem valami prédikációból csented ki ezt a bolond textust.
Az ifjú oda sem figyelt, hanem egyre lelkesebb hangon folytatta:
– Ez nem járja így! A világosság besüt az ablakon. Az emberi méltóság sárba tiprása nem maradhat soká büntetlen. Százados bűnnek százados bűnhődés a vége. Nem a mi bűnünk ugyan ez állapot, amelybe mi nemesek önkéntelenül beleszületénk, de a kötelesség, hogy jóvá tegyük a fekete igazságtalanságot s leemeljük a súlyos terhet, mely a jobbágyság vállát nyomja, az egészen a mienk.
Az öreg elkezdett jóízűen kacagni, tetszett neki, hogy az a »karcos« úgy megzavarta az ifjú eszét. Akárki mit mond is, van abban a borban erő, – sok erő…
– Hadd legyen mindenben egyenjogú a nemessel…
– Kicsoda?
– A jobbágy.
Ez sok volt. Kalap indulatosan közbevágott:
– De már ez ellen protestálok. Ejnye, hol van a fokosom…
S bizony kevés híja, hogy méltó fölgerjedésében nem a nemes szerszámmal protestált: hanem szerencsére lecsillapítá az a tudat, hogy aki ezt ki merte mondani az ő fedele alatt, annak ő egy egész élettel adósa.
Miklós arca égett, szemei lángoltak, melle zihált, s ereiben őrült sebességgel lüktetett a vér. Úgy érezte, hogy most mint egy belül rothadt diót, az egész világot képes volna összemorzsolni.
– Ez ellen hiába protestál – szólt tüzesen. – Benne van az a levegőben. Az idők méhe szülte: s ha megszülte, meg is növeszti. A világ kereke forog, s aki elébe fekszik akadálynak, darabokra zúzza.
– De hát honnan szedted te mindezeket?
– Mindjárt rátérünk: hol szedtem, miért mondom. A követválasztásról beszélünk. Eddig az volt a kérdés: a jelöltek közt melyik a különb, okosabb ember, nagyobb hazafi…
– És ki fizet jobban.
– Nem gondolkoztunk rajta, annak adtuk szavazatunkat. De most más nagyjelentőségű pártok kezdenek alakulni az országban, az elmék és szívek megmozdultak. Most már nem puszta szín többé a veres és fehér toll. Egy-egy nagy eszme mindenik. A fehér a maradás, a szolgaság és igazságtalanság szentesítése, a veres az igazság, egyenlőség és szabadság.
Az öreg figyelni kezdett, sohasem hallott dolgok voltak ezek előtte, de a fiatal ember hangjában, előadási modorában volt valami, mi megragadta lassankint figyelmét.
– Miféle szabadságot emlegetsz? Hiszen elég szabadságunk van…
– Sok is, kevés is, amint vesszük. Én még többet akarok.
– Hüm, – a több sohasem árt meg! Az bizony nem lenne rossz.
– Annyit, hogy mindenkinek jusson belőle, grófnak, nemesnek, parasztnak. Legyünk egyenlők a jogokban és a teherviselésben.
Kalap uram fejét kezdte vakarni s kényelmetlenül fészkelődék székén:
– Nagy bolond vagy te, édes öcsém! No, ugyan megadtad neki! Hát mi az ördögöt ér nekem a szabadság és jog, – ha az másnak is megvan?… Egy lyukas piculát se adok érte.
– Az a szomorú, hogy sokan gondolkoznak így. De ez nem csüggeszt minket.
– Hát kik vagytok ti?
Miklós megszégyenülten horgasztá le szép komor fejét és sokáig nem felelt. Kalap uram is gondolkozott, s a csendes szobát a prücsök hangja kezdte dominálni.
– Hogy ők kik? arra majd ők maguk felelnek, s hogy én ki vagyok? – fakadt ki végtelen keserűséggel – senki sem vagyok, szolgája egy főúrnak – se mert rossz kutya az, mely a saját háznépét ugatja, nem szólok semmit; de volnék csak független…
– Előttem szabadon beszélhetsz.
– Nem az fáj, hogy nem beszélhetek, hanem, hogy nem tehetek szabadon. Pedig itt az ideje. Ötvenegy megye választotta már meg a követeit. Eggyel vannak többségben a liberális veres tollasok, kik a jobbágyok fölszabadítására törekszenek. Ez a megye lesz a döntő. Itt válik meg, ki kerekedik fölül. Az egész ország arca ide van fordulva.
Kalap uram elsápadt.
– Ezer mennykő! Ez nagy dolog! És én nektek ígértem szavazatomat.
