II. MIKOR A VÉN PRÓKÁTOR SZERELMES
II. MIKOR A VÉN PRÓKÁTOR SZERELMES
És lőn, hogy az öreg Fogtőy Márton, aki legszájasabb prókátora volt a vármegyének s leghasznavehetőbb ócska ágyúja a pecsovicsoknak, mikor legjobban számítottak eszére, tudományára, szónoki tehetségére, egyszerre csak kezdett megbolondulni.
Hüm! Csak gyarló teremtés az ember mégis! A reális, egzakt irányból belemegy a regényességbe, mint valami törvényszéki írnok. Addig replikázik, allegál, egzekvál, licitál, likvidál, míg a legszendébb kliens úgy lefőzi két szép szem tüzes kacsintásával, hogy egyszerre elfelejt Corpus Jurist, telekkönyvi pátenst, kúriai döntvényt s nekimegy per analogiam a szent házasság bolondos aktusának, mely legföljebb annyiban bírhat érdekkel józan prókátor előtt, amennyiben leendő válópöröknek szokásos alapját képezi.
Nem tudni bizonyosan, az ember gondolkozó tehetsége szünetel-e akkor, az agyveleje zavarodik össze, vagy járványos betegség talán, mely néha öregeknél is jelentkezik, midőn egyszerre csak üresnek kezdi találni az »aktákkal« fölhalmozott »kancelláriát«, mely pedig olyan szűknek látszott azelőtt, hogy az amice Lupcsek »adjunktus« sem fért bele, hanem odakint volt köteles hálni a konyhában, Örzsi szolgáló kizárólagos terrénumán, amiért annak persze esze ágába sem jutott »birtokháborítási pört« kezdeni amice Lupcsek ellen; de míg üres, sivár, kietlenné lesz a kancellária, mint valami tudós feje, azalatt a szív megtelik holmi hóbortos, ábrándos vágyakkal, amik félig idea, félig semmi, félig hidegborzongatás, félig szívdobogás, félig eszeveszettség; a nagy, zsíros pörök aktáinak nyomatékos sorai között a legokosabb argumentumnál egyet fordul vele a világ, szétfoszlik betű, jog, tudomány, argumentum s egy szép barna lányarc mosolyog le mindenünnen. Az engedelmes »kalamus« kifordult a bágyadt kézből, a kopott perrendtartásban össze-vissza kuszálódnak a §-ok, semmire sem bír ráakadni, a végrehajtási kérvényt tévedésből rózsaszín papirosra írja, a pör stádiumai helyett a holdat jár nézegetni és morog, zúgolódik minduntalan, mintha azon bosszankodnék, miért nem marasztalhatja el az egész világot makacsságban?
Ez az első stádiuma a szerelemnek, mitől a prókátor annyira reszket, hogy nem meri azt magának bevallani, hanem más okát adja nyugtalanságának: komisz politikai időjárás… a liberálisok ütik a vasat… a keményfejű Nagy Pál szörnyen terjeszkedik… szűkmarkúak a kliensek, rosszul állapítanak a bírák… Az ördögnek legyen jó kedve!
Most jön a második stádium.
Ez már sokkal erősebb.
Elmulasztja a perfölvételt, szakadnak nyakába a makacssági végzések, mint a zápor. Nem törődik velök. A harmadfokú bíróság kedvező ítéletét igazi angol közönnyel fogadja, sokkal inkább törődvén azzal, ki van-e kefélve a búzavirágszín rókatorkos, jól van-e megkötve az új rojtos nyakkendő? Az adjunktustól megkérdi; van-e valami becsületes olvasmánya, mire az készségesen kikeres egy-egy rongyos könyvet a Justinián novelláiról, mit a principális fitymálva dob el: neki a »Himfy szerelmei« kellenek, vagy az »Aurora«, neki oda ne hozza se »Virozsil«-t, se »Mackeldey«-t, mert nyomban lehúz öt bankó forintot a havi fizetéséből: ami már azért is nehéz matematikai művelet lett volna, mert a domine Lupcsek havi fizetése csak négy bankó forint volt.
Ebből aztán domine Lupcsek is megtudja, hogy a principális szerelmes, amit pedig amice Lupcsek tud, aki Fogtőy fiskális szerint semmit sem tud, azt már valóságos szégyen volna Fogtőy fiskálisnak nem tudni.
Tehát a fiskális úr a második stádiumban rájön, hogy az az ici-pici gyermeklány maradandó nyomokat hagyott szívében s bizony ha véletlenül még »res nullius« volna, nem lenne bolondság idehozni az élet »felzetéül«… hiszen a prókátor is ember… Az ő szíve sem egészen kő… azt is »szignálja« az Ámor nyila, az ő világában is helyet foglalhatnak a szelídebb emberi örömök, legalább »sub clausula«.
Ekkor tehát legelőbb is fölveszi elméjében a »tényálladékot«: az ici-pici gyermeklány egyetlen gyermek, az apja szorgalmatos hentesmester, de nemes ember, egy kis gazdasága is van, amit a leánya fog örökölni; ami meg másrészről őt magát (t.i. a fiskális urat) illeti, még mindig ér valamit ötven éve dacára is; van egy pár ezer forintocskája, csinos klientélája és egetrontó politikai nimbusza. A két vagyonka összetéve meglehetős »fundust« képezne a jövő számára, – minélfogva elhatározta megtenni a kellő lépéseket.
Egy egész processzus ez is, – de nagyon furcsa processzus.
Az ember itt is megírja az »alázatos kérelmet«, csakhogy magát kéri benne elmarasztaltatni a bájos »alperes« által, dobogó szívvel lesi a »választ«, s minél udvariasabban szerkeszti meg rá a »viszonválaszt«, a goromba »tagadtatik« szó elő sem fordul benne, az alperest a világ kincséért sem cáfolja meg sehol, sőt inkább beismeri minden állítását s ígér mennyet, földet. Egyszóval ez egy egészen megfordított pör, melyet minden áron el kell veszteni. Az embernek egészen ki kell vetkőznie természetéből, nyájasnak, előzékenynek, odaadónak, kell lenni, ami pedig nagy megerőltetés egy prókátortól.
Ha nincs valami nagyon infámis »ellenirat«, gyorsan következik utána a »végirat«, melyben kitűzetik az esküvő napja, az indulási, megérkezési program s egyéb bolondság.
Csakhogy ez nem ment olyan könnyen.