– Mondtam, ne hirtelenkedjék.
Az öregembernek fogai vacogtak a fölindulástól.
– Ha istent ösmersz, mondd, miféle szerzet vagy? Kinek a számára jöttél vásárolni a lelkeket? Megbolondulok a bizonytalanságban. Inkább halálnak halálával haljak meg hétszer, mintsem a nemesi juss ellen szavazzak valaha. És mégis meg kell tennem, mert becsületszavamat adtam.
Miklós szarkasztikus kacagással felelt:
– Hát nem látja kalapomon a fehér tollról, hogy pecsovics vagyok?
– Az vagy? Igazán az vagy! – rikkantott föl az öreg örvendezve. – Jer hát a szívemre, mert nagy követ vettél le onnan. No, csakhogy fehér tollas vagy, nem adom ezért a széles világért. Ne félj, mi győzünk, ha mondom: annyi embert állítok talpra, hogy szemed, szád eláll. Az öreg Kalap kétszáz vótum! Igazán megnyugtattál. No, mit búsulsz? Látod, én örülök, mint a gyerek: nyulat fogathatsz velem. Ejnye no, kérj hát valamit tőlem, amit akarsz: meglásd, neked adom! A legszebb tajtékpipámat prezentbe, vagy a legjobb lovamat. Mennyire megijesztettél, lurkó! Mégse választasz semmit? Még az ingemet sem tagadom meg tőled…
…Miklós összefont karokkal elgondolkozva állott ott, mintha azon tűnődnék, hogy ugyan mit válasszon…
A párolgó vacsorát behozták. Erzsike is bejött, s jelenléte mindjárt más irányt adott a társalgásnak. A magyar ember különben is keveset beszél, míg eszik; csak a kanalak, majd a villák koppanása hangzott a bongó tányérokon. Erzsike úgy lopva néha-néha rátekintett a vendégre, persze csak azért, hogy meggyőződjék, nem hiányzik-é valamije, nem-é felejtett venni a pompás gombamártásból, vagy a finom ecetes uborkából, mely csak úgy úszkál a tejfelben? – biz az nagyon szórakozott ember, észre sem vette az említett mesterműveket; de bizony azért Erzsike mégsem figyelmeztette volna, – ott van előtte, ha nem vak, megláthatja. Többé ugyan feléje sem néz. Szemeit lesütve, szép kis fejét majdnem a tányérba hajtja. De úgy égeti valami. Mintha a gyertyából egy parányi vékony sugárka lángnyelvecskéjét kinyújtaná egy rőfre feléje s égetné arcát, szurkálná homlokát… olyan kényelmetlen izgató valami… Már csak fölpillant mégis… Pillantása találkozik a Miklóséval. Hirtelen lesüti ismét szemit, de azért nincs nyugta többé. Ugyan mit néz rajta? ugyan nézi-e még? Ismét az előbbi szemtalálkozás. Minden pillantás tüzesebb: egyik a másiktól kölcsönzi a tüzet, melynek fölöslege kiül az arcra is.
Közben a csendet legfeljebb egy-egy kínáló szóval zavarja a gazda, s mikor már elhordják a megdézsmált ételeket, valamely előrántott párbeszéddel sem átall könnyíteni a kancsó tartalmán.
– Hallod-e öcsém, Száraz-Brezón egyszer a ludak nem ittak, csak ettek – hát mind kidöglöttek.
– Hogy úgy ne járjunk – mond Miklós jó kedvvel, poharát fölhajtva.
Aztán szundikálni kezd az öreg, szeme egyre kisebbedik, nehéz fejét tenyerébe hajtja s úgy megszuszog és elbólintgat az asztal csücskén, mint valami zsíros reményekről álmodó deputátus.
A gyertya homályosan ég, kívülről az eső kopogása hallik. A két fiatal most egyedül érzi magát. Kínos és mégis édes érzés.
– Holnap nagy sár lesz, – mond Miklós fojtott hangon.
– Bizony – rebegé Erzsike.
Megint elhallgatnak, nem jut eszökbe semmi mondanivaló, mégis jól mulatnak. Észre sem veszik, a kakukkos óra már az éjfélt mutatta.
Jószerencse mégis, hogy kívül a bakter rekedt kiáltása mentő eszmét kölcsönöz Erzsikének. Bekiáltja az öreg cselédet, ki lankadó igyekezettel és pislogó szemhéjakkal segít az ágyakat megvetni, aztán nyugodalmas jó éjszakát kíván olyan halkan, hogy talán ő maga sem hallja, nem a vendég, kinek különben sem lesz ma nyugodalmas éjszakája.
